Az bizony édeskevés, amit az evangéliumokból Jézus életére vonatkozólag némi valószínűséggel tényként lehet megállapítani: születését és halálát; ez két olyan tény, amely ha igaznak bizonyul, csak azt igazolja, hogy Jézus nem mitológiai alak, hanem valóban élt, de amely nem derít semmi világosságot arra, ami a történeti személyiségeknél a legfontosabb: tevékenységére, amelyet kifejtett. Az erkölcsi szabályokat magukban foglaló mondások és a csodatételek leírásának az a zavart halmaza, amely az evangéliumokban van, annyira lehetetlen s kimondottan kitalált, amelyet semmiféle más forrás meg nem erősít, hogy ezt nem lehet forrásnak tekinteni.
A Jézus születésére és halálára vonatkozó bizonyítékok sem sokkal többet érnek. Arra azonban mégis van itt némi támpontunk, hogy a sok kitalált részlet mögött van igaz mag. Erre már csak abból is következtethetünk, hogy az elbeszélésekben olyan részletek is vannak, amelyek a kereszténységre nézve nagyon kellemetlenek voltak s amelyeket épp ezért bizonyosan nem találtak volna ki, de amelyek a hívek táborában sokkal ismertebbek voltak, semhogy az evangélisták ezeket olyanokkal helyettesíthették volna, amelyeket maguk találtak ki, mint ahogyan ezt olyan gyakran megtették.

Az egyik ilyen tény Jézus galileai származása. Ez a dávidi messianizmus igényei tekintetében nem igen volt kedvező. A messiásnak minden körülmények közt Dávid városából kellett származnia. Rámutattunk arra, hogy milyen különös fogásokra volt szükség, hogy a galileai ehhez a születési helyhez juthasson. Ha Jézus csak egy rajongó messiáshívő község képzeletének szülötte lett volna, akkor nem jutott volna eszükbe, hogy galileainak tüntessék föl. Galileai származása s léte tehát legalább is nagyon valószínű föltevés. Éppen így kereszthalála.
Láttuk, hogy az evangéliumokban még most is vannak olyan helyek, amelyek arra vallanak, hogy erőszakos fölkelést tervezett, s emiatt feszítették keresztre. Ez is olyan kényelmetlen körülmény volt, hogy nem lehet föltételezni azt, hogy kitalálták volna. Ez sokkal jobban ellenkezik azzal a szellemmel, amely akkor uralkodott a kereszténységben, amikor önmagára kezdett ébredni s az agitáció meg polémia céljából, tehát nem történeti célból, elkezdték a kereszténység eredetét leírni.
A messiás kereszthalála annyira nem egyezett meg a zsidó gondolkodással, amely szerint a messiás győzedelmes s hatalmas hős, hogy valóságos eseményre, a jó ügy harcosának vértanúságára volt szükség, amely kitörülhetetlen benyomást tegyen, s ezzel a keresztre feszített messiás számára biztosítsa a talajt.

Nem sokkal azután, miután a pogány iratok a kereszthalál hagyományát átvették, egy hajat találtak benne: Jézus a hagyomány szerint mint zsidó messiás, mint zsidó király, vagyis mint a zsidó függetlenség harcosa, mint a római uralom elleni lázadó halt meg. Ez a hagyomány Jeruzsálem pusztulása után kétszeresen kényelmetlen lett. A kereszténység homlokegyenest ellentétbe került a zsidósággal, de a római felsőbbséggel jó lábon akart lenni. Ezért a hagyományt úgy kellett fordítani, hogy a keresztrefeszítés miatti felelősség a rómaiakról a zsidókra háríttassék át, s Krisztust nemcsak attól a gyanútól szabadítsák föl, hogy erőszakot akart elkövetni, hanem attól is, hogy zsidó hazafi s a rómaiak ellensége volt.
Miután azonban az evangélisták éppen olyan műveletlen emberek voltak, mint annak a kornak alsó néprétege, ezért az eredeti kép átfestésénél a legkülönösebb színkeverékeket produkálták.
Az evangéliumok egy részében sem találni annyi ellentmondást, mint abban, amely kétezer év óta a legnagyobb hatást gyakorolta a keresztény világra s amely fantáziáját legjobban foglalkoztatta. Nincs olyan tárgy, amelyet többször írtak, festettek volna meg, mint Jézus szenvedéseit és halálát. S ez a történet ennek dacára sem állja ki a józan vizsgálatot s a művészietlen s rikító hatások halmaza marad.
S a kereszténység legnagyobb szellemeit csak a szokás hatalma tette az evangéliumok szerzőinek pótlásaival szemben érzéketlenekké, úgy, hogy az az eredeti tragikum, amely Jézus keresztrefeszítésében, de minden nagy ügyért való más mártíriumban is benne rejlik, e sok sallang ellenére is megtartotta hatását, s a nevetséges és értelmetlen dolgoknak is nagyobb dicsfényt adott.

