Az események úgy alakultak, hogy sem a zsidók, sem a rómaiak nem gátolhatták meg a keresztények menekülését. Cestius visszavonulása láttán a zsidók kirontottak Jeruzsálemből, és üldözőbe vették a visszavonuló sereget. Mialatt ez a művelet mindkét katonaságot teljesen lefoglalta, a keresztények elhagyhatták a várost. Ugyanakkor a vidék megtisztult az ellenségtől, amely esetleg megpróbálta volna feltartóztatni őket. Az ostrom idején a zsidók összegyűltek Jeruzsálembe, hogy megtartsák a sátoros ünnepet, és így az egész országból a keresztények akadálytalanul elmenekülhettek, és ők siettek is késedelem nélkül biztonságos helyre - Pella városába, amely túl a Jordánon, Perea földjén van.
A Cestiust és seregét üldöző zsidó csapatok olyan szenvedéllyel estek neki az utóhadnak, hogy már-már teljesen elpusztították őket. A rómaiak csak nagy nehézség árán tudtak visszavonulni. A zsidók majdnem veszteség nélkül menekültek meg, és zsákmányukkal diadalmenetben tértek vissza Jeruzsálembe. Ez a látszólagos siker azonban csak veszedelmet hozott rájuk, mert arra ösztönözte őket, hogy makacsul ellenálljanak a rómaiaknak, akik hirtelen leírhatatlan bajt hoztak a pusztulásra ítélt városra.
Irtózatos veszedelem zúdult a városra, amikor Titus vette ostrom alá Jeruzsálemet. A római sereg a páska ünnepén zárta körül Jeruzsálemet, amikor a zsidók milliói gyűltek össze falain belül. Az élelmiszerkészlet, amely gondos őrzés mellett évekig ellátta volna a lakosságot, előzőleg elpusztult a szemben álló pártok féltékenysége és bosszúja következtében. Most pedig át kellett élniük az éhínség minden borzalmát. Egy mérték búzát egy talentumért árultak.
Olyan kínzó volt az éhség, hogy az emberek övjük és sarujuk bőrét, pajzsuk borítóját harapdálták. Éjszaka sokan kilopóztak, hogy a város falain kívül termő vad növényeket szedjenek, annak ellenére, hogy közülük sokan fogságba estek, és kegyetlen kínzások között haltak meg; azoktól pedig, akiknek sikerült visszatérni, sok esetben ellopták azt, amit életük kockáztatásával gyűjtöttek.
A hatalmat birtoklók a legembertelenebb kínzásokat alkalmazták,hogy kicsikarják az ínség sújtotta lakosság utolsó szűkös, talán eldugott tartalékát. És e kegyetlenséggel nem ritkán éltek jól táplált emberek, akik pusztán élelmet akartak halmozni a későbbi időkre.
Ezrek haltak éhen, és pusztultak el pestisben. Úgy tűnt, mintha Jeruzsálem lakóiból kihalt volna minden emberi érzés. Férjek raboltak feleségüktől, feleségek pedig férjüktől. Gyermekek idős szüleik szája elől kapták el az élelmet. A próféta kérdésére: Elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről? - e pusztulásra ítélt város falain belül történtek adták meg a választ: Irgalmas anyák kezei megfőzték gyermekeiket, hogy azok eledeleik legyenek az én népem leányának romlásakor.
A tizennégy évszázaddal korábban mondott figyelmeztető prófécia újból beteljesedett: A közötted való finnyás és kedvére nevekedett asszony (aki meg se próbálta talpát a földre bocsátani az elkényesedés és finnyásság miatt) irigy szemmel tekint az ő szeretett férjére, fiára, leányára,... és gyermekei miatt, akiket megszül; mert megeszi ezeket titkon, mikor mindenből kifogy, a megszállás és szorongattatás alatt, amellyel megszorongat téged a te ellenséged a te városaidban.
