Az utána következő három császár közül (Caligula, Claudius és Nero) egyik sem közelítette meg az előzőeket. Tiberiusszal lejárt a nagy császárok kora. Ő egy jól szervezett, erős államot és rendezett anyagi viszonyokat hagyott utódára. Az államháztartás irányításában olyan takarékos volt, hogy uralkodása végén 2700 millió sestertius (1 sestertius mintegy 10-15 forintnyi értékű ezüstpénz) volt a kincstárban.
Caligula (Kr. u. 37-41), eredeti nevén Gaius Julius Caesar Germanic u s, gyenge testalkatú, ideges, epilepsziás ifjú volt, Germanicus és Agrippina legifjabb fia. Gyermekéveit atyjánál, a Rajna mentén állomásozó légiók között töltötte, akik megkedvelték a köztük felnövő, katonabakancsot (caligae) viselő ifjút, és elnevezték Caligulanak. Ez a név azután közhasználatúvá lett (Suetonius Cal 8.9; Tacitus ann. 1,41). Uralkodása kezdetén megígérte, hogy a senatussal együtt kormányoz, azonban a dicsvágy és hatalomvágy önkényuralkodóvá tette.
A császári hatalom mindenhatóságának téveszméjét keltette fel benne, és sorra kivégeztette rokonait, barátait és ellenségeit. A saját személyének istenítésére törekedett, az állam iránti felelősség hiányzott belőle: az állam vagyonát tékozolta. Ártatlan embereket a cirkusz vadállatai elé vettetett, és vagyonukat lefoglalta. Élete vége felé istennek nyilatkoztatta ki magát, külön papi testületet létesített önmaga. tiszteletére. Életének összeesküvés vetett véget.
Claudius (Kr. u. 41-54). Mikor Caligulát megölték, a praetoriánusok Claudiust kiáltották ki császárrá. Eleinte úgy látszott, hogy jó uralkodó lesz belőle. Helyes intézkedésekkel igyekezett az állam és a polgárok jólétét növelni, a birodalom épült. Építkezései közül legjelentősebb a róla elnevezett vízvezeték.
Tartott a békétlenség minden formájától ezért 49-50-ben kiadott egy ediktumot (rendelkezés), amelynek értelmében a judeaiakat kitiltotta Rómából a Chrestosszal kapcsolatos zavargások miatt (Suetonius, Claudius 25,3: Iudaeos impulsore Chresto adsidue tumultuantes Roma expulit). Így akart a város békés életét zavaró elemektől megszabadulni.
Élete utolsó szakaszában kétes értékű szerelmi viszonyokba keveredett: harmadik feleségét, az erkölcstelenségéről közismert Messalinát kivégeztette, negyedik felesége, Agrippina korábbi házasságából való fiát, Nérót adoptáltatta Clau-diusszal, és eljegyeztette vele Octáviát, Claudius korábbi házasságából való leányát. Claudius megbánta az adopciót, de hogy intézkedését vissza ne vonhassa Agrippina 54-ben megmérgeztette, majd önmaga fedezésére gyászt színlelve temettette el.
Nero (Kr. u. 54-68) atyja korai halála után rossz kezekbe került, s hamarosan botrányos életet folytató ifjúvá lett. Mikor anyjának sikerült császárnővé lenni, fia nevelését Senecára bízta. Seneca azonban hiába igyekezett az ifjú rossz hajlamait leküzdeni, gyökeresen nem tudta megváltoztatni Nerot, még ha nevelése nem is volt teljesen eredménytelen. Munkájának elsősorban abban mutatkozott meg az eredménye, hogy az ő jól kidolgozott beszédeivel Nero megnyerte a senatust, különösen áll a Claudius temetésén elmondott gyászbeszédére. Természetesen a senatus semmit nem tudott Claudius megmérgezéséről.
