logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A halál utáni élet szörnyűségei

A csodás történetek azért is lehettek olyan hatékonyak, mert összekapcsolódtak azzal az állítással, hogy Isten jelenlegi hatalma előrevetíti azt, amit a jövőben tesz majd. A földi élet telis-tele van fájdalommal és szenvedéssel: az emberek éheznek, elveszítik a látásukat, a hallásukat, lebénulnak, tombolnak a betegségek és az elviselhetetlen szegénység, a démonok hordái pedig szüntelen ostromolják őket.
Az élet sokszor igazán nyomorúságos, a gyötrelem emésztőgödre. Sokaknak valóban ezt jelentette, de Isten csodatevői megszabadították őket mindettől. Megszaporították az ételt, meggyógyították a testi fogyatékosságot, megszüntették a betegségeket, és legyőzték a démonokat. Ráadásul mindez csak az előszele volt annak, ami még ezután következett. Az evilági élet után az ember beléphetett a tiszta boldogság világába, amely mentes a kínoktól, megpróbáltatásoktól, fogyatékosságtól, betegségektől, és a világ gonosz erőitől. Eljön ez a világ, és az Isten mellett mindvégig kitartók öröksége az, hogy az idők végezetéig ebben az utópisztikus létben éljenek.
Dönthettek azonban úgy is, hogy elutasítják Isten hatalmát, és a gonosz erők pusztító erejének rendelik alá magukat, amivel összehasonlítva a földi élet szenvedései semmiségnek tűnnek majd. Ez a borzalmakkal teli lét nem csupán 50-60 földi évig tart majd. Nem, a kínzásnak soha nem lesz vége. Örökké égő pokol vár rájuk.

Az embereknek tehát választaniuk kellett. Isten már megmutatta, mire képes, és az sem lehetett kétséges, hogy mi várható a gonosz erőktől. Melyiket válasszák? A keresztény prédikátorok világosan és érthetően vázolták a lehetőségeket. A 3. századi egyházatya, Cyprianus így fogalmazott Demetriusnak címzett levelében:
„A szüntelenül lángoló gehenna égeti az elítélteket, a heves lángok kínja heves, és nem látható, hogy a kínok valaha enyhülnének, vagy véget érnének.” A büntetés alól nincs felmentés, és soha nem ér véget. „Későn hittek az örök büntetésben azok, akik az örök életben nem akartak hinni.”

A 2. századtól kezdenek megjelenni a túlvilágról szóló keresztény leírások, amelyek gyakran egyfajta kalauzként szolgálnak az áldott, illetve az átkozott lelkek számára. Ezekben rendszerint egy-egy szent mutatja be a megváltott lelkek boldogságát, illetve főleg az elveszett lelkek gyötrelmeit, amit alig leplezett kárörömmel mondanak el. Ramsay MacMullen szerint ezek a leírások „a szadista irodalom egyetlen ókori példái.”

A legkorábbi fennmaradt példa Péter Apokalipsziséből való. Ebben Jézus maga enged betekintést Péternek a bűnösökre váró világba. Ide kerülnek azok, akik elutasították az erényesség ösvényét, akik hívő keresztényként nem kérésztelkedtek meg, és mindazok, akik a bűn útját választották. A kárhozottak birodalmában Péter láthatja a hazugokat, akik a nyelvüknél fogva lógnak az örökké égő lángok felett. A házasságtörést elkövető férfiak hasonló sorsra jutnak, de ők a nemi szerveiknél fogva függenek. Az önmagukon abortuszt végző nőket nyakig érő székletbe merítik.
Aki Krisztus nevét gyalázta, és kételkedett erényességében, azoknak a szemét forró vassal égetik ki. A bálványimádókat démonok kergetik mély szakadékba, újra és újra. Az uraiknak ellenszegülő szolgákat pedig arra kényszerítik, hogy szakadatlanul harapdálják a saját nyelvüket, miközben tűzön égnek.
Az alternatíva, ahogy Péter látja, a mennyország utópisztikus élete, ahol az üdvözült lelkeket virágok és más jó dolgok veszik körül, körös-körül szentek járnak, akik szó szerint sugároznak a boldogságtól, miközben a mesés kertek gyönyörű fáktól hemzsegnek, melyek gyümölcseinek illata parfümként járja át a levegőt.