Róma vezérei rémületbe akarták ejteni a zsidókat, hogy félelmükben adják meg magukat. A foglyokat, akik elfogásukkor ellenállást tanúsítottak, megkorbácsolták, megkínozták és a város falai előtt keresztre feszítették. Naponta emberek százait ölték meg így, és ez a szörnyű öldöklés addig tartott, míg a Jósafát völgyében és a Golgotánál sűrűsödő keresztektől alig lehetett mozogni. Ilyen iszonyú formában fogant meg a Pilátus ítélőszéke előtt kimondott átok: Az Ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon.
Titus szívesen véget vetett volna ennek a rettenetes öldöklésnek. Szerette volna megkímélni Jeruzsálemet a teljes pusztulástól. Elborzadt a völgyekben emelkedő hullahegyek láttán. Az Olajfák-hegyéről megigézve nézte a pompás templomot, s megparancsolta, hogy egyetlen kövéhez se merjenek nyúlni.
Mielőtt megkísérelte volna ennek az erődítménynek az elfoglalását, komolyan kérte a zsidó vezetőket, ne kényszerítsék arra, hogy vérrel szennyezze be a szent helyet. Ha elhagyják a templomot, és máshol szállnak harcba, egyetlen római sem fogja megsérteni a templom szentségét. Maga Josephus is kérlelte őket, hogy tegyék le a fegyvert, és mentsék meg magukat, városukat és istentiszteleti helyüket. E szavakra azonban metsző átok volt a válasz. Miközben könyörögve állt előttük, dárdákat hajigáltak rá, utolsó emberi közbenjárójukra.
A zsidók elutasították Isten Fiának kérlelését is, és most az intés és kérlelés még jobban megszilárdította azt az elhatározásukat, hogy a végsőkig ellenállnak. Titus hiába igyekezett a templomot megmenteni. Nagyobb volt nála az a Valaki, aki azt mondta, hogy kő kövön nem marad.
A zsidó főemberek elvakult konoksága és az ostromlott városban elkövetett utálatos bűnök elborzasztották és felháborították a rómaiakat. Titus végül úgy döntött, hogy rohammal veszi be a templomot. Elhatározta azonban, hogy - ha egy mód van rá - megmenti a pusztulástól. De a katonák nem törődtek parancsával. Amikor éjszakai pihenőre sátrába tért, a zsidók kirontottak a templomból, és megtámadták a katonákat.
A küzdelem hevében egy katona tűzcsóvát repített át a csarnok egyik ajtaján, és a szent épület cédrussal bélelt kamrái tüstént lángra lobbantak. Titus a helyszínre rohant; tábornokai és légionáriusai követték. Megparancsolta katonáinak, hogy oltsák el a tüzet. De rá se hederítettek. Az őrjöngő katonák izzó parazsat dobáltak a templommal összefüggő kamrákba, és a szent épületben menedéket kereső zsidó tömeget kardélre hányták. A templom lépcsőin patakokban folyt a vér. Ezer és ezer zsidó pusztult el. A csatazajt túlharsogta ez a kiáltás: Ichabod! - a dicsőség eltávozott.
Titus, aki úgy látta, hogy lehetetlen a tomboló katonákat megfékezni, tisztjei kíséretében belépett a szent építménybe, és körültekintett. A pompa csodálattal töltötte el őket, s mivel a lángok még nem csaptak át a szentélybe, még egy utolsó kísérletet tett megmentésére. Odarohant és ismét parancsot adott a katonáknak, hogy fékezzék meg a tűzvészt. Liberalis százados megpróbálta legénységét vezérkarával engedelmességre bírni, de még a császár iránti tiszteletüket is túlszárnyalta a zsidókkal szembeni őrjöngő gyűlölet, a csata heves izgalma és a kincs utáni telhetetlen vágy.
