Az őskeresztény tudósításokból a legjobb esetben is csak annyit tudunk meg, mint amennyit Tacitus is elmond: hogy Tiberius korában kivégeztek egy prófétát, akitől a keresztények a nevüket vették. Hogy mit tanított ez a próféta, miképpen működött, arról eddig semmi biztosat sem lehetett kikutatni. Az kétségtelen, hogy nem okozott olyan föltűnést, mint ahogyan az őskeresztény elbeszélések mondják, mert akkor Josephus bizonyosan szólna róla, hiszen ő sok jelentéktelen dologról is tudósít. Jézus agitációja és kivégzése kortársai közt a legcsekélyebb föltűnést sem okozta. Ha azonban Jézus csakugyan olyan agitátor volt, akit valamely felekezet előharcosának és vezérének tekintett, akkor ennek a felekezetnek megnövekedésével Jézus személyiségének jelentősége természetesen szintén megnőtt.
A jámbor kedélyek elkezdték a legendakört csinálni, s ebbe mindazt beleszőtték, amit fölfogásuk szerint eszményképüknek mondania és cselekednie kellett. Minél inkább eszménnyé lett Jézus a felekezet számára, annál élénkebbé vált az a törekvés is, hogy személyét mindazokkal az eszmékkel összekössék, amelyeket valamely irány különösen fontosnak tartott, hogy azután az ő tekintélyével erősíthessék meg azokat. Jézus alakja előbb a szóbeli hagyomány, utóbb a leírt legendák nyomán mindinkább emberfölöttivé s azoknak az eszméknek foglalatává lett, amelyeket az új felekezet kifejlesztett, de éppen ezért önmagának sokszor ellentmond, s egyes vonásai nem illenek össze.

Amikor ez a felekezet szoros szervezetté s kiterjedt egyházzá lett, amelyben egy határozott irány szerezte meg az uralmat, akkor föladatának tekintette azt, hogy összeállítsa mindazokat az őskeresztény iratokat, amelyeket valódiaknak ismert el. Természetes, hogy csak az uralkodó iránnyal egyezőket fogadta el. Mindazokat az evangéliumokat és más iratokat, melyek Jézusról az uralkodó fölfogással ellentétes nézetet tartalmaztak, „eretnek”, hamis vagy „apokrif” írásnak s így megbízhatatlannak nyilvánítottak, s nemcsak, hogy nem terjesztették, de elnyomták s lehetőleg megsemmisítették őket, miért is ezekből nagyon kevés maradt ránk.
Az elfogadott s a kánonba fölvett iratokat „átszerkesztették”, hogy egységessé tegyék. Szerencse, hogy ezt olyan ügyetlenül végezték, hogy az eltérő elbeszélés nyomai átcsillannak s így a fejlődés menetét elárulják. Azt a célt nem érte el s nem is érhette el ez a munka, hogy az egyházon belül egységessé tegye a véleményeket. A társadalmi viszonyok fejlődése az egyházon belül újra s újra eltérő nézeteket és törekvéseket hozott napfényre. S miután minden szerkesztés és gyomlálás dacára is maradtak ellentmondások az egyház elismerte iratokban is, a fölfogások különbözősége ezekben támpontra lelt.

A társadalmi ellentétek folytán fölmerülő küzdelmek látszólag Jézus szavainak miként való magyarázata körüli harcok jellegét öltötték, s némely felületes történetíró el is hiszi, hogy a kereszténységnek vallásos jelszavak alatt lefolyt sokszor véres harcai csak szavakért folytak, ami az emberi butaság szomorú bizonyítéka volna. Amikor azonban a társadalmi tömegjelenséget csak a látszólagos emberi butaságra tudja valaki visszavezetni, akkor ennek okát mindig a megfigyelő értelmetlenségében kell keresnünk, aki nem tudja magát az idegen gondolatkörbe beleélni és nem képes az alapvető anyagi föltételeket és hajtóerőket átérteni. Amikor a keresztény felekezetek egymással Krisztus szavainak eltérő magyarázata fölött vitáztak, rendesen nagyon reális érdekek állottak a fölmerült viták hátterében.
Miután a gondolkozás modernizálódott s az egyházias szellem háttérbe szorult, természetes, hogy a Krisztus személye körüli viták jelentősége mind-inkább elvesztette gyakorlati jelentőségét s a teológusok szőrszálhasogatásává lett, akiket az állam azért fizet, hogy az egyházias gondolkozást ébren tartsák s akiknek végül is valamivel meg kell szolgálniuk a fizetést.