Nero uralkodásának első öt éve várakozáson felül jó volt, az alkotmányos uralkodás mintaképe. Több célszerű reformot léptetett életbe, könnyített az adóterheken. Rossz szellemű anyját a kormányzásból teljesen kizárta. Ez viszont bosszút esküdött fia ellen, s talán ezzel indult el Nero azon a lejtőn, amely pusztulásához vezetett. Mindenesetre kegyetlenkedéseinek sorozata ezen a ponton kezdődik el. Előbb sógorát, Britannicust mérgeztette meg, akit anyja bosszúból szeretett volna Nero helyén látni, utána anyját is eltétette láb alól: orgyilkosokkal ölette meg (Tac. Ann. 14,3), majd feleségét, Octáviát is megölette, miután előbb száműzte és Poppaea Sabinát tette meg császárnővé. A lejtőn ezután már nem volt megállás. Önistenítésre vetemedett, és jaj volt annak, aki útjába állt (Tac. Ann. 13,3). Őrjöngései során így kiáltott: „Óh csak egy nyaka volna a római népnek, hogy azt egy csapással leüthetném".
A vérig sértett nemesség saját védelmére 65-ben összeesküvést szőtt ellene. Erről azonban értesült, és kegyetlenül megtorolta. A nemesség színe-javát kivégeztette, köztük volt nevelőjét Senecát és Lucanus költőt is. A rómaiak azt suttogták róla: „Mióta Nero embervért ízlelt, úgy issza a vért, mint előbb a bort". Uralkodása alatt elemi csapás is sújtotta Rómát, 64-ben a fővárosból 7 városrészt tűz pusztított el. Sok ezer család koldusbotra jutott. A nép körében az a hír terjedt, hogy Nero gyújtatta fel a várost.
A gyújtogatás vádját önmagáról a keresztyénekre hárította, és véres üldözést indított ellenük. Ennek az üldözésnek a következő nemzedékek hagyományában ugyan szinte legendásan mély nyoma maradt, de ennek ellenére sem tekinthető a római birodalom részéről kifejezett és tervszerű keresztyénüldözésnek, mivel alapvető indítéka egyszerűen a rossz lelkiismeretű császár pillanatnyi szeszélye volt. Egyébként költői ambíciók feszítették: az égő Róma látványának szemlélése közben megénekelte a páratlan élményt. Görög földön értesült a zsidók felkeléséről, és ennek rendezését Vespasianusra bízta.
Galliában és Rómában is megmozdult az éhező nép. A senatusnak végül mégis csak sikerült Nerotól megszabadulnia, letette a birodalom éléről, megvesszőzésre és lefejezésre ítélte. Nero látva bukását az ítélet elől közeli nyaralójába menekült, s a poroszlók közeledésének hírére végső szorultságában öngyilkosságot követett el. Uralkodása alatt halt vértanúhalált Rómában Péter és Pál apostol.
A három Flavius: Vespasianus, Titus és Domitianus következett soron a császári trónon, Galba, Otho és Vitellius átmeneti jellegű uralkodása után Vespasianus (Kr. u. 69-79) kezébe került a hatalom. Uralkodása alatt két kiemelkedő háború volt; a zsidó háború és a britanniai hadjárat.
A zsidó háborút fiára, Titusra bízta. Vespasianus igen szelíd uralkodó volt: barátja az őszinteségnek, nem haragtartó. Mindenki hozzájuthatott, az utcán is megszólíthatta bárki. Szívesen időzött barátai körében, igénytelen volt, és magánéletében is a legnagyobb egyszerűséggel élt. Városokat, templomokat, vízvezetékeket és utakat épített. Hetven éves korában, Kr. u. 79. jún. 23-án halt meg.
Titus (Kr. u. 79-81), bőkezű, szelíd, barátságos, gondos uralkodó (Suet Tit. 7,9 kk). Halálos ítélet nem fordult elő uralkodása alatt. A birodalom épült, különösen híresek voltak a meleg fürdők (thermae) épületei. Titus minden tekintetben népe javát szolgálta. Elve az volt, hogy lehetőleg mindenkinek a kérését teljesíteni kell, és ha egy nap úgy telt el, hogy senkivel jót nem tehetett, barátai körében ezt mondta: „Amici, diem perdidi" (Suet Tit 1: „Barátaim, ezt a napot elveszítettem").
Rövid, kétévi uralkodása után halt meg. Nem csoda, hogy a rómaiak sajnálták és gyászolták. Titus nevéhez fűződik a zsidó háború: figyelemre méltó a zsidó néphez intézett beszéde a templom ostroma előtt. Titus nem akarta a templomot elpusztítani, ha mégis így történt, annak nem ő az oka.