A kérdés adott: melyiket is választanánk? Sok jel utal arra, hogy végül nem a mennyország idilli gyönyörei győzték meg a potenciális áttérőket, hanem a pokol kínjai. A pokoli látomás jó néhány keresztény szerző fantáziáját foglalkoztatta, akik közül néhányan kéjes örömmel képzelegtek arról, miként perzselődnek pogány ellenségeik örökkön örökké. Vegyük példának a kora 3. századi Tertullianus kárörvendését:
„Milyen gazdag látványosság lesz ez! Menynyi ok a bámulatra, a nevetésre! Örvendezni és ujjongani fogok én ott, megannyi királynak a láttán, akikről azt híresztelték, hogy az ég befogadta őket, s Iám, magával Jupiterrel és a mellette tanúskodókkal együtt jajveszékelnek a sötétség fenekén! És nemkülönben a kiskirályok láttán, akik üldözték az Úr nevét, s most kegyetlenebb lángokban semmisülnek meg, mint amilyeneket ők maguk szítottak a keresztények ellen. És kit látok még? Ama bölcs filozófusokat, akik tanítványaikkal együtt hamvadnak el, pirulva előttük.” És itt még nem is említette a kocsihaj tokát, költőket és színészeket, akik „a tűzben hemperegnek”.

A bűnbánást megtagadó pogányok felismerték a leírásokban rejlő retorikai fogásokat. A 2. századi kritikus, Cclsus rámutatott, hogy a keresztények azért lehettek sikeresek a hittérítésben, mert mindenféle „rémmeséket” találtak ki az isteni ítéletről. A keresztények szintén elismerték az isteni terror hatékonyságát. Ágoston úgy fogalmazott: „...nagyon ritkán, szinte sohasem történik meg az, hogy olyan valaki jönne, s akarna keresztény lenni, akit ne rendített volna meg az istenfélelem.”
Korábban már kifejtettem, hogy a pogányok többségét nem foglalkoztatta a halál utáni élet, eszükbe se jutott, hogy ilyesmi létezhet. Amikor a keresztények előhozakodtak a mennyországgal és a pokollal, az újdonságként érte a pogány közönséget. Pontosan így működik a hatékony propaganda. Új problémát gyárt, amit aztán ő maga old meg, felveti az addig nem létező igény létezését, majd rögtön megoldást kínál rá. Arthur Darby Noék így ír erről a jelenségről: „A profetikus vallásnak előbb meg kell teremtenie [az emberben] azt a mély igényt, amit aztán be tud teljesíteni.” Ramsay MacMullen pedig nemrégiben ekképp fogalmazott:
„A kereszténység ezzel félelmetes újítást mutatott be, egy olyan Istent, aki élve elégeti az embereket az ő megszokott életvitelüket kifogásolva. (...) A pokol lángjai legalább annyira átvilágították a keresztény tanokat, mint az Üdvösség fénye." Ehhez még hozzáteszi, hogy „jól láthatóan ezek a rémségek voltak az áttérés legfőbb, sőt, egyedüli érvei.”

A pokol szörnyűsége valóban fontos érv lehetett, de azt igazán a csodák tették meggyőzővé. Isten megmutatta, és újra meg újra megmutatja, mivel győzhető le a fájdalom, a nyomor és a szenvedés. Aki viszont nem hajlandó átpártolni hozzá, az később csúnyán megfizet ezért. Ahogy azt a keresztény mártírok egy csoportja mondta az őket elítélő procuratornak: „Te megvetsz minket mondták téged azonban Isten.”
A vértanúk kínjai percekig, legfeljebb órákig tarthattak. Az őket kínzók ellenben az örökkévalóságig bűnhődnek majd.
Ugyanezt mondja az egyik első keresztény mártír, Polükarposz, Szmirna városának 2. században élt püspöke is. Amikor kínzással és halállal fenyegették, a hithű keresztény kijelentette, hogy büntetése semmiség ahhoz képest, ami Isten ellenségeire vár. „A kormányzó megint így beszélt hozzá:
»Ha a vadállatokat megveted, tűzzel foglak felemészteni, ha jobb belátásra nem térsz.« Polükarposz így válaszolt: »Ideig-óráig égő és rövid idő múltán kialvó tűzzel fenyegetsz. Nem ismered ugyanis a jövendő ítéletet és az örök büntetés tüzét, mely az istentelenekre vár. De mit habozol? Rajta, tedd, amit akarsz!«" - felelte Polükarposz.”

A vértanúk tehát nyugodtan néztek szembe a rájuk váró erős fájdalommal, és talán ez is hozzájárult a keresztény üzenet meggyőzőképességéhez? A korai keresztény írók pontosan ezt állították.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)