logo

XIII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Krisztus szenvedésének története

Az bizony édeskevés, amit az evangéliumokból Jézus életére vonatkozólag némi valószínűséggel tényként lehet megállapítani: születését és halálát; ez két olyan tény, amely ha igaznak bizonyul, csak azt igazolja, hogy Jézus nem mitológiai alak, hanem valóban élt, de amely nem derít semmi világosságot arra, ami a történeti személyiségeknél a legfontosabb: tevékenységére, amelyet kifejtett. Az erkölcsi szabályokat magukban foglaló mondások és a csodatételek leírásának az a zavart halmaza, amely az evangéliumokban van, annyira lehetetlen s kimondottan kitalált, amelyet semmiféle más forrás meg nem erősít, hogy ezt nem lehet forrásnak tekinteni.
A Jézus születésére és halálára vonatkozó bizonyítékok sem sokkal többet érnek. Arra azonban mégis van itt némi támpontunk, hogy a sok kitalált részlet mögött van igaz mag. Erre már csak abból is következtethetünk, hogy az elbeszélésekben olyan részletek is vannak, amelyek a kereszténységre nézve nagyon kellemetlenek voltak s amelyeket épp ezért bizonyosan nem találtak volna ki, de amelyek a hívek táborában sokkal ismertebbek voltak, semhogy az evangélisták ezeket olyanokkal helyettesíthették volna, amelyeket maguk találtak ki, mint ahogyan ezt olyan gyakran megtették.

Az egyik ilyen tény Jézus galileai származása. Ez a dávidi messianizmus igényei tekintetében nem igen volt kedvező. A messiásnak minden körülmények közt Dávid városából kellett származnia. Rámutattunk arra, hogy milyen különös fogásokra volt szükség, hogy a galileai ehhez a születési helyhez juthasson. Ha Jézus csak egy rajongó messiáshívő község képzeletének szülötte lett volna, akkor nem jutott volna eszükbe, hogy galileainak tüntessék föl. Galileai származása s léte tehát legalább is nagyon valószínű föltevés. Éppen így kereszthalála.
Láttuk, hogy az evangéliumokban még most is vannak olyan helyek, amelyek arra vallanak, hogy erőszakos fölkelést tervezett, s emiatt feszítették keresztre. Ez is olyan kényelmetlen körülmény volt, hogy nem lehet föltételezni azt, hogy kitalálták volna. Ez sokkal jobban ellenkezik azzal a szellemmel, amely akkor uralkodott a kereszténységben, amikor önmagára kezdett ébredni s az agitáció meg polémia céljából, tehát nem történeti célból, elkezdték a kereszténység eredetét leírni.
A messiás kereszthalála annyira nem egyezett meg a zsidó gondolkodással, amely szerint a messiás győzedelmes s hatalmas hős, hogy valóságos eseményre, a jó ügy harcosának vértanúságára volt szükség, amely kitörülhetetlen benyomást tegyen, s ezzel a keresztre feszített messiás számára biztosítsa a talajt.

