Spartacus kalózokkal folytatott tárgyalásai csak egyetlen utalás a kalózok Kr. e. I. század eleji, földközi-tengeri jelenlétére. A rómaiak nem voltak felkészülve arra, hogy békeidőben, pusztán rendfenntartás céljából is fenntartsanak egy flottát. A pun háborúk vészhelyzeteiben a rómaiak nagy sietséggel építették fel flottájukat. Mithridatész ellen sem Sulla, sem Fimbria nem kapott hadihajókat. Lucullusra hárult a feladat, hogy flottát vásároljon, vagy béreljen. A Földközi-tenger keleti medencéjében Rhodosz volt a kalózokkal szembenálló védőbástya. A rómaiak azonban elégedetlenek voltak Rhodosznak a legutolsó makedón háborúban tanúsított magatartásával, és a szabad kikötői státuszt Déloszra átruházva rombolták a sziget kereskedelmi pozícióit.
Délosznak mint versenyképes kereskedelmi központnak a megjelenésével Rhodosz tengeri hatalma hanyatlani kezdett. A rhodosziak nemcsak hogy nem tudták a nyílt tengeren és az Égei partokon visszaszorítani a kalózokat, de - Rhodosztól eltérően - Délosz még piacot is biztosított a kalózok számára, ahol zsákmányukat pénzzé tehették, foglyaikat pedig rabszolgának eladhatták. Az efféle üzletek jogszerűsége vitathatatlan volt.

Ebben az összefüggésben helyénvaló lehet felidéznünk néhány híres esetet Iulius Caesar pályafutásának elejéről. Caesar egy ősi patricius család, a Iuliusok tagja volt, de nagynénje Mariushoz ment feleségül, így az ifjú Caesar már ott szerepelt Sulla proscriptiás listáján. Miközben egyik vidéki rejtekhelyről a másikra szökött, végül Sulla fejvadászai elfogták. Ő azonban megvesztegette az ügyeletes tisztet, és a tengeren túlra, Bithyniába menekült, ahol Nikomédész király szívesen fogadta.
Keleten az ifjú Caesar kalózok karmaiba került, akik csak váltságdíj fejében engedték őt szabadon. Caesar ezután hajókat fogadott Milétoszban, üldözőbe vette, elfogta és megfeszíttette a kalózokat, akik fogsága idején őt is gyakran ezzel fenyegették. Caesar azonban szerencsés volt, hogy ki tudta fizetni a váltságdíjat, sőt, büntető expedíciót is tudott szervezni. Plutarkhosz leírja, amint az ironikus tisztelettel kezelt római polgárokat kalóz fogvatartói arról biztosították, hogy szabadon eltávozhatnak - a nyílt tengeren a vízbe ugorhatnak.
A kalózok elleni római büntetőexpedíciók azonban nem mindig voltak olyan sikeresek, mint a Caesaré. A ciliciai kalózok katonai erejét nem szabad lebecsülni. Nem egyszerűen hajókon, hanem flottákban járták a tengereket. Gyakran egyenrangú félként tárgyaltak a polgári hatóságokkal. Úgy látszott, mintha valamiféle polgárjogot nyertek volna egy kozmopolita kalóztársadalomban. Mithridatész is szerette volna igénybe venni segítségüket, mint ahogy Sertorius meg is tette. Amikor egy kalózhajó Verres - Kr. e. 73-71 között Sicilia helytartója - kezébe került, ő a legénység tagjait felkészültségüknek megfelelően vette szolgálatába, a kalózkapitánynak pedig lehetővé tette, hogy megváltsa magát. Ez kétségkívül ellentétben állt Caesar kegyetlen akciójával, de Caesart mindenekelőtt személyes indulatok fűtötték fogvatartóival szemben.

Később, amikor Verres még mindig hivatalban volt, egy egész kalózalakulat rohanta meg a siciliai partokat. Cicero szerint a kormányzó flottájának görög parancsnoka éppen részeg volt, és amikor meglátta a kalózflottát, quadriremisével azonnal elmenekült. A tartományi flotta nem rendelkezett elegendő személyzettel, legénységük alul volt fizetve és éhezett, de még így is harcba bocsátkozott volna, ha parancsnoka el nem menekül.
A quadriremis, amely tömegénél fogva több mint elégséges lett volna, hogy harcba szálljon a könnyű kalózhajókkal, a meggondolatlan menekülésben megelőzte a többi hajót. A közeli kikötőbe érve a reszkető parancsnok és személyzete sietve partra szállt, hogy a szárazföldön keressen menedéket. A kalózok elfogták a kormányzói flotilla leghátsó hajóit, és az éjszaka folyamán a parton elhagyott quadriremisszel és a többi elhagyott hajóval együtt felgyújtották őket. Másnap ellenállás nélkül behajóztak Syracusae kikötőjébe, és kihasználták - ahogy Cicero ironikusan megjegyzi - egy „városnéző expedíció” lehetőségeit, miközben Verres még mindig kormányzó volt.

A siciliai kudarcnak főleg az volt az oka, hogy az evezősök és haditengerészek fizetségére beszedett adók mind a kormányzó magánpénztárába kerültek. Bár az eset kirívó, mégsem ez volt az egyetlen ilyen példa. Mindez bizonyos szempontból az egész köztársasági kormányzat tartományi szintű politikáját jellemzi. Úgy értékelték, hogy hadiflottáknak pusztán rendfenntartó célból való fenntartása nem éri meg a befektetést. Ennek ellenére már Verres korában egyre jobban bírálták az effajta hozzáállást.