Mielőtt továbbmegyünk, több demográfiai szempontot is mérlegelnünk kell. Az ókori lakosság elsöprő többsége az alsóbb osztályokból került ki. Az arisztokrácia legfelső rétege a római szenátorok, az alattuk lévő lovagi rend (ordo equester) tagjai, illetve a városok előkelőségei, a decuriók a teljes lakosság mindössze 1 %-át tették ki. Ami a fennmaradó 99 %-ot illeti, az iparosítás előtti, kapitalizmust nem ismerő Rómában nem létezett középosztály. Bár nagy különbségek voltak a vagyoni helyzet alapján, az emberek nagy többsége a gazdasági szakadék szélén egyensúlyozott, beleértve a keresztény hitre férőket is. Lehet, hogy Celsus és a többi pogány értelmiségi kigúnyolta a kereszténységet, mondván, hogy az elsősorban a szegény és tanulatlan rétegek számára volt vonzó, de a valóság az, hogy ők alkották a népesség messze legnagyobb szeletét.
A korábban már kifejtett okok miatt sokkal könnyebbnek bizonyult a városban élők áttérítése, szemben a vidéki lakossággal. A városi központok tömve voltak emberekkel. Róma népsűrűsége közel 50 000 fő/km2 volt, és általában még ennél is többen zsúfolódtak össze, mivel a város negyede nyílt terekből állt. Ilyen környezetben az emberek közötti érintkezés sokkal sűrűbb volt, mint a vidéki helyszíneken. MacMullen megállapítása szerint: „Minél szűkebb területen él valaki, annál több időt tölt el a szomszédaival, így pedig több kapcsolatot, barátságot alakít ki, több pletykát és hírt oszt meg, és számos új szövetséget köt.” Ezzel összhangban pedig, nagyobb esély kínálkozik arra, hogy áttérjen egy új vallásra, hiszen az új kultuszról terjedő információk futótűzként terjednek, hasonlóan a pletykákhoz és híresztelésekhez.

Mondanom sem kell, hogy a kereszténység a különböző városokban és régiókban eltérő mértékben növekedett. Mind az írott, mind a régészeti forrásaink alátámasztják, hogy az első háromszáz évben sokkal több áttérő volt keleten, mint nyugaton; a nyugati provinciákban pedig csak 2. század végétől jelentkezett komolyabban a kereszténység. Ez alól Róma volt az egyetlen kivétel. Egyes keleti tájakon viszont például Anatóliában a kereszténység növekedése sokkal gyorsabban zajlott, mint máshol.
Egyiptom esete remek példa. Roger Bagnall, a Columbia Egyetem korábbi ókori történelem-professzora lenyűgöző tanulmányt készített Egyiptom kereszténnyé válásáról. Bagnall érdekes módszert alkalmazott annak vizsgálatára, hogy milyen gyorsan vált kereszténnyé Egyiptom. Ö a személynevek vizsgálatával foglalkozó onomasztika területét választotta erre a célra.
Ahogy a kereszténység terjedni kezdett a birodalomban, az új vallás hívei keresztény neveket adtak gyermekeiknek. Jó példa erre a „Péter" amely a kereszténység előtti korokban egyáltalán nem volt létező név. Jézus egyik tanítványának, Simonnak, Jónás fiának adta ezt a becenevet (Jn 1:42). A szó jelentése „kőszikla” Nem egyértelmű, hogy miért pont ezt a nevet adta Jézus Simonnak, de így történt, és később egyre többször fordult elő, hogy a vallás követői a híres tanítvány nevét választották fiúgyermeküknek. Ugyanez a nem keresztények körében nem terjedt el.

Voltak tehát jól beazonosítható keresztény nevek, és ha elegendő dokumentum áll rendelkezésünkre egy-egy régióból adóösszeírások, házassági oklevelek, földbirtokosi okiratok megállapíthatjuk, hogy az egyes időszakokban milyen névadási szokások voltak jellemzők az adott területen, ebből pedig kikalkulálható, hogy hányán lehettek keresztények (legalábbis a névadási szokások alapján).
Ez alapján a 3. század közepe előtt nagyon kevés nyoma volt az egyiptomi kereszténységnek, szemben például Rómával, amely már Pál idején is jelentős közösséggel rendelkezett. Constantinus áttérése előtt Egyiptom szinte teljesen pogány volt. Nem száz százalékosan, hiszen tudunk helyi keresztényekről és az ő írói munkásságukról, főleg Alexandriában. Mindenesetre a pogányok óriási számbeli fölényben voltak a keresztényekkel szemben, egészen a 3. század legvégéig.

Akkor azonban éles váltás következett. Első elemzése alapján Bagnall azt állította, hogy a keresztények valamikor 318-330 között érték el az össznépesség 50 %-át, a 4. század közepére már a lakosság 3/4-ét tették ki, míg a század végére már a 90 %-ot is elérték. Ezeket az eredményeket más bizonyítékok is megerősítik: a fennmaradt papiruszokon lévő adatok, feliratok, és az egyiptomi szentek életét feldolgozó hagiografikus mesékhez hasonló irodalmi források is.
Az egyiptomi kereszténység növekedése ezek szerint nem hasonlított a római, antiókhiai vagy jeruzsálemi helyzethez. Mindenhol máshogy zajlott a dolog. Az elmélet, amely szerint a kereszténység az egész birodalomban rendkívül egyenlőtlenül fejlődött, egyáltalán nem új, és nem is különösebben vitatott. Már Harnack is különböző növekedési mértékről beszelt, amikor megállapította, hogy egyes helyeken 312-re már a lakosság közel fele keresztény volt (ide tartozott Anatólia, Armenia, Ciprus); máshol kisebb arányú, de erős közösség alakult ki (Antiókhia, Egyiptom egyes részei, Itália egyes részei, Hispánia); és voltak területek, ahol csak nagyon elszórtan fordultak elő keresztény közösségek (Palesztina, Fönícia, Arábia), míg máshol egyáltalán nem jelent meg a vallás (Észak-Itália, Gallia középső és északi részei, valamint Germánia).

Ezeket az eredményeket több későbbi elemzés is megerősítette, köztük Frank Trombley-é is, aki a birodalom kereszténnyé válásának egyik vezető szakértője. Trombley nemcsak felülvizsgálta a Harnack által hivatkozott írásos forrásokat, de megvizsgálta az elszórtan előforduló feliratokat, papiruszmaradványokat és régészeti leleteket is. Ezen bizonyítékok birtokában jóval hitelesebben nyilatkozhatunk az egyes városokban és falvakban fennálló keresztény jelenlétről.
Trombley megállapította, hogy az új bizonyítékok alapvetően alátámasztják Harnack következtetéseit, de apró, ám annál fontosabb kiegészítésekkel is szolgálnak. Egyebek mellett úgy tűnik, hogy az egyes provinciák székhelyeiként szolgáló főbb városok köztük Róma, Antókhia és Thesszalonika egészen a 4. század közepéig nem váltak döntően keresztény többségűvé.
A viszonylag nagyobb városokban pedig nagyjából fele-fele arányban éltek a keresztények és a pogányok. Sok hely, például Athén, Delphoi és Gáza azonban egészen az 5. század első évtizedeiig pogány többségű maradt. A kereszténység növekedése tehát, tömören megfogalmazva, nagyon egyenetlenül zajlott. Különböző időkben és helyeken, eltérő számban tértek át az emberek.