Nem sokkal azután, miután a pogány iratok a kereszthalál hagyományát átvették, egy hajat találtak benne: Jézus a hagyomány szerint mint zsidó messiás, mint zsidó király, vagyis mint a zsidó függetlenség harcosa, mint a római uralom elleni lázadó halt meg. Ez a hagyomány Jeruzsálem pusztulása után kétszeresen kényelmetlen lett. A kereszténység homlokegyenest ellentétbe került a zsidósággal, de a római felsőbbséggel jó lábon akart lenni. Ezért a hagyományt úgy kellett fordítani, hogy a keresztrefeszítés miatti felelősség a rómaiakról a zsidókra háríttassék át, s Krisztust nemcsak attól a gyanútól szabadítsák föl, hogy erőszakot akart elkövetni, hanem attól is, hogy zsidó hazafi s a rómaiak ellensége volt.
Miután azonban az evangélisták éppen olyan műveletlen emberek voltak, mint annak a kornak alsó néprétege, ezért az eredeti kép átfestésénél a legkülönösebb színkeverékeket produkálták.
Az evangéliumok egy részében sem találni annyi ellentmondást, mint abban, amely kétezer év óta a legnagyobb hatást gyakorolta a keresztény világra s amely fantáziáját legjobban foglalkoztatta. Nincs olyan tárgy, amelyet többször írtak, festettek volna meg, mint Jézus szenvedéseit és halálát. S ez a történet ennek dacára sem állja ki a józan vizsgálatot s a művészietlen s rikító hatások halmaza marad.
S a kereszténység legnagyobb szellemeit csak a szokás hatalma tette az evangéliumok szerzőinek pótlásaival szemben érzéketlenekké, úgy, hogy az az eredeti tragikum, amely Jézus keresztrefeszítésében, de minden nagy ügyért való más mártíriumban is benne rejlik, e sok sallang ellenére is megtartotta hatását, s a nevetséges és értelmetlen dolgoknak is nagyobb dicsfényt adott.

Jézus szenvedésének története a Jeruzsálembe való bevonulással kezdődik. Ez királyi diadalmenet. A lakosság kivonul eléje, egyesek ruháikat terítik ki útjába, mások a fák ágait vágják le, hogy útjára szórják a lombokat, s mindenki így kiált feléje: „Hozsánna (segíts rajtunk!), legyen áldott, aki az Úr nevében jön, legyen áldott Dávid atyánk országa, amely itt érkezik.” (Márk 11:9 s köv.)

Így a zsidók csak királyokat fogadtak. (Vö. 2Királyok 9:13.)

A nép mind csatlakozik Jézushoz, csak az arisztokrácia és burzsoázia nem, a „főpapok és írástudók” az ellenségei. Jézus diktátorként viselkedik. Elég erős arra, hogy a kufárokat s bankárokat ellenállás nélkül kiűzze a templomból. A zsidóságnak ebben a citadellájában korlátlanul uralkodik.
Ez persze az evangélisták túlzása. Ha Jézusnak valaha is lett volna ilyen hatalma, ez nem múlt volna el észrevétlenül. Az olyan szerző, mint Josephus, aki a legjelentéktelenebb részleteket is leírja, erről sem feledkeznék meg. Jeruzsálem proletárelemei, a zelóták, sohasem voltak elég erősek arra, hogy a várost föltétlenül uralják. Mindig volt ellenállás. Ha tehát Jézus a szadduceusok és farizeusok ellenére be akart vonulni Jeruzsálembe s a templomot kitisztítani, úgy előbb utcai harcban kellett győznie. Jeruzsálemben akkor mindennaposak voltak a különböző irányok közti utcai harcok.

A bevonulás leírásában azonban jellemző, hogy a nép Jézust úgy üdvözli, mint aki „Dávid apánk országát hozza”, vagyis aki a zsidó függetlenséget visszaállítja. Eszerint Jézus nemcsak az uralkodóosztály, hanem a rómaiak ellensége is. E mögött az ellenzés mögött nem a keresztény képzelet, hanem a zsidó valóság rejtőzik.
Az evangéliumok azután azokat a részleteket írják le, amelyeket már említettünk; fölhívás a tanítványokhoz, hogy ragadjanak fegyvert, Júdás árulása, az olajfák hegyén végbement fegyveres összeütközés. Említettük már, hogy ez a régi hagyomány maradványa, amely később már nem felelt meg, s amelyet aztán úgy alakítottak át, mintha békésen vetette volna alá magát.