A katonák látták, hogy körülöttük minden ragyog a lángok vad fényében káprázatosan csillogó aranytól, és azt remélték, hogy a szentélyben mérhetetlen kincs van. Egy katona észrevétlenül égő fáklyát dugott az ajtó nyílásába, s abban a pillanatban az egész épület lángba borult. A fojtogató füst és a vakító láng visszavonulásra kényszerítene a tiszteket, és sorsára hagyták a csodálatos épületet.
Megdöbbentő látvány volt ez a rómaiaknak. És mit érezhettek a zsidók? A város fölé emelkedő hegycsúcs lángban állt, akár egy vulkán. Az épületek egymás után omlottak össze borzasztó robajjal és elnyelte őket a tüzes mélység. A cédrustető olyan volt, mint egy lánglepel; az arannyal borított tornyok vörös fényben ragyogtak; a kaputornyok láng- és füstoszlopokat lövelltek az ég felé.
A környező hegyeket megvilágította a tűz, és az emberek csoportokba verődve, a félelemtől remegve figyelték, miként terjed a pusztító láng. A felsőváros falain és magaslatain emberek szorongtak. Arcuk sápadt volt a kétségbeeséstől és gyötrelemtől; mások pedig komoran nézték az értelmetlen bosszút.
Az ide-oda futkosó római katonák kiabálása, a lángok közt haldokló felkelők üvöltése összekeveredett a tűz pusztító ropogásával és a lezuhanó gerendák robajával. A hegyek visszhangozták a magaslatokon sikoltozó emberek hangját; a falak mentén végig sikoltozás és jajveszékelés hallatszott; az éhségtől haldokló emberek összeszedték maradék erejüket, hogy gyötrelmüknek, vigasztalanságuknak még utoljára hangot adjanak.
A mészárlás belülről nézve még borzalmasabb volt, mint a külső látvány. Válogatás nélkül gyilkoltak férfiakat és nőket; időseket és fiatalokat; felkelőket és papokat; azokat, akik harcoltak és azokat, akik kegyelemért könyörögtek. A megöltek száma meghaladta a gyilkolókét. A légionáriusoknak hullahegyeken kellett átmászniuk, hogy az utóhadjáratot folytathassák.
Nem sokkal a templom elpusztulása után az egész város a rómaiak kezébe került. A zsidó vezetők elhagyták bevehetetlen bástyáikat, és Titus nem talált rajtuk senkit. Csodálkozva bámulta a tornyokat, és elismerte, hogy Isten adta kezébe őket, mert nincs olyan erős gépezet, amellyel be lehetett volna venni ezeket a roppant erődítményeket.
A hódítók mind a várost, mind a templomot földig lerombolták, és a szent építmény helyét felszántották, mint szántóföldet. Az ostrom alatt és az azt követő mészárlás során több mint egymillió ember pusztult el. A túlélőket pedig fogságba vitték, rabszolgának adták el, Rómába hurcolták, hogy emeljék a győző diadalmenetének pompáját, vadállatok elé dobták az amfiteátrumban, vagy szétszórták őket, hogy vándorként járják a világot.
A zsidók maguk kovácsolták bilincseiket. Maguknak töltötték meg a bosszúállás poharát. A nemzet teljes pusztulásában, a szétszóródásukkal járó megpróbáltatásokban csak azt aratták, amit saját kezükkel vetettek. Ezt mondja a próféta: Romlásodra lett Izrael, hogy ellenem törekedtél, mert elbuktál álnokságod miatt.
Sokszor mondják, hogy a zsidók szenvedése tulajdonképpen büntetés, amely Isten parancsára sújtja őket. Az őscsaló így akarja saját művét leplezni. A zsidók csökönyösen visszautasították Isten szeretetét és kegyelmét. Isten ezért visszavonta tőlük oltalmát, és hagyta, hogy Sátán tetszése szerint uralkodjék rajtuk. A Jeruzsálem pusztulásakor véghezvitt borzalmas kegyetlenségek tanúsítják, hogy Sátán mennyire hatalmába keríti azokat, akik meghódolnak előtte.