Jézus szenvedésének története a Jeruzsálembe való bevonulással kezdődik. Ez királyi diadalmenet. A lakosság kivonul eléje, egyesek ruháikat terítik ki útjába, mások a fák ágait vágják le, hogy útjára szórják a lombokat, s mindenki így kiált feléje: „Hozsánna (segíts rajtunk!), legyen áldott, aki az Úr nevében jön, legyen áldott Dávid atyánk országa, amely itt érkezik.” (Márk 11:9 s köv.)

Így a zsidók csak királyokat fogadtak. (Vö. 2Királyok 9:13.)

A nép mind csatlakozik Jézushoz, csak az arisztokrácia és burzsoázia nem, a „főpapok és írástudók” az ellenségei. Jézus diktátorként viselkedik. Elég erős arra, hogy a kufárokat s bankárokat ellenállás nélkül kiűzze a templomból. A zsidóságnak ebben a citadellájában korlátlanul uralkodik.
Ez persze az evangélisták túlzása. Ha Jézusnak valaha is lett volna ilyen hatalma, ez nem múlt volna el észrevétlenül. Az olyan szerző, mint Josephus, aki a legjelentéktelenebb részleteket is leírja, erről sem feledkeznék meg. Jeruzsálem proletárelemei, a zelóták, sohasem voltak elég erősek arra, hogy a várost föltétlenül uralják. Mindig volt ellenállás. Ha tehát Jézus a szadduceusok és farizeusok ellenére be akart vonulni Jeruzsálembe s a templomot kitisztítani, úgy előbb utcai harcban kellett győznie. Jeruzsálemben akkor mindennaposak voltak a különböző irányok közti utcai harcok.

A bevonulás leírásában azonban jellemző, hogy a nép Jézust úgy üdvözli, mint aki „Dávid apánk országát hozza”, vagyis aki a zsidó függetlenséget visszaállítja. Eszerint Jézus nemcsak az uralkodóosztály, hanem a rómaiak ellensége is. E mögött az ellenzés mögött nem a keresztény képzelet, hanem a zsidó valóság rejtőzik.
Az evangéliumok azután azokat a részleteket írják le, amelyeket már említettünk; fölhívás a tanítványokhoz, hogy ragadjanak fegyvert, Júdás árulása, az olajfák hegyén végbement fegyveres összeütközés. Említettük már, hogy ez a régi hagyomány maradványa, amely később már nem felelt meg, s amelyet aztán úgy alakítottak át, mintha békésen vetette volna alá magát.

Jézust elfogják, elviszik a főpap palotájába s aztán pörbe fogják:
„A főpapok (papi fejedelmek) és az egész szinhedrion bizonyítékokat keresnek Jézus ellen, hogy megölhessék, de nem találtak; mert sokan hamis tanúságot tettek ellene; s a vallomások nem egyeztek. (...) S a főpap fölállott s megkérdezte Jézust: Te semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak? Ő azonban hallgatott és mit se felelt. A főpap újra kérdezte s így szólt: Te vagy a messiás, az áldott (Isten) fia? Jézus azonban így szólt: Én vagyok s látni fogjátok az emberfiát a hatalmasság jobbján ülni s eljönni az égnek felhőivel. A főpap pedig megszaggatá ruháit s szólt: Mire valók még a tanúk! Hallottátok a káromlást; mit gondoltok? Ők pedig mind halálra ítélték őt. (Márk 14:55 s köv.)

Ez igazán különös bírói eljárás! A bíróság rögtön a vádlott elfogatása után összeül, még pedig nem a bíróság épületében, amely valószínűleg a templom hegyén volt, hanem a főpap palotájában! Gondoljuk el, hogy milyen megbízható volna az olyan felségsértési pörről szóló tudósítás, amely Németországban a berlini királyi palotában folyna le! Most aztán hamis tanúk lépnek föl, s bár senki sem veszi őket keresztkérdések alá s Jézus hallgat a vádjaikra, semmi olyat nem mondanak, ami terhelő volna Jézusra. De aztán Jézus magamagát terheli, amikor beismeri, hogy ő a messiás. De mire való a hamis tanúk nagy apparátusa, ha az ő beismerése elegendő bűnössége megállapítására?
Ezeknek egyetlent célja a zsidók gonoszságát illusztrálni. A halálos ítéletet minden további nélkül kimondják. Ez azoknak a formaságoknak a megsértése, amelyekhez abban a korban, éppen a zsidóság nagyon ragaszkodott. A bíróság azonnal csak fölmentő ítéletet hozhatott, marasztalót csak a tárgyalás utáni napon.

