1. A zsinagóga épülete és közössége. A zsinagóga legrégibb formája még a fogság idejére nyúlik vissza, azonban igazi kialakulása és kiépítése a hellenizmus idejére esik és - legalább részben - összefügg a zsidóság szétszóródásával, valamint a diaszpóra-zsidóságnak a templomtól függetlenülő vallásos életével. Zsinagóga-épületről a legrégibb híradás is a diaszpórából származik: egy egyiptomi felirat tanúsítja, hogy Kr. e. 230 táján Schediában volt zsinagóga.
Zsinagógák azonban Palesztinában is - Galileában éppen úgy, mint Jeruzsálemben - mindenfelé voltak, akárcsak a diaszpórában. Még a templomban is volt zsinagóga. Ásatások több galileai zsinagóga romjait és alapjait hozták napvilágra, így egyebek közt a kapernaumiét is. Ezek az épületek a Kr. u. 2. és 3. század fordulóján, esetleg még valamivel később keletkeztek. Valószínűnek látszik azonban, hogy a kiásott galileai zsinagógák régebbi hasonló célú épületek helyén emelkedtek és a régebbi épületek valószínűleg a későbbiekhez hasonló elrendezést mutattak.

A galileai zsinagógák hellenisztikus hatást mutatnak. Görög stílusú oszlopsoraik, állatábrázolásokkal tarkított virágfűzéres díszítéseik és a képtilalmat kikerülni - sőt megkerülni -, törekvő figurális ábrázolások (kentaurok és virágfűzéreket tartó puttók) határozottan mutatják a hellenizmus hatását.
A kapernaumi zsinagóga belső terét három oldalon oszlopokon nyugvó karzat jellemzi, melyet valószínűleg asszonyok részére tartottak fenn. A falak mentén kőpadok voltak. Egyébként a belső berendezés legfőbb darabja az emelvényen álló felolvasó szék, ill. pulpitus és a tóratekercsek befogadására szolgáló szekrény (héberül tébá, görögül kibótos), vagy láda (héberül árón) voltak. A szekrényben vászonba tekerve, tokban feküdtek a tekercsek, amint azt több ábrázolás tanúsítja.

Jézus korában ott volt a zsinagógákban az írástudók és farizeusok megkülönböztető helyéül szolgáló „Mózes széke" (v. ö. Mt. 23,2), voltak „díszhelyek" is (v. ö. prótokathedria, Mt. 23,6) a gyülekezet vezetői, presbiterek, írástudók, stb. részére. Kiegészítette a berendezést a hétágú gyertyatartó, amelyet a jeruzsálemi templomban levőnek a mintájára készítettek. Az istentisztelet céljára szolgáló helyiség mellett az épülethez nagy oszlopsoros udvar is tartozott, helyenként kúttal vagy vízmedencével tisztulási szertartások számára.
A zsinagóga - héberül bét-há-knészet, arámul bét kenistá vagy kenistá, görögül synagógé vagy proseuché - a hellenizmus idején a zsidó vallásos élet központjává lett. Ahol a község lakosai zsidók voltak, ott a község és a „gyülekezet" egybeesett. Ahol pedig más lakosság is volt és ahol a város politikai vezetése nem a zsidók kezében volt, ott a zsinagóga gyűjtötte össze a zsidóságot, és mint ilyen lett a vallásos élet központja.
A zsinagógának ezt a jelentőséget az biztosította, hogy ott tartották az istentiszteletet. De a zsinagóga gyűjtötte össze a zsidóságot más alkalmakkor is, pl. ünnepségekre. Vele kapcsolódott össze az iskola, ahol az írástudók a törvényt tanították és tanulták. A zsinagóga keretében gyakorolta a zsidóság autonómiáját, főként az autonóm bíráskodást.

2. A zsinagóga-istentisztelet. A zsinagóga-istentisztelet rendje megvolt már Jézus korában. A misná rendelkezése szerint istentisztelet tartásához legalább tíz férfi jelenléte volt szükséges. A gyülekezet tagjai az istentiszteleten a kialakult rend szerint ültek.
Az istentisztelet alapelemei a „Semá", az imádság, a tórából és a pró/étákból vett egy-egy szakasz felolvasása, végül az áldás voltak. Ezekhez járult a felolvasott szentírási szakaszok tolmácsolása: ez könnyen átment azok értelmezésébe, „tanításába" és „igehirdetésbe" is (v. ö. pl. Lk. 4,16-30). Az igehirdetés az istentisztelet kiemelkedő részévé lett: „a jelenlevő papok vagy vének közül egy felolvassa nekik a szent törvényeket - írja Philo - és egyenként megmagyarázza majdnem késő estig."

Az istentisztelet egyes elemei közül külön is ki kell emelnünk a Sémát, amely 3. Móz. 6,4-9; 11,13-21 és 4. Móz. 15,37-41 szakaszaiból összeállított „hitvallás" és nevét kezdő szakaszának első szavától vette. Benne Izráel vallást tesz az egy Istenben való hitéről és parancsolataihoz való ragaszkodásáról: az a hitvallás-jelleg adja meg központi jelentőségét az istentisztelet keretében.
A hagyomány szerint Jákob vagy Mózes állította volna össze. Annyi mindenesetre valószínűnek látszik, hogy még a keresztyénség előtti időkből származik, és hogy ennélfogva Jézus idejében szilárdan beletartozott a zsinagóga-istentisztelet rendjébe. A „Sémát" naponta kétszer, reggel és este kellett elmondani, megállapított rend szerint beleillesztve azt bizonyos benedictiók és imádságok keretébe.