Jézust elfogják, elviszik a főpap palotájába s aztán pörbe fogják:
„A főpapok (papi fejedelmek) és az egész szinhedrion bizonyítékokat keresnek Jézus ellen, hogy megölhessék, de nem találtak; mert sokan hamis tanúságot tettek ellene; s a vallomások nem egyeztek. (...) S a főpap fölállott s megkérdezte Jézust: Te semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak? Ő azonban hallgatott és mit se felelt. A főpap újra kérdezte s így szólt: Te vagy a messiás, az áldott (Isten) fia? Jézus azonban így szólt: Én vagyok s látni fogjátok az emberfiát a hatalmasság jobbján ülni s eljönni az égnek felhőivel. A főpap pedig megszaggatá ruháit s szólt: Mire valók még a tanúk! Hallottátok a káromlást; mit gondoltok? Ők pedig mind halálra ítélték őt. (Márk 14:55 s köv.)

Ez igazán különös bírói eljárás! A bíróság rögtön a vádlott elfogatása után összeül, még pedig nem a bíróság épületében, amely valószínűleg a templom hegyén volt, hanem a főpap palotájában! Gondoljuk el, hogy milyen megbízható volna az olyan felségsértési pörről szóló tudósítás, amely Németországban a berlini királyi palotában folyna le! Most aztán hamis tanúk lépnek föl, s bár senki sem veszi őket keresztkérdések alá s Jézus hallgat a vádjaikra, semmi olyat nem mondanak, ami terhelő volna Jézusra. De aztán Jézus magamagát terheli, amikor beismeri, hogy ő a messiás. De mire való a hamis tanúk nagy apparátusa, ha az ő beismerése elegendő bűnössége megállapítására?
Ezeknek egyetlent célja a zsidók gonoszságát illusztrálni. A halálos ítéletet minden további nélkül kimondják. Ez azoknak a formaságoknak a megsértése, amelyekhez abban a korban, éppen a zsidóság nagyon ragaszkodott. A bíróság azonnal csak fölmentő ítéletet hozhatott, marasztalót csak a tárgyalás utáni napon.

De szabad volt-e akikor még a szinhedrionnak halálos ítéletet kimondania? A szanhedrin ezt mondja: „A templom pusztulása előtt 40 évvel megfosztották Izraelt attól a jogtól, hogy élet s halál fölött ítéljen.”

Ezt megerősíti az a körülmény is, hogy a szinhedrion nem bünteti meg Jézust, hanem a pör befejezése után annak megújítása céljából kiszolgáltatja Pilátusnak, s akkor azt a vádat emelik ellene, hogy Jézus a zsidók királya akart lenni s Júdeát a rómaiak uralma alól föl akarta szabadítani. Ez igazán zsidó hazafiakhoz illő vád! De az is lehet, hogy a szinhedrionnak volt joga halálos ítéletet hozni, de a helytartónak ezeket meg kellett erősítenie. Mi történik már most a római úr előtt?

„Pilátus ezt kérdezte Jézustól: Te vagy a zsidók királya? Ő pedig ezt felelte: Te mondod. S a főpapok sok vádat emeltek ellene. Pilátus pedig újra megkérdezte: Te semmit sem felelsz? Nézd csak, mi mindent föl nem hoznak ellened. Jézus pedig semmit sem felelt már, úgy hogy Pilátus csodálkozott. Az ünnepen azt a foglyot szabadon szokta bocsátani, akit kikérnek. Egy Barabás nevű ember is el volt fogva a lázadókkal, akik a fölkelés alatt gyilkosságot követtek el. S a nép fölvonult, követelőzni kezdett, hogy tegyen úgy, mint máskor. Pilátus így felelt: Akarjátok, hogy szabadon engedjem a zsidók királyát? Mert látta, hogy a főpapok irígységből szolgáltatták ki. A főpapok azonban fölizgatták a népet, hogy inkább Barabást engedje szabadon. Pilátus újra így felelt: Mit akartok, hogy azzal cselekedjem, akit a zsidók királyának neveztek? Ők pedig ezt kiabálták: feszítsd meg őt! Pilátus ki akarván a népet elégíteni, Barabást szabadon engedte, Jézust pedig megostoroztatta s kiadta, hogy megfeszítsék.” (Márk 15:2 s köv.)