De szabad volt-e akikor még a szinhedrionnak halálos ítéletet kimondania? A szanhedrin ezt mondja: „A templom pusztulása előtt 40 évvel megfosztották Izraelt attól a jogtól, hogy élet s halál fölött ítéljen.”

Ezt megerősíti az a körülmény is, hogy a szinhedrion nem bünteti meg Jézust, hanem a pör befejezése után annak megújítása céljából kiszolgáltatja Pilátusnak, s akkor azt a vádat emelik ellene, hogy Jézus a zsidók királya akart lenni s Júdeát a rómaiak uralma alól föl akarta szabadítani. Ez igazán zsidó hazafiakhoz illő vád! De az is lehet, hogy a szinhedrionnak volt joga halálos ítéletet hozni, de a helytartónak ezeket meg kellett erősítenie. Mi történik már most a római úr előtt?

„Pilátus ezt kérdezte Jézustól: Te vagy a zsidók királya? Ő pedig ezt felelte: Te mondod. S a főpapok sok vádat emeltek ellene. Pilátus pedig újra megkérdezte: Te semmit sem felelsz? Nézd csak, mi mindent föl nem hoznak ellened. Jézus pedig semmit sem felelt már, úgy hogy Pilátus csodálkozott. Az ünnepen azt a foglyot szabadon szokta bocsátani, akit kikérnek. Egy Barabás nevű ember is el volt fogva a lázadókkal, akik a fölkelés alatt gyilkosságot követtek el. S a nép fölvonult, követelőzni kezdett, hogy tegyen úgy, mint máskor. Pilátus így felelt: Akarjátok, hogy szabadon engedjem a zsidók királyát? Mert látta, hogy a főpapok irígységből szolgáltatták ki. A főpapok azonban fölizgatták a népet, hogy inkább Barabást engedje szabadon. Pilátus újra így felelt: Mit akartok, hogy azzal cselekedjem, akit a zsidók királyának neveztek? Ők pedig ezt kiabálták: feszítsd meg őt! Pilátus ki akarván a népet elégíteni, Barabást szabadon engedte, Jézust pedig megostoroztatta s kiadta, hogy megfeszítsék.” (Márk 15:2 s köv.)

Máté szerint Pilátus annyira ment, hogy a tömeg előtt kezét mosván, ki-jelentette: Én ártatlan vagyok, lássátok, e vérontásban. S az egész nép így felelt: Szálljon ránk s utódainkra az ő vére! Lukács semmit sem szól arról, hogy a szinhedrion Jézust elítéli. Csak denunciálja Pilátus előtt.

„S az egész gyülekezetük fölállott s Pilátushoz vitte őt. Ők pedig elkezdték őt vádolni s így szóltak: úgy találtuk, hogy ez olyan, aki lázítja a népet s azt mondja, hogy nem kell a császárnak adót fizetni s magát messiásnak s királynak adja ki. Pilátus pedig kérdezte őt: Te vagy a zsidók királya? Ő pedig így felelt: Te mondod. Pilátus a főpapoknak s a néptömegnek ezt mondta: Nem találok vétket ebben az emberben. Erre ők még jobban erősítették, hogy egész Júdeában s Galileában föllazítja tanaival a népet.” (23:1 s köv.)