Domitianus (Kr. u. 81-96). Titus öccse, Vespasianus fiatalabbik fia, tehetséges, de könnyelmű életet élő ifjú volt. Első perctől kezdve autokrata módjára kezdett uralkodni. Elhatározta, hogy a császár és senatus közös uralmának (dyarchia) véget vet. Ezért felvette a cenzori hatalmat, mégpedig úgy, hogy ezt élete végéig magának tartja meg. A Sacratissimus princeps (legszentségesebb fejedelem) címet viselte, Dominusnak, és Deusnak (úrnak és Istennek) címeztette magát. Erélyes uralkodó volt: kegyencei nem voltak, de nagy létszámú rendőrséget tartott.
A gabonatermelést előmozdította, az állam vagyonát növelte. Számos középületet emelt: felépítette a leégett Capitoliumot és hozzákezdett a Diadalkapu építéséhez. A népnek fényes játékokat rendezett. A Közép-Duna vidékén a dákok ellen viselt háborút, de ezeket nem sikerült legyőznie. Uralkodása vége a hanyatlás jeleit mutatja. Műveltségbeli, kor-és rang- különbség nélkül dühöngött mindenkire. Minerva istennő fiának adta ki magát, megkövetelte, hogy istennek nevezzék és imádják (Tac. Agr. 2,45., Plin. pan 47 ep. 1,5. 3,11 kk). Az udvarban támadt összeesküvés vetett véget életének, miután összeesküvés ürügye révén unokatestvérét, Flavius Clemenst is megölette. (Némely feltevések szerint Flavius Clemens volt Lukács iratainak Luk és ApCsel címzettje.)
A Domitianus elleni összeesküvésben tulajdon felesége is részt vett: az összeesküvők Kr. u. 96. szeptember 18-án, szobájában vetettek véget életének. Uralkodása alatt már a levegőben volt a keresztyének üldözése. Ebben az időben született a Jelenések könyve.
A római birodalom politikai vonalvezetésében a történelemben munkálkodó és a történelmet irányító mindenható Isten jelentkezik népe javára, akkor is, amikor ítél. Amikor a prófétai szó és a prófétai jel mellett figyelmetlenül megy el Isten népe, akkor Isten olyan jelt ad, amelyekre a nép kénytelen felfigyelni. „...nem marad itt kő kövön, mely le ne romboltatnék" (Mk 13:2).
A római birodalom rendszerének és uralkodóinak olykor megdöbbentően negatív vonásai ellenére is, teljesítette történelmi küldetését. Az emberiség egységének problémája már Nagy Sándor uralkodása alatt felvetődött, s a hellénizmus terjesztése e tudatos, egységet munkáló politikának a kulturális vetülete. A római birodalom e pozitív örökségét értékelve, szervezte a maga politikai koncepciójának a „Paz Roman a"-nak megfelelően a birodalom egységét. A kor politikai eseményei mélységes összefüggésben vannak a kor üdvtörténeti eseményeivel, így is mondhatjuk: előkészítik a birodalmat a keresztyénség terjedésére, előkészítik a népeket az evangélium befogadására.
A jeruzsálemi templom lerombolásával egészen más és sokkal több történik, mint amit a racionális szemlélő lát. Korántsem olyan egyszerű a képlet, hogy a pogány uralkodó egyszerűen lerombolta Isten népének kultuszhelyét. Az adott helyzetben ugyanis arról van szó, hogy a pogány uralkodó Isten engedelmes eszköze, aki teljesíti akaratát, annak ellenére, hogy erről sejtelme sincs. Izráel viszont Isten makacs és önfejű népe, nem vállalja Isten akaratát, sőt útjába áll Isten üdvterve kibontakozásának.
A jeruzsálemi templom lerombolásának, amely Titusnak nem is volt szándékában, egészen mély értelme és nagy jelentősége van. Azt hirdeti ez, hogy a világtörténelem elérkezett utolsó nagy korszakához, amelyben le kell dőlni minden válaszfalnak, amely nép és nép, ember és ember között eddig volt. A jeruzsálemi templom betöltötte rendeltetését, át kell adnia helyét az élő kövekből épült templomnak, az egyháznak.