Máté szerint Pilátus annyira ment, hogy a tömeg előtt kezét mosván, ki-jelentette: Én ártatlan vagyok, lássátok, e vérontásban. S az egész nép így felelt: Szálljon ránk s utódainkra az ő vére! Lukács semmit sem szól arról, hogy a szinhedrion Jézust elítéli. Csak denunciálja Pilátus előtt.

„S az egész gyülekezetük fölállott s Pilátushoz vitte őt. Ők pedig elkezdték őt vádolni s így szóltak: úgy találtuk, hogy ez olyan, aki lázítja a népet s azt mondja, hogy nem kell a császárnak adót fizetni s magát messiásnak s királynak adja ki. Pilátus pedig kérdezte őt: Te vagy a zsidók királya? Ő pedig így felelt: Te mondod. Pilátus a főpapoknak s a néptömegnek ezt mondta: Nem találok vétket ebben az emberben. Erre ők még jobban erősítették, hogy egész Júdeában s Galileában föllazítja tanaival a népet.” (23:1 s köv.)

Lukács legjobban megközelíti az igazságot. Szerinte Jézust Pilátus előtt egyenesen felségsértéssel vádolják. S ő büszke öntudattal beismeri bűnét. Amikor Pilátus azt kérdi tőle, hogy ő-e a zsidók királya, azaz függetlenségi harcuk vezére, Jézus azt feleli: Te mondod. A János evangéliuma érzi, hogy a zsidó hazafiságnak ez a maradványa milyen kellemetlen, s Jézusnak ezt a választ adja a szájába: Az én országom nem erről a földről való. Ha erről való volna, akkor szolgáim harcoltak volna. A János-evangélium a legújabb. Így tehát jó soká tartott, amíg a keresztény írók a tényállásnak erre a meghamisítására rászánták magukat. Pilátus szempontjából nagyon egyszerű volt a helyzet. Ha ő a római hatalom képviselőjeként kivégezteti a lázadó Jézust, ezzel csak hivatalos kötelességét teljesíti.
A zsidó tömegnek azonban mi oka sincs arra, hogy olyan emberre nehezteljen, aki nem akar tudni a római uralomról s arra hív föl, hogy tagadják meg a császárnak az adót. Ha ezt Jézus csakugyan megtette, akkor a zelotizmus szellemében járt el, amely akkor uralkodó helyzetet foglalt el Jeruzsálem lakossága körében.
A dolog természetéből tehát az következik, hogy ha az evangéliumokban olvasható vád igaz, úgy Jézusnak a zsidók előtt rokonszenvesnek kellett lennie, míg viszont Pilátusnak el kellett őt ítélnie. Ezzel szemben mi van az evangéliumokban? Pilátus Jézust beismerése dacára sem találja bűnösnek. A helytartó újra s újra kijelenti, hogy a vádlott ártatlan, s azt kérdi, hogy ugyan mit cselekedett?