Lukács legjobban megközelíti az igazságot. Szerinte Jézust Pilátus előtt egyenesen felségsértéssel vádolják. S ő büszke öntudattal beismeri bűnét. Amikor Pilátus azt kérdi tőle, hogy ő-e a zsidók királya, azaz függetlenségi harcuk vezére, Jézus azt feleli: Te mondod. A János evangéliuma érzi, hogy a zsidó hazafiságnak ez a maradványa milyen kellemetlen, s Jézusnak ezt a választ adja a szájába: Az én országom nem erről a földről való. Ha erről való volna, akkor szolgáim harcoltak volna. A János-evangélium a legújabb. Így tehát jó soká tartott, amíg a keresztény írók a tényállásnak erre a meghamisítására rászánták magukat. Pilátus szempontjából nagyon egyszerű volt a helyzet. Ha ő a római hatalom képviselőjeként kivégezteti a lázadó Jézust, ezzel csak hivatalos kötelességét teljesíti.
A zsidó tömegnek azonban mi oka sincs arra, hogy olyan emberre nehezteljen, aki nem akar tudni a római uralomról s arra hív föl, hogy tagadják meg a császárnak az adót. Ha ezt Jézus csakugyan megtette, akkor a zelotizmus szellemében járt el, amely akkor uralkodó helyzetet foglalt el Jeruzsálem lakossága körében.
A dolog természetéből tehát az következik, hogy ha az evangéliumokban olvasható vád igaz, úgy Jézusnak a zsidók előtt rokonszenvesnek kellett lennie, míg viszont Pilátusnak el kellett őt ítélnie. Ezzel szemben mi van az evangéliumokban? Pilátus Jézust beismerése dacára sem találja bűnösnek. A helytartó újra s újra kijelenti, hogy a vádlott ártatlan, s azt kérdi, hogy ugyan mit cselekedett?

Már ez is nagyon különös. De még különösebb az, hogy Pilátus nem ismeri el Jézus bűnösségét s mégsem menti föl. Igaz, hogy előfordult az is, hogy a helytartó némely esetet túlságosan bonyolultnak tartott arra, hogy ő maga döntse el. De az hallatlan, hogy a népet kérdezze meg a római császár tisztviselője, hogy mi történjék valamely vádlottal. Ha a felségsértő fölött nem akart ő maga ítéletet mondani, akkor Rómába a császár elé kellett küldenie. Így tett például Antonius Felix (52-60.) helytartó. A jeruzsálemi zelóták vezérét, Eleázárt, aki 20 éven át nyugtalanította az országát, menlevéllel magához csalta, elfogta s elküldte Rómába. Hívei közül pedig sokakat keresztre feszíttetett.
Ugyanígy Pilátus is elküldhette volna Jézust Rómába. De az a szerep, amelyet Máté szerint játszik, határozottan nevetséges: hogy egy római bíró, Tiberius császár képviselője, aki élet s halál ura, egy jeruzsálemi népgyűlés előtt könyörögjön, hogy engedjék meg neki, hogy fölmenthessen valakit, s amikor a tömeg ezt nem akarja, akkor azt mondja: akkor hát öljétek meg, én ártatlan vagyok!
Ez a szerep semmikép sem illik a történeti Pilátushoz. I. Agrippa egy Philóhoz intézett levelében azt mondja Pilátusról, hogy „hajthatatlan, kíméletlen, kemény jellem”. S szemére veti, hogy „megvesztegethető, erőszakos, rablásoktól sem idegenkedő, kegyetlen, sértő, ítélet nélkül is sokakat kivégeztet, végtelenül s tűrhetetlenül kegyetlenkedik”.

Szigorúsága s kíméletlensége olyan állapotokat teremtett, hogy még a római központi kormány is megúnta s visszahívta (36-ban, Kr. u.) őt. S éppen a proletár felségsértő Jézussal szemben mutatott volna olyan igazságszeretetet és jószívűséget, amelynél nagyobb, a vádlott szerencsétlenségére, csupán a néppel szemben tanúsított együgyű gyöngesége volt!
Arra az evangélisták nem voltak elég képzettek, hogy meg tudták volna ítélni, hogy az a szerep, amelyet a római helytartóval játszattak, túlságosan különös volt. De azért mégis kerestek arra vonatkozó indokokat, hogy valószínűbbé tegyék. Azt mondják, hogy az volt a szokás, hogy húsvétkor Pilátus egy foglyot szabadon bocsásson s amikor fölajánlotta most, hogy szabadon bocsátja Jézust, ezt feleltek: Nem, inkább a gyilkos Barabást akarjuk!

Különös, hogy az evangéliumokon kívül nincs nyoma ennek a szokásnak. De különben is; ellenkezik a római intézményekkel is, amelyek nem ismerték a helytartó kegyelmezési jogát. S minden rendezett jogállapottal is ellenkezik, hogy a kegyelmet ne felelős testület, hanem véletlenül összeverődött tömeg gyakorolja. Ilyen jogállapotokat csak teológusok fogadhatnak el valóságként. De ha mindettől eltekintünk is, s elfogadjuk a római helytartó lakása előtt összeverődött tömeg különös kegyelmezési jogát, akkor is fönnmarad az a kérdés, hogy mi köze ennek a jognak ehhez az esethez.

Jézust még nem ítélték el jogerősen. Pontius Pilátusnak azt a kérdést kell még eldöntenie: bűnös-e Jézus a felségsértésben vagy nem? El kell-e ítélni vagy nem. S ő ezzel a kérdéssel válaszol: Meg akartok-e neki kegyelmezni vagy nem? Pilátusnak ítéletet kell mondania, s ehelyett a kegyelemre apellál! Hát nincs joga Jézust fölmenteni, ha ártatlannak tartja? S itt az új lehetetlenség. A zsidóknak állítólag van kegyelmezési joguk, de hogyan gyakorolhatják ezt? Megelégesznek-e azzal, hogy Barabás szabadon bocsátását követelik? Nem, ők Jézus megfeszítését követelik! Az evangélisták azt képzelik, hogy a kegyelmezés jogából folyik az a jog is, hogy mást meg elítélhetnek. Az ítélkezés ez őrült módjának megfelel a politika őrült módja.
Az evangélisták egy olyan néptömeget írnak le, amely Jézust annyira gyűlöli, hogy inkább egy gyilkosnak ad kegyelmet, mint neki; éppen gyilkosnak a tömeg kegyelmezésének különösebb tárgya már nem akadt; sőt meg sem nyugszik addig, amíg nem viszik el, hogy megfeszítsék.
Pedig ez ugyanaz a tömeg, amely egy nappal előbb hozsánnával fogadta, mint egy királyt, ruháit leterítette arra az útra, amelyen elhaladt, s egyhangúlag, ellentmondás nélkül üdvözölte. Az evangéliumok szerint éppen a tömeg ragaszkodása miatt törtek az arisztokraták Jézus életére, s emiatt nem merték nappal letartóztatni, hanem csak éjjel. S most a tömeg egyformán fanatikus hittel fordult ellene az ellen a férfiú ellen, akit olyan bűntettel vádoltak, amelynek folytán a zsidó hazafiak részéről a legnagyobb tiszteletben kellett részesülnie: mert hiszen a zsidóságnak az idegen hatalom alóli fölszabadításával vádolták.

Mi okozta ezt a meglepő változást? Ezt csak a leghatalmasabb okok tehetik érthetővé. Az evangélisták csak néhány nevetséges szólásformát mondanak el, vagy hallgatnak. Lukács és János nem is indokolják ezt. Márk ezt mondja: „A főpapok fölizgatták a népet” Jézus ellen, Máté szerint: „Rábeszélték a tömeget.”
Ezek a megjegyzések csak azt mutatják, hogy a keresztény írókból a politikai érzés és tudás teljesen hiányzott. Még a legjelentéktelenebb tömeget sem lehet ok nélkül fanatikus gyűlöletre rábeszélni. Lehet bolond vagy gyalázatos ok, de oknak kell lennie. Az evangélisták szerint a zsidó tömeg a legaljasabb és legegyügyűbb színházi gonosztevőn is túltesz együgyű gyalázatosság szempontjából, mert a legkisebb ok, a leghalványabb alkalom nélkül az életére tör ma annak, akit tegnap még imádott.

De még együgyűbb lesz a dolog, ha annak a kornak politikai viszonyait vesszük figyelembe. A római birodalomnak akkori majdnem valamennyi részével ellentétben, a zsidók nagyon kifejtett közéletet éltek s a szociális és politikai ellentétek a végsőkig ki voltak élezve. A politikai pártok jól voltak szervezve s nem szétmáló tömegek, Jeruzsálem alsó rétegei a zelotizmusnak hódoltak, s a szadduceusokkal és farizeusokkal éles ellentétben, vadul gyilkolták a rómaiakat. Legjobb szövetségeseik a lázadó galileaiak voltak.
Még akkor is, hogyha a szadduceusoknak s farizeusoknak sikerült volna bizonyos rétegeket Jézus ellen „lázítani”, semmi esetre sem értek volna el egyhangú demonstrációt, hanem a legjobb esetben elkeseredett utcai harcot. Nem lehet komikusabb esetet elgondolni sem, mint azt, hogy a zelóták vad kiabálással nem a rómaiakra s arisztokratákra rontanak, hanem egy lázadóra, s hogy ők kényszerítik ki a felségsértőért rajongó puha s tehetetlen római helytartótól, hogy ítélje halálra. Ennél gyermekesebb szörnyűséget még alig gondoltak ki.