A zsinagóga-istentisztelet legfontosabb imádsága, amit az imádságnak szoktak mondani, az ún. „tizennyolc kéréjses ima", héber néven a Semóne eszre. Nevét is attól a tizennyolc kéréstől, ill. benedictiótól vette, amelyből áll. Kétféle formában, egy palesztinai és egy babiloni recensióban ismeretes. Kialakulása hosszú történeti folyamat eredménye: ennek során ismételten változott.
Egyes részei valószínűleg visszanyúlnak még a keresztyénség keletkezése előtti időbe, úgyhogy nagyobb része valószínűleg ismeretes volt Jézus korában is. Egyes benedictiókat - így azt is, amely elátkozza Rómát és a zsidókeresztyéneket (birkáth há-minim) - csak Jeruzsálem pusztulása után vették fel a kérések közé. Ezért a Semóne eszre végleges megállapítása valószínűleg a Kr. u. század végére esik.

Az istentiszteletben kezdettől fogva fontos helye volt az írásolvasásnak. Kiemelkedő jelentősége van e tekintetben a Tórából vett szakaszoknak. A szombatnapi reggeli és esti istentiszteleten a Tórát kijelölt perikopák szerint olvasták, éspedig úgy, hogy minden évben az egész Tórát végigolvasták. A Tórából vett szakaszok mellé került egy-egy kijelölt szakasz a prófétai iratokból. Lehet, hogy a törvény felolvasása volt a csírája a zsinagóga-istentiszteletnek.
Az istentiszteleten jelenlevő papok az ároni áldással áldották meg a gyülekezetét. Ez azonban abban különbözött a templomban elmondott áldástól, hogy nem mondották ki a szent Isten-nevet. Másik, jelentős különbség az is, hogy a zsinagóga istentiszteleten az ároni áldás függetlenült az áldozattól. Az áldásra a gyülekezet ámen-nel felelt. Az istentisztelet rendes ideje szombat reggel és este volt. Helyenként a két heti böjtnapon, hétfőn és csütörtökön is tartottak istentiszteletet.

A zsinagóga-istentisztelet alapjellegét az imádság határozza meg: benne minden az imádságra koncentrálódik és abban foglalódik össze. Ez a döntő különbség a jeruzsálemi templomi istentisztelethez képest, melynek középpontjában az áldozat állott. A zsinagóga-istentisztelet alapjellegéből érthető, hogy azt maga a gyülekezet, nem a papok végzik. Ezek csak az áldást osztják. Egyébként az istentiszteletet a gyülekezeti tagok váltogatva látják el.
Jézus korában még úgy volt, hogy a gyülekezetből bármely férfi felolvashatta a kijelölt írásszakaszt és „tanítást" vagy „igehirdetést" fűzhetett hozzá. így „tanított" (v. ö. Mt. 4,23; 9,35; Jn. 18,20) és „prédikált" (v. ö. Mk. 1,39; Lk. 4,44) Jézus szombatonként ismételten a zsinagógában. Később ezt a feladatot a felavatott rabbik vették át. Eredetileg az istentisztelet nagyon egyszerű volt, kevés volt benne az ún. „liturgikus" elem.
Fontos mozzanat a zsinagóga-istentisztelet rendjében az is, hogy benne a gyülekezet a saját nyelvét használta. Ezért fordították le a felolvasott szentírási szakaszokat a gyülekezet nyelvére, arámra, ill. a diaszpórában görögre. A diaszpórában az istentisztelet nyelve teljesen a görög volt. Csak Jeruzsálem pusztulása után lett az istentiszteleti nyelv egyöntetűen a késői héber, az írástudomány nyelve.

3. A zsinagóga jelentősége. A zsinagóga lett a fogság utáni zsidóság belső összetartásának döntő fókuszává. Míg a templom csak a távolból éreztette vonzó hatását, addig a zsinagóga mindenütt jelenlevő és a templomi közösséget alátámasztó erőként működik.
Jeruzsálem pusztulása előtt a templom és a zsinagóga szoros egységbe kapcsolódott: a templom, mint kultikus és szellemi központ a zsinagógán keresztül tartotta össze a közelebbi vagy távolabbi szétszórtságban élő zsidóságot. Ez azért volt lehetséges, mivel a templom és a zsinagóga kultusza és kegyessége ugyanarra a törvényre alapozódott.
A zsinagóga kegyességi életében kezdettől fogva a törvény, annak helyes értelmezése és megtartása állott a középpontban. Ezért a zsinagóga lett az írástudomány fellegvárává és kisugárzójává. A templomi kultusz is az írástudomány irányítása és ellenőrzése alá került.

Mindez a zsinagógának a templom mellett az utóbbival egyenértékű és önmagában is érvényes súlyponti jelentőséget biztosított. Ezért a zsidóság a templom pusztulása és a vele együtt járó szellemi katasztrófa következtében nemcsak, hogy nem omlott össze, hanem a válságot minden súlyosabb zökkenő nélkül tudta átvészelni. Újjászervezésének, belső regenerálódásának irányvonala már 70 előtt kialakult a zsinagógában és az ott virágzó írástudományban.