Már ez is nagyon különös. De még különösebb az, hogy Pilátus nem ismeri el Jézus bűnösségét s mégsem menti föl. Igaz, hogy előfordult az is, hogy a helytartó némely esetet túlságosan bonyolultnak tartott arra, hogy ő maga döntse el. De az hallatlan, hogy a népet kérdezze meg a római császár tisztviselője, hogy mi történjék valamely vádlottal. Ha a felségsértő fölött nem akart ő maga ítéletet mondani, akkor Rómába a császár elé kellett küldenie. Így tett például Antonius Felix (52-60.) helytartó. A jeruzsálemi zelóták vezérét, Eleázárt, aki 20 éven át nyugtalanította az országát, menlevéllel magához csalta, elfogta s elküldte Rómába. Hívei közül pedig sokakat keresztre feszíttetett.
Ugyanígy Pilátus is elküldhette volna Jézust Rómába. De az a szerep, amelyet Máté szerint játszik, határozottan nevetséges: hogy egy római bíró, Tiberius császár képviselője, aki élet s halál ura, egy jeruzsálemi népgyűlés előtt könyörögjön, hogy engedjék meg neki, hogy fölmenthessen valakit, s amikor a tömeg ezt nem akarja, akkor azt mondja: akkor hát öljétek meg, én ártatlan vagyok!
Ez a szerep semmikép sem illik a történeti Pilátushoz. I. Agrippa egy Philóhoz intézett levelében azt mondja Pilátusról, hogy „hajthatatlan, kíméletlen, kemény jellem”. S szemére veti, hogy „megvesztegethető, erőszakos, rablásoktól sem idegenkedő, kegyetlen, sértő, ítélet nélkül is sokakat kivégeztet, végtelenül s tűrhetetlenül kegyetlenkedik”.

Szigorúsága s kíméletlensége olyan állapotokat teremtett, hogy még a római központi kormány is megúnta s visszahívta (36-ban, Kr. u.) őt. S éppen a proletár felségsértő Jézussal szemben mutatott volna olyan igazságszeretetet és jószívűséget, amelynél nagyobb, a vádlott szerencsétlenségére, csupán a néppel szemben tanúsított együgyű gyöngesége volt!
Arra az evangélisták nem voltak elég képzettek, hogy meg tudták volna ítélni, hogy az a szerep, amelyet a római helytartóval játszattak, túlságosan különös volt. De azért mégis kerestek arra vonatkozó indokokat, hogy valószínűbbé tegyék. Azt mondják, hogy az volt a szokás, hogy húsvétkor Pilátus egy foglyot szabadon bocsásson s amikor fölajánlotta most, hogy szabadon bocsátja Jézust, ezt feleltek: Nem, inkább a gyilkos Barabást akarjuk!

Különös, hogy az evangéliumokon kívül nincs nyoma ennek a szokásnak. De különben is; ellenkezik a római intézményekkel is, amelyek nem ismerték a helytartó kegyelmezési jogát. S minden rendezett jogállapottal is ellenkezik, hogy a kegyelmet ne felelős testület, hanem véletlenül összeverődött tömeg gyakorolja. Ilyen jogállapotokat csak teológusok fogadhatnak el valóságként. De ha mindettől eltekintünk is, s elfogadjuk a római helytartó lakása előtt összeverődött tömeg különös kegyelmezési jogát, akkor is fönnmarad az a kérdés, hogy mi köze ennek a jognak ehhez az esethez.

Jézust még nem ítélték el jogerősen. Pontius Pilátusnak azt a kérdést kell még eldöntenie: bűnös-e Jézus a felségsértésben vagy nem? El kell-e ítélni vagy nem. S ő ezzel a kérdéssel válaszol: Meg akartok-e neki kegyelmezni vagy nem? Pilátusnak ítéletet kell mondania, s ehelyett a kegyelemre apellál! Hát nincs joga Jézust fölmenteni, ha ártatlannak tartja? S itt az új lehetetlenség. A zsidóknak állítólag van kegyelmezési joguk, de hogyan gyakorolhatják ezt? Megelégesznek-e azzal, hogy Barabás szabadon bocsátását követelik? Nem, ők Jézus megfeszítését követelik! Az evangélisták azt képzelik, hogy a kegyelmezés jogából folyik az a jog is, hogy mást meg elítélhetnek. Az ítélkezés ez őrült módjának megfelel a politika őrült módja.
Az evangélisták egy olyan néptömeget írnak le, amely Jézust annyira gyűlöli, hogy inkább egy gyilkosnak ad kegyelmet, mint neki; éppen gyilkosnak a tömeg kegyelmezésének különösebb tárgya már nem akadt; sőt meg sem nyugszik addig, amíg nem viszik el, hogy megfeszítsék.
Pedig ez ugyanaz a tömeg, amely egy nappal előbb hozsánnával fogadta, mint egy királyt, ruháit leterítette arra az útra, amelyen elhaladt, s egyhangúlag, ellentmondás nélkül üdvözölte. Az evangéliumok szerint éppen a tömeg ragaszkodása miatt törtek az arisztokraták Jézus életére, s emiatt nem merték nappal letartóztatni, hanem csak éjjel. S most a tömeg egyformán fanatikus hittel fordult ellene az ellen a férfiú ellen, akit olyan bűntettel vádoltak, amelynek folytán a zsidó hazafiak részéről a legnagyobb tiszteletben kellett részesülnie: mert hiszen a zsidóságnak az idegen hatalom alóli fölszabadításával vádolták.

