Bár a keresztények száma és a növekedés mértéke is becsült értékeken alapszik, ezek mégis illeszkednek a Harnack és követői által kiértékelt írásos emlékekhez, és a keresztény ókor anyagi maradványaihoz (feliratokhoz, papiruszokhoz, régészeti leletekhez) is. Ugyan nem tudjuk kellő pontossággal grafikonba illeszteni a kereszténység növekedését, de hozzávetőleges becslésekre van módunk még akkor is, ha ezek a becslések feltevéseken alapulnak.
Újfent megismételnék néhány fontos észrevételt. Nem volt szükség isteni csodára ahhoz, hogy a kereszténység meghódítsa a birodalmat. A keresztények ugyan állíthatják, hogy Isten közbenjárása állt a háttérben ezt egy történésznek nem tiszte vitatni. Azonban a kereszténység diadalához nem volt szükség természetfeletti közbeavatkozásra. Amire viszont szükség volt, az a kitartó növekedés, azaz, hogy az emberek az előző fejezetekben kifejtett okokból folyamatosan térjenek át az új hitre.

Nem volt szükség nagy hittérítő gyűléseken bekövetkező tömeges megtérésekre sem. Pál után szinte semmilyen forrás nem támasztja alá, hogy léteztek volna főállású hittérítők, vagy szervezett misszionárius akciók. Az emberek egyszerűen azért tértek át, mert kapcsolatba kerültek más keresztényekkel rokonaik, barátaik, szomszédaik, munkatársaik térítették át őket. Sok keresztény boldogan beszélt új hitéről, a nagyszerű csodákról, amelyek azokkal és azokért történtek, akik hittek. Hirdették Isten hatalmát, ami sokkal elérhetőbb volt az ő hívei számára, mint bármelyik másik istenség követőinek. A keresztény érvek végül meggyőzőnek bizonyultak. Nem tömegesen győzték meg az embereket, hanem egyesével, alkalmanként. És ennyi éppen elég volt.
Talán a legdöbbenetesebb az, hogy a kereszténység diadalához nem volt szükség Constantinus császár áttéréséhez sem. Ahogy azt könyvemben szüntelenül hangsúlyozom, a császár megtérése valóban fontos volt, hiszen a keresztény történelem egyik leglélegzetelállítóbb pillanatát nyújtotta. A kereszténység lényegében egyetlen csapásra üldözött kisebbségből kiváltságos vallássá vált. Ez kétségtelenül áttörte a gátakat, mivel ettől fogva a római vezetés felső rétege a tanult, kulturált és vagyonos elit is felvette a vallást.
A keresztények ettől kezdve bátran építkezhettek, nem kellett retorzióktól tartaniuk. A tömegek immár félelem nélkül csatlakozhattak a hithez, nem kockáztatták sem a vagyonukat, sem az életüket. A kereszténység pedig hatalmas mértékben nőtt tovább a 4. század elejétől a végéig 2,5-3 millió főről 30 millióra.

Hiba volna azonban, ha azt gondolnánk, hogy Constantinus áttérése lett volna az egyedüli esemény, amely a birodalom kereszténnyé válását előre mozdította. Ha a kereszténység egyszerűen csak ugyanabban a mértékben növekedik tovább, ahogy a császár áttérésének idején tette vagy akár annál még kisebb mértékben is végül akkor is győzött volna.
Lehetetlen megmondani, mi történt volna, ha Constantinus nem tér át. Elképzelhető, hogy ha a rómaiak még határozottabban törekedtek volna rá, hogy eltapossák a vallást, akkor sikerrel járhattak volna. De az ellenkezője mellett is lehetne érvelni, azaz, hogy a még szigorúbb állami fellépés csak megerősítette volna a keresztény eltökéltséget, és még buzgóbban terjesztették volna a vallásukat, beváltva Tertullianus állítását, miszerint a mártírok vére az egyház vetőmagjaként működött. Nem tudhatjuk, mi lett volna.
Azt azonban igen, hogy mi az, ami megtörtént. Constantinus egy erre alkalmas időpontban áttért. A kereszténység exponenciálisan növekedett, azzal együtt is, hogy a növekedés mértéke némileg lelassult. A tömegek egyre csak özönlöttek az új hit felé. A császár kedvezményekkel halmozta el a vallást, amely kizárta az összes többi kultusz létezését. Ettől a ponttól Róma pogány vallásainak sorsa megpecsételődött. A kereszténység kizárólagos mivolta ellehetetlenítette az összes többi vallást. Constantinus áttérése után, 80 év alatt véglegesen és hivatalosan is fordult a kocka. Róma kereszténnyé vált.