Galerius, Severus és Constantinus joggal tartották Maxentiust trónbitorlónak, és tudták, hogy meg kell szabadulniuk tőle. Nem maradt más megoldás, mint a polgárháború. Ez nem ígérkezett sem könnyűnek, sem gyorsnak. Maxentius lépésére válaszul Galerius mint rangidős augustus felszólította Severust, hogy vigye a seregét Itáliába és szükség esetén vegye ostrom alá Rómát. Severus így is tett, de sok katonája átpártolt az ellenséghez, és hamarosan egyértelmű vereséget szenvedett. Öt magát elfogták, és nem sokkal később öngyilkosságot kellett elkövetnie. Galerius ezután úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az irányítást, és keletről támadta Maxentiust. Azonban ő sem járt sikerrel. Amikor világossá vált, hogy nem képes bevenni a várost, és seregéből egyre többen állnak át az ellenségéhez, inkább menekülőre fogta, és éppen hogy sikerült élve elhagynia Rómát.
Mindeközben Constantinus tudatosan távol tartotta magát a küzdőtértől, és az északi határon harcolt a barbár hordák ellen, hagyva, hogy a birodalom vezetői egymás közt rendezzék le a belharcokat. A következő hat évben sem tett semmit a helyzet rendezéséért. Időközben egyre csak jöttek a hírek a Maxentiust és a rómaiakat gyötrő gondokról: a városban élelmiszerhiány és éhínség lépett fel, ez pedig lázadásokhoz, fosztogatásokhoz, igazságtalan bebörtönzésekhez és kivégzésekhez vezetett, miközben Maxentius egyre züllöttebb életmódot folytatott. Constantinus végül 312-ben döntött úgy, hogy eljött az idő. Utólag úgy fogalmazott, nem tűrhette tovább, hogy egy zsarnok bitorolja a fővárost. Azt azonban már nem hirdette fennhangon a nyilvánosság előtt, hogy az állítólagos zsarnok megdöntésével Róma, egész Itália és Észak-Afrika is az ő ölébe hullott.

Könyvünk szempontjából a leglényegesebb fejlemény, hogy Constantinus győzelme roppant politikai és katonai következményei mellett egészen váratlan vallási eredményeket is hozott. A római világ későbbi történelme szempontjából ráadásul ez volt a jelentősebb. Constantinus későbbi vallomása szerint ugyanis a Rómába való bevonulás közben tért át a keresztény hitre.
A bevonulás valódi katonai sikertörténet volt. Constantinus hallatlan vitézségről tett tanúbizonyságot, határozottan és gyorsan cselekedett, miközben seregét az Alpokon is átvezetve mindenkit elpusztított, aki az útjába mert állni. Módszeresen legyőzte Maxentius észak-itáliai csapatait, az erődítmények vezetői pedig, helyzetüket bölcsen felmérve, sorra adták meg magukat előtte. így Constantinus feltartóztathatatlanul haladt délre és már kőhajításnyira volt Rómától, készülhetett a trónbitorlóval való, az itáliai félsziget sorsáról döntő végső összecsapásra. Ekkor azonban volt egy látomása.
Legalábbis később ezt állította. Constantinus életrajzíróinak vélhetően a császár látomása, jobban mondva látomásai okozták a legtöbb fejtörést. A helyzet ugyanis az, hogy számos kortárs leírás létezik különböző látomásokról, mind olyanok tollából, akik személyesen ismerték őt és a tőle vagy közeli bizalmasaitól hallottak alapján jegyezték fel a történetet. Emiatt nagyon nehéz megállapítani, hogy Constantinus egy, kettő, avagy három látomást élt-e át; hogy a látomás(ok) ébren vagy álmában jelentek-e meg; illetve az sem egyértelmű, hogy galliai hadjáratai során, Róma felé tartva, vagy esetleg Rómától északra, a csata előtti éjszaka látta-e mindezt.

Mielőtt azonban nekilátnánk az ezekről szóló források értelmezésének, el kell tudnunk helyezni azokat Constantinus személyes vallási életének kontextusában, ehhez pedig további háttérismeretekre lesz szükségünk.