Az új bibliakritika, amely a történelmi kutatás módszereit a bibliára is alkalmazza, a Jézus alakjának miként való fölfogására vonatkozó vitának új lökést adott. Megdöntötte ugyan már a Jézusra vonatkozó kép hitelességét, de miután nagyrészt teológusok művelik, nem tudott fölemelkedni az először Bruno Bauer, majd utóbb mások, így különösen A. Kalthoff által is vallott addig a fölfogásig, hogy a források állapotára való tekintettel Jézusról ma már lehetetlen új képet rajzolni. De ennek dacára folyton újabb kísérletet tesznek ennek az új képnek a megrajzolására, az eredmény persze ugyanaz, mint a korai századok kereszténységéé: a teológus urak mindegyike azt teszi bele a Jézus-képbe, ami az ő eszméje, az ő szelleme. A 20. század írói éppen úgy, mint a másodiké, nem azt mutatják meg, amit Jézus tanított, hanem amit Jézus tanításának szeretnének tekinteni.

Jézus alakjának ezt a változását nagyon finoman jellemzi Kalthoff:
„Krisztus alakjának rajza szociálteológiai szempontból a legfinomabb és legérzékenyebb kifejezője valamely korszak összes társadalmi és erkölcsi erőinek, s azok a változások, amelyeken Krisztus rajza átment, kiterjeszkedései és megszorításai, régi vonásainak elhalványodása és új színeinek fölvillanása legfinomabb fokmérője azoknak a változásoknak, melyeken a mindenkori élet szellemi ideáljainak magasságától le a leganyagiasabb életfolyamatáig átment. Ez a kép majd a görög gondolkozó vonásait viseli, majd a római Caesar alakjában jelenik meg, ezután sorban fölveszi a hűbérúr, a céhmester, a megkínzott robotos paraszt és a szabad polgár formáját, s a kép mindig igaz és eleven is mindaddig, amíg a teológusoknak nem jut eszükbe az, hogy a saját koruk vonásait az eredeti, történeti, evangéliumi Krisztus vonásaiként tüntessék föl.
A legtöbb, amit így elérhetnek, az, hogy e vonások látszólagos történetiségét igazolják, ami nem nehéz feladat, mivel a keresztény társadalom fejlődése és kialakulása korszakában a legkülönbözőbb, sőt legellentétesebb olyan erők hatottak közre, amelyek mindegyike némi hasonlatosságot mutat a ma működő erőkkel. A mai Krisztus alakjában nagyon sok az ellentmondás. Részben a régi szent és égi fejedelem, de modern proletárbarát, sőt munkásvezér is. Ebben aztán benne vannak a jelennek ellentmondásai.”

Egy előbbi helyen meg azt mondja:
„Az úgynevezett modern teológia legtöbb képviselője David Strauss példájára tanulmányainál az ollót alkalmazza: kivágja az evangéliumból azt, ami mítosz s a megmaradó részt történelmi magnak tekinti. Ez a mag azonban a teológusok kezén végül is túl vékonnyá lett. A történelmi bizonyosság hiánya folytán Jézus neve üres edénnyé változott, amelybe a teológus a saját gondolatait tölti bele. Az egyik Jézust spinozistává, a másik meg szocialistává teszi, míg a hivatalos teológia őt a modern állam vallásos megvilágításában látja, sőt mindazoknak a törekvéseknek vallásos képviselőjévé avatja, amelyek a nagyporosz állami teológiában vezető szerepet igényelnek.”