Mi okozta ezt a meglepő változást? Ezt csak a leghatalmasabb okok tehetik érthetővé. Az evangélisták csak néhány nevetséges szólásformát mondanak el, vagy hallgatnak. Lukács és János nem is indokolják ezt. Márk ezt mondja: „A főpapok fölizgatták a népet” Jézus ellen, Máté szerint: „Rábeszélték a tömeget.”
Ezek a megjegyzések csak azt mutatják, hogy a keresztény írókból a politikai érzés és tudás teljesen hiányzott. Még a legjelentéktelenebb tömeget sem lehet ok nélkül fanatikus gyűlöletre rábeszélni. Lehet bolond vagy gyalázatos ok, de oknak kell lennie. Az evangélisták szerint a zsidó tömeg a legaljasabb és legegyügyűbb színházi gonosztevőn is túltesz együgyű gyalázatosság szempontjából, mert a legkisebb ok, a leghalványabb alkalom nélkül az életére tör ma annak, akit tegnap még imádott.

De még együgyűbb lesz a dolog, ha annak a kornak politikai viszonyait vesszük figyelembe. A római birodalomnak akkori majdnem valamennyi részével ellentétben, a zsidók nagyon kifejtett közéletet éltek s a szociális és politikai ellentétek a végsőkig ki voltak élezve. A politikai pártok jól voltak szervezve s nem szétmáló tömegek, Jeruzsálem alsó rétegei a zelotizmusnak hódoltak, s a szadduceusokkal és farizeusokkal éles ellentétben, vadul gyilkolták a rómaiakat. Legjobb szövetségeseik a lázadó galileaiak voltak.
Még akkor is, hogyha a szadduceusoknak s farizeusoknak sikerült volna bizonyos rétegeket Jézus ellen „lázítani”, semmi esetre sem értek volna el egyhangú demonstrációt, hanem a legjobb esetben elkeseredett utcai harcot. Nem lehet komikusabb esetet elgondolni sem, mint azt, hogy a zelóták vad kiabálással nem a rómaiakra s arisztokratákra rontanak, hanem egy lázadóra, s hogy ők kényszerítik ki a felségsértőért rajongó puha s tehetetlen római helytartótól, hogy ítélje halálra. Ennél gyermekesebb szörnyűséget még alig gondoltak ki.

Miután így a vérengző Pilátust zseniális módon sikerült ártatlan bárányként föltüntetni s az ártalmatlan és békés messiás fölfeszítésének bűnét a zsidóság veleszületett gonoszságára kenni, az evangélisták képzelőereje elfogyott. Találékonyságuk elapad, s a régi leírás egy pillanatra megint előtérbe lép: Jézust az ítélet után kigúnyolják, bántalmazzák, de nem a zsidók, hanem ugyanannak a Pilátusnak a katonái, aki nemrég ártatlannak jelentette ki. Nemcsak, hogy keresztre feszítteti azért, mert a zsidók királya, hanem a katonák ki is gúnyolják: töviskoszorút tesznek a fejére, bíborpalástot a vállára, a katonák térdre ereszkednek előtte, majd a fejére ütnek s arcába köpnek. A keresztre pedig ezt írják: Jézus, a zsidók királya.
Ebben újra a katasztrófa tulajdonképpeni jellege nyilvánul meg. Itt vannak megint a rómaiak, Jézus elkeseredett ellenségei, gúnyolódásuk és gyűlöletük oka pedig Jézus felségsértése s az a törekvése, hogy visszaállítsa a zsidó királyságot, hogy lerázza az idegen uralmat. Az egyszerű igazság azonban, sajna, nem sokáig érvényesül. Jézus meghalt, s most már lármás hatású bizonyítékokat kell szolgáltatni arra nézve, hogy miképpen hal meg egy isten.