Miután így a vérengző Pilátust zseniális módon sikerült ártatlan bárányként föltüntetni s az ártalmatlan és békés messiás fölfeszítésének bűnét a zsidóság veleszületett gonoszságára kenni, az evangélisták képzelőereje elfogyott. Találékonyságuk elapad, s a régi leírás egy pillanatra megint előtérbe lép: Jézust az ítélet után kigúnyolják, bántalmazzák, de nem a zsidók, hanem ugyanannak a Pilátusnak a katonái, aki nemrég ártatlannak jelentette ki. Nemcsak, hogy keresztre feszítteti azért, mert a zsidók királya, hanem a katonák ki is gúnyolják: töviskoszorút tesznek a fejére, bíborpalástot a vállára, a katonák térdre ereszkednek előtte, majd a fejére ütnek s arcába köpnek. A keresztre pedig ezt írják: Jézus, a zsidók királya.
Ebben újra a katasztrófa tulajdonképpeni jellege nyilvánul meg. Itt vannak megint a rómaiak, Jézus elkeseredett ellenségei, gúnyolódásuk és gyűlöletük oka pedig Jézus felségsértése s az a törekvése, hogy visszaállítsa a zsidó királyságot, hogy lerázza az idegen uralmat. Az egyszerű igazság azonban, sajna, nem sokáig érvényesül. Jézus meghalt, s most már lármás hatású bizonyítékokat kell szolgáltatni arra nézve, hogy miképpen hal meg egy isten.

„Miután azonban Jézus néhányszor hangosan felkiáltott, kiadta lelkét; s íme, a templom kárpitja kettéhasadt fölülről az aljáig, a föld remegett, a sziklák meghasadtak, a sírok megnyíltak s az elhunyt szentek testei föltámadtak. Kijöttek a sírokból s a föltámadás után bejöttek a szent városba és sokaknak megjelentek.” (Máté 27:50 s köv.)

Az evangéliumok nem mondják meg, hogy mit csináltak a feltámadt „szentek” jeruzsálemi tömegkirándulásuk után, hogy életben maradtak-e vagy megint visszafeküdtek-e szép nyugodtan a sírjaikba. Elvárható, hogy ilyen rendkívüli dolog az összes tanúkra olyan hatalmas befolyást gyakorol, hogy Jézus istenségéről mindenki meg volt győződve. A zsidók azonban ezután is makacskodnak. Megint csak a rómaiak hajolnak meg az istenség előtt.
„A százados és emberei, akik Jézust őrizték, amikor a földrengést s mindazt látták, ami történt, nagyon megijedtek és így szóltak: Ez csakugyan Isten fia volt.” (Máté 27:54.)

A főpapok s farizeusok ennek dacára kijelentik, hogy Jézus csaló (Máté 27:63.), s amikor halottaiból is föltámad, mindössze is csak annyi történik, hogy a római tanúknak a fönt említett borravalót adják azért, hogy kijelentsék azt, hogy a csoda csalás. A szenvedéstörténet végén a zsidó korrupció a becsületes római katonákat a zsidó csalárdság s aljasság eszközeivé teszi, s a zsidók a legmagasztosabb szelídségre s engedékenységre ördögi dühvel reagálnak.

Ebben az egész elbeszélésben a rómaiak iránti szolgaság s a zsidók elleni gyűlölet olyan durván van leírva s annyi ostobasággal összeadva, hogy azt kellene hinni, miszerint gondolkozó emberekre semmi hatása sem volt. Pedig tudjuk, hogy nagyon is elérte célját. Ez az elbeszélés, amelyet az istenség glóriája övezett s a magas küldetés büszke hitvallójának vértanúsága nemesített meg, sok évszázadon keresztül a legfontosabb eszköze volt annak, hogy a zsidóság elleni gyűlöletet a legjobb indulatú keresztényekben is fölébressze, akiktől ez a gyűlölet személyileg távol állott; s úgy tüntette föl a zsidóságot, mint amely az emberiség söpredéke, olyan faj, amely természettől fogva gonosz, aljas és rosszindulatú, amelyet az emberi társadalomtól távol kell tartani s vasmarokkal elnyomni.
Lehetetlen azonban, hogy a zsidóságnak ilyen fölfogása érvényesülhetett volna, hogyha nem az általános zsidógyűlölet és zsidóüldözés korában született volna. A zsidógyűlöletből született, s ezt a gyűlöletet végtelenül megerősítette, tartamát meghosszabbította, körét kiszélesítette. Az, ami az Úr Jézus Krisztus szenvedésének történeteként szerepel, alapjában csak a zsidó nép szenvedésének bizonyítéka.