Nem csoda, hogy az a világi történelmi iskola, amelynek az az álláspontja, hogy a kereszténységet egyetlen személy teremtette meg, ilyen körülmények között nem érzi szükségét annak, hogy a kereszténység eredete után kutasson. Ha ez a fölfogás helyes volna, akkor a kereszténység eredete után való minden kutatást abba kellene hagyni s rá kellene bízni teológusaink költői képességére.
De egészen más a helyzet, ha egy világvallás keletkezését nem egyetlen emberfölötti lény művének tekintjük, hanem a társadalom művének. A kereszténység keletkezése korabeli társadalmi állapotok közismertek. Az ős-keresztény irodalomból annak társadalmi jellegét hozzávetőleg szintén meg lehet állapítani.

Az evangéliumoknak s az apostolok egyéb történeteinek történelmi értéke nem nagyobb, mint Homér költeményeié vagy a Niebelungliedé. Ha történelmi személyiségeket szerepeltetnek is, ezek működését olyan költői szabadsággal beszélik el, hogy lehetetlenség, miszerint e személyek történeti szerepére vonatkozó legcsekélyebb anyagot is meríthessük belőlük, figyelmen kívül hagyva azt, hogy különben is annyira át vannak szőve regékkel, hogy egyedül e költemények alapján még azt se lehet biztosan megmondani, hogy melyik személy a valódi és melyik a költött. Ha Attiláról csak azt tudnánk, ami a Niebelungenliedben van meg róla, akkor ugyanúgy, mint Jézusról, azt kellene mondanunk, hogy nem tudjuk biztosan, valóban élt-e vagy nem olyan mitikus alak-e, mint Siegfried.

Ezek a költői leírások azonban azoknak a társadalmi viszonyoknak megismerése szempontjából, amelyek közt keletkeztek, megbecsülhetetlenek. Ezeket ugyanis mindig teljesen hűen írják le szerzőik, akármilyen költői szabadsággal találjanak is ki egyes tényeket és személyeket. Hogy a trójai háborúról szóló elbeszélés és hősei mennyiben alapulnak történelmi adatokon, azt talán örökre homály fogja borítani. De arra nézve, hogy milyenek voltak a hősi korszak társadalmi viszonyai, arra nézve az Ilias és Odyssea legelső rangú történelmi forrásul szolgál.
Valamely korszak megismerése szempontjából a költői művek sokszor fontosabbak, mint a leghívebb történelmi leírások. Mert ezek csak azt tartalmazzák, ami személyes, föltűnő, rendkívüli, aminek pedig legkisebb a történelmi jelentősége. Amazok a tömegek hétköznapi életét mutatják be, amelynek a hatása szakadatlan és állandó, amely a társadalmat tartósan befolyásolja s amiről a történetíró azért hallgat, mert közismertnek tekinti. Ezért például Balzac regényei a 19. század első tizedeinek francia társadalmi életéről a legfontosabb források.
Így az evangéliumokból és az apostolokra vonatkozó többi műből sem tudhatunk ugyan meg semmi biztosat Jézus életéről és tanításairól, de az őskeresztény község társadalmi jellegéről, eszméiről és törekvéseiről sok fontos körülményt igen. Amikor a bibliakritika föltárja azokat a rétegeket, amelyek ezekben az iratokban egymás fölött vannak elhelyezve, lehetővé teszi ránk nézve azt, hogy e községek fejlődését legalább bizonyos fokig kövessük, mert a „pogány” és zsidó források viszont azoknak a társadalmi erőknek a megismerését teszik lehetővé, amelyek ugyanakkor hatottak az őskereszténységre. Ezzel lehetővé van téve az, hogy a kereszténységet korának termékeként tekintsük s meg is értsük, pedig ez az alapja a történelmi megismerésnek.

Igaz, hogy a társadalomra egyes egyének is gyakorolhatnak befolyást, s ezért valamely kor rajzához a kiváló egyének rajza hozzátartozik. De ha a történelmi korokat tartjuk szem előtt, úgy az egyének befolyása csak átmeneti, ezek csak külső díszek, amelyek hamar szembetűnnek ugyan valamely épületen, de ezek nem mutatják meg az alapot. Pedig az épület jellege s tartóssága ettől függ. Csak ha ezt föltártuk, akkor szereztük meg az épület megismerésének legfontosabb föltételeit.