„Miután azonban Jézus néhányszor hangosan felkiáltott, kiadta lelkét; s íme, a templom kárpitja kettéhasadt fölülről az aljáig, a föld remegett, a sziklák meghasadtak, a sírok megnyíltak s az elhunyt szentek testei föltámadtak. Kijöttek a sírokból s a föltámadás után bejöttek a szent városba és sokaknak megjelentek.” (Máté 27:50 s köv.)

Az evangéliumok nem mondják meg, hogy mit csináltak a feltámadt „szentek” jeruzsálemi tömegkirándulásuk után, hogy életben maradtak-e vagy megint visszafeküdtek-e szép nyugodtan a sírjaikba. Elvárható, hogy ilyen rendkívüli dolog az összes tanúkra olyan hatalmas befolyást gyakorol, hogy Jézus istenségéről mindenki meg volt győződve. A zsidók azonban ezután is makacskodnak. Megint csak a rómaiak hajolnak meg az istenség előtt.
„A százados és emberei, akik Jézust őrizték, amikor a földrengést s mindazt látták, ami történt, nagyon megijedtek és így szóltak: Ez csakugyan Isten fia volt.” (Máté 27:54.)

A főpapok s farizeusok ennek dacára kijelentik, hogy Jézus csaló (Máté 27:63.), s amikor halottaiból is föltámad, mindössze is csak annyi történik, hogy a római tanúknak a fönt említett borravalót adják azért, hogy kijelentsék azt, hogy a csoda csalás. A szenvedéstörténet végén a zsidó korrupció a becsületes római katonákat a zsidó csalárdság s aljasság eszközeivé teszi, s a zsidók a legmagasztosabb szelídségre s engedékenységre ördögi dühvel reagálnak.

Ebben az egész elbeszélésben a rómaiak iránti szolgaság s a zsidók elleni gyűlölet olyan durván van leírva s annyi ostobasággal összeadva, hogy azt kellene hinni, miszerint gondolkozó emberekre semmi hatása sem volt. Pedig tudjuk, hogy nagyon is elérte célját. Ez az elbeszélés, amelyet az istenség glóriája övezett s a magas küldetés büszke hitvallójának vértanúsága nemesített meg, sok évszázadon keresztül a legfontosabb eszköze volt annak, hogy a zsidóság elleni gyűlöletet a legjobb indulatú keresztényekben is fölébressze, akiktől ez a gyűlölet személyileg távol állott; s úgy tüntette föl a zsidóságot, mint amely az emberiség söpredéke, olyan faj, amely természettől fogva gonosz, aljas és rosszindulatú, amelyet az emberi társadalomtól távol kell tartani s vasmarokkal elnyomni.
Lehetetlen azonban, hogy a zsidóságnak ilyen fölfogása érvényesülhetett volna, hogyha nem az általános zsidógyűlölet és zsidóüldözés korában született volna. A zsidógyűlöletből született, s ezt a gyűlöletet végtelenül megerősítette, tartamát meghosszabbította, körét kiszélesítette. Az, ami az Úr Jézus Krisztus szenvedésének történeteként szerepel, alapjában csak a zsidó nép szenvedésének bizonyítéka.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter