1. A templom épülete. A jeruzsálemi templomhegy a város keleti részén fekszik. Keletről a Kidron völgyéből emelkedik ki, de nyugat felé is völgy választja el a külvárostól és felső várostól, dél felé pedig az alsó várostól. Észak felé a templomtér északnyugati sarkába az Antóniavár könyökölt bele, egyébként pedig a völgyben a Bezethának nevezett újváros feküdt, mely akkor még nem volt fallal elkerítve.

Josephus szerint már Salamon megnagyobbította volna a templomhegy platóját, amely mindmáig meglévő formáját azonban Nagy Heródes idején kapta. Ekkor óriási támasztófalakkal, valamint hatalmas boltozatokkal az eredetileg nem nagyon tágas templomteret körülbelül kétszeresére bővítették. A helyenként 40 m-nél is magasabb támasztófalak részben óriási, kb. 12 m hosszú és a m széles kőtömbökből épültek. Ezek fölött volt még a templomtér külső kerítése.
A templomtér délkeleti sarkában levő saroktorony felső pereme, amelyre a hagyomány szerint a Kísértő Jézust állította (Mt. 4,5) kb. 50 m-re lehetett a Kidron völgye felett. Josephus szerint a templom „a világ legbámulatosabb alkotása" volt, mert a Kidron „völgye fölött, amely oly mély volt, hogy szinte szédült az ember, mikor lenézett, mérhetetlenül magas csarnok épült, úgyhogy az, aki a csarnok tetejéről össze akarta fogni tekintetével mindkét szakadékot, máris szédülni kezdett, mielőtt még a roppant mélységbe leért volna a tekintete" (ant. XV, 11,5). Valóban már a templomtér méretei is - kb. 480x300 m - meglepőek. Görögországban az Olympiad templomtér csak 210 x 170 m, Athénben pedig az Akropolis 240 m hosszú és csak közepe táján ér el 120 m szélességet.

Jézus idejében nyugat felé a templomhegyről a völgy felett híd vezetett a városba és közvetlen összeköttetést létesített Heródes palotájával. Egyébként a templomhegy platóját körülkerítő kőfalból nyugat felé négy, dél felé kettő, kelet felé egy és észak felé ugyancsak egy (de valószínűleg állandóan zárt) kapu nyílott. Az Antónia-várból ugyancsak volt bejárás a templomtérre: innét „rohant le" a katonai parancsnok katonáival, amikor Pál apostol körül zavargás keletkezett (Csel. 21,40). Az Antónia-várhoz vezető lépcsőről beszélt az apostol a néphez.
Az egész templomkörzetet, melyen a szorosabb értelemben vett templom állott, nevezi az Újszövetség a „szent (terület) "-nek (fa hiera, pl. Mt. 26,55; Mk. 14,49; Lk. 21,37; Jn. 7,28), viszont a tulajdonképpeni kultuszépületet „templominak (naos, pl. Mt. 23,16.35; 26,61; 27,5.40.51; Mk. 14,58; 15,29.38; Lk. 1,9.21; 23,45).

A templomkörzet az azt körülvevő falon belül több szinten lépcsőzetesen emelkedett. A külső fal belső déli oldalán hatalmas több oszlopsoros bazilika fogadta a belépőt. A tér oldalán mindenütt oszlopcsarnokok voltak görög stílusban faragott márvány oszlopsorokkal, melyeket cédrusfából készült faragott tető borított.
A keleti oldalon volt „Salamon csarnoka", melyről Josephus úgy véli, hogy az még Salamon idejéből származott. De ez valószínűleg tévedés, legfeljebb az alapjai maradhattak meg az első templomból. Ebben tanított Jézus (Jn. 10,23) és itt gyülekeztek össze az első keresztyének (Csel. 3,11; 5,12).

Ez a külső udvar még nem tartozott hozzá a templom térségéhez, azért pogányok is látogathatták. A templom térségét a külső udvartól kőfal kerítette el, amelyen egymástól egyenlő távolságban elhelyezett táblák görög és latin feliratokkal figyelmeztették a pogányokat, hogy tovább menniök tilos. Valószínűleg a külső udvarban - talán az oszlopcsarnokokban elhelyezett elárusító bódékban - folyt az áldozati állatok árusítása. Itt lehettek a pénzváltók asztalai is, ahol a templomadó lefizetéséhez szükséges régi tirusi pénzt be lehetett szerezni. A vásárban pénzügyileg érdekelve voltak a vezető papi családok.

A tulajdonképpeni templomtér a pogányok számára tiltott terület volt: a pogányok udvarától elválasztó kerítésen több helyen feliratos táblákat helyeztek el, melyek halálbüntetés terhe mellett tiltották a pogányoknak a tilalmas területre való belépést. Ezen a templomtéren belül is több udvar volt. Aki a kerítés keleti oldalán lévő kapun belépett, először az asszonyok udvarába jutott. Ez az udvar ugyan nem volt kizárólag az asszonyoknak fenntartva, de az asszonyok ezen az udvaron túl nem léphettek be a belső udvarokba. Az asszonyok udvarában helyezték el a 13 trombitaforma perselyt, melybe szegények és gazdagok adományokat dobtak a templom javára. Talán Jézus is itt figyelte meg az özvegyasszonyt, amint fillérét a perselybe dobta (Mk. 12,41-44).

Az asszonyok udvaráról az északi oldalon lépcső vezetett először egy teraszra, majd pedig a férfiak udvarába nyíló ún. Nikánór-kapuhoz. Ez a kapu valószínűleg már Jézus korában is megvolt és adományozójáról, egy Nikánór nevű gazdag alexandriai zsidóról vette át a nevét. Két szárnya az aranynál is drágább ún. korintusi ércből - egy ma már ismeretlen ötvözetből - készült. Valószínűleg ezt a kaput mondja Csel. 3,2 az „ékes kapu"-nak. Ebben a kapuban koldult a Péter apostol által meggyógyított béna (Csel. 3,2).
Koldusok alig is találhattak mesterségük számára ennél alkalmasabb helyet: az arra menő sokaság sok alamizsnát adott nekik. Az asszonyok udvarában szokták a lombsátor-ünnep alkalmával a nagy örömünnepet tartani. Ilyenkor a Nikánor-kapu előtti teraszról adott a léviták énekés zenekara hangversenyt.

A nyitott Nikátor-kapun be lehetett látni a férfiak udvarába, sőt azon túl látni lehetett az égőáldozati oltárt és a templomépület oromfalát is. Asszonyok innét nézhették, mint égett az oltáron a tűz és ment fel időközönként az oltárhoz egy-egy pap, hogy belevesse az áldozati állat egy-egy darabját a hatalmas máglyaként égő tűzbe.
Ha a férfiak megfelelő szentségi fokon, ill. tiszták voltak, beléptek a kapun és megállhattak a férfiak vagy izraeliták udvarában. Ez hosszú keskeny térség volt, amelyet a belső udvartól, ahova csak papok léphettek be, alacsony kőkorlát vagy talán csak határkövek választottak el. A példázatbeli farizeus - Jézus elgondolása szerint itt állott, míg, a vámszedő „távol", azaz talán a Nikátor-kapuban vagy még azon is kívül állott (Lk. 18,9-14).
A legbelső udvaron volt a nagy égő áldozati oltár, melyhez lassan emelkedő út vezetett fel. Az oltáron éjjel-nappal (v. ö. 3. Móz. 6,9-13) égett a füge-, dióés fenyőfa hasábokkal táplált tűz. Az oltár mögött tágas tér volt az áldozati állatok levágására. Az oltár és a templomépület közti téren állott a nagy ércmedence (1. Kir. 7,23-26; 2. Kir. 16,17 stb.)

A templom maga fekvő fordított T-alakú épület volt elején a kb. 50 m magas keresztépülettel, az előcsarnokkal vagy másként „pitvarral". Ennek nyitott bejárata az égő áldozati oltár felé, tehát keletre nézett. Az előcsarnokhoz csatlakozott hátrafelé a sokkal keskenyebb hosszú épület9!. Az előcsarnok és a hosszú épület külső oldalán három emelet magasságban kamrák, jórészt kincstárak voltak.
A templomépület a kamrák fölé még kb. 20 m-re magasodott ki és kb. 30 m magas volt. Az épületet hatalmas márvány tömbökből emelték^ az előcsarnok homlokzatát pedig teljesen beborította az arany. El lehet gondolni, hogy amikor a nap rásütött a fehér márványépületekre, az aranyozott kapukra és a főépületek pazar aranydíszítésére, káprázott a szem a vakító csillogástól. Ehhez járult az egész épület ragyogó fehérsége, amint az messze kiemelkedett környezetéből és már messziről is látható volt.
Nem csoda, ha büszkén mondotta a zsidóság: „Aki még nem látta Jeruzsálemet, hogy milyen szép, az még soha életében nem látott szép nagyvárost. Aki pedig nem látta a második (tehát Heródes által emelt) templom épületét, az egyáltalán nem látott életében még szép épületet m." A templom szépsége töltötte el csodálattal a tanítványokat is, amikor Jézussal röviddel nagypéntek előtt a templomban jártak és utána az Olajfák hegyén ülve a templomról és leendő sorsáról kérdezték Mesterüket (Mk. 13,1 kk.).

A templomépületből a gyülekezet csak az előcsarnok arannyal borított homlokzatfalát és nyitott ajtaját láthatta. De az ajtón keresztül meg lehetett pillantani a „szenthely" bejáratát is. Az ajtónyílást hatalmas arany szőlőfürtök vették körül és értékes szőnyeg takarta: ez fedte el a „szenthely" arannyal borított belsejét. Ez a szőnyeg volt az a „kárpit", amely Mt. 27,51 szerint Jézus halálakor felülről egészen az aljáig kettéhasadt és mint borzalmas jel maradt meg a gyülekezet emlékezetében .
A kárpit „földig érő, gyönyörű szövésű babiloni függöny" volt, amely fehér, vörös és bíbor színekben pompázott és a „világegyetemet jelképezte: a vörös a tüzet, a fehér a földet, a kék a levegőt, a bíbor a tengert. Két anyag a színével, másik kettő az eredetével, mert az előbbit a föld, az utóbbit a tenger hozta létre. A hímzés a menny képét ábrázolta az állatkor kivételével" . „Szemben ezzel a függönnyel, de messze tőle állott egykor Mária kisgyermekével, később az udvaron a tizenkétéves gyermek és végül felnőtt korában Jézus, amikor ünnepélyes bevonulása után mindent megnézett (Mk. 11,11)."

A belső templomtér két részre oszlott. Az első volt a „szenthely" (héberül hékál, görögül hagion, v. ö. 2. Móz. 26,33). Itt voltak elhelyezve a hétágú arany gyertyatartó, a szent kenyerek számára való aranyasztal és az illatáldozat bemutatására szolgáló füstölő oltár.
„A lámpatartóból kiágazó hét lámpa a hét bolygót jelképezte; az asztalon levő tizenkét kenyér az állatkört: és az évet; a füstölőedény pedig, amely a tengerből, a lakatlan pusztából és a lakott földről összegyűjtött tizenhárom különféle illatszert tartalmazott, jelképezte, hogy minden Istentől származik és Istenért van itt" - mondja Josephus (bell. Jud. V, 3,5).
A legbelső helyiséget, a „szentek szentjét" (héberül debir, görögül to hagion tón hagión) ugyancsak függöny választotta el a „szenthelytől". Ez a helyiség üres volt: ide a főpap is csak évente egyszer, a nagy engesztelő napon léphetett be, hogy azt az áldozati állat vérével meghintse. Ilyenkor a függönyt is meghintette vérrel.

A templom újjáépítését Nagy Heródes Kr. e. 2o/i9-ben kezdte el és annak első része kb. Kr. e. io-ben fejeződött be: ezt akkor nagy ünnepséggel ünnepelték meg. Az építkezés azonban folytatódott tovább, még Jézus idejében is és csak Kr. u. 63 körül fejeződött be. Amikor Heródes a templomot újjáépítette, nemcsak a templomteret nagyobbíttatta meg, hanem az udvarokat és a különféle épületeket is megújítatta. A tulajdonképpeni templomépületet talán nem rombolták le, hanem megnagyobbították az előcsarnokot és megemelték az épület magasságát. Megújították az oromfalat is.

A jeruzsálemi templom az egész ókori zsidóság vallásos életének központja volt. Nemcsak a palesztinai zsidóság zarándokolt el oda a nagy ünnepeken, hanem idehozta áldozatait a diaszpóra-zsidóság is. Nagy számmal keresték fel „istenfélők" és vallásos érdeklődésű, titokzatosságot kereső pogányok is. Ilyen zarándok volt Kandáké etiópiai királynő udvari főembere is, akiről Csel. 8,24-40 elbeszélése szól.
A jeruzsálemi templomra az egész ókori zsidóság örömmel és büszkeséggel tekintett és azt féltett kincsének érezte. Talán sohasem volt olyan virágkorában, mint Jézus idején, talán sohasem mutattak be ott annyi áldozatot, szállott fel annyi és bensőséges imádság Istenhez, talán sohasem hullámzott udvarain olyan végeláthatatlan sokaság, mint éppen ebben az időben. Jézus mégis másként látta a templomot és a benne folyó kultuszt, mint kortársai. Szeme előtt döbbenetesen mutatkozott meg, hogy Isten templomát „rablók barlangjává" tették (Mk. 11,17), és hogy az „kalmárkodás házává" lett (Jn. 2,16). öt nem téveszthette meg az áldozatok füstje és a sok, saját kegyességében tetszelgő imádság (v. ö. Lk. 18,12). Tudta, hogy Isten ítéletet tart és hogy az ítéletben a templom nem állhat meg. A zsidók ezzel szemben még az utolsó pillanatig is abban bíztak, hogy a templom nem szenvedhet kárt, sőt megvédi azokat is, akik oda menekülnek. Jézus tudta, hogy Isten „új templomot" készít népe számára: „Rontsátok el ezt a templomot és három nap alatt felépítem!" (Jn. 2,19).

2. A templom fenntartása és a papság. A templom és a kultusz fenntartása sokba került. A szükséges összegeket a zsidóság teremtette elő. A templomnak valóban igen nagy jövedelmei voltak és a leggazdagabb ókori kultuszhelyek közé tartozott. Óriási kincsek gyűltek benne össze, ezenfelül egyes gazdag családok megbízásából nagy vagyonokat kezelt letétként. A papság jövedelmét alkották a papi tized (v. ö. Mt. 23,23), a termés zsengéje (bikkurim), az elsőszülött megváltásáért bemutatott áldozatok, valamint egyéb áldozatok meghatározott részei, stb.
A templom és a kultúsz fenntartását szolgálta az évi 2 drachma fejadó, melyet minden 20 éves zsidó férfi saját maga, valamint rabszolgái után fizetett: ezt az adót ősi tirusi pénzben kellett fizetni (v. ö. Mt. 17,24-27). Ugyancsak a templom fenntartására szolgáltak különféle szabad adományok, amelyeknek befizetésére az asszonyok udvarán perselyek állottak. Ezeken felül voltak még a különféle kegyes alapítványok, fogadalmi és egyéb ajándékok, amelyekkel a templomot elhalmozták.

3. Az áldozati kultusz. A templomban a kultusz kora hajnalban azzal kezdődött, hogy kisorsolták a napi osztályban szolgálatot teljesítő papokat az egyes cselekményekre. Áldozatokat naponta mutattak be éspedig részben olyanokat, amelyek az istentisztelet rendjébe tartozott bele, részben pedig olyanokat, amelyeket magánosok hoztak különböző alkalmi okokból. A kultusz az áldozat bemutatásán alapult. Ezért építették meg legelőször az égőáldozati oltárt a fogságból hazatértek (v. ö. Esdr. 3,2-6). Az áldozatok bemutatása a legfontosabb kultuszcselekmény: nélküle ószövetségi értelemben nincs istentisztelet.
Az áldozatok közt kiemelkedő helye volt a naponta kétszer, reggel és este bemutatott ún. állandó (támid) áldozatnak. Ennél egy bárányt áldoztak meg „Izráelért" azaz Izráel bűneiért. Az állandó áldozat bemutatásánál jelen volt a hívők serege éspedig jelképesen ott volt egész Izráel, mert Palesztina a papi osztályokkal együtt fel volt osztva huszonnégy osztályra és ezek a papi osztályokkal együtt tettek szolgálatot, amennyiben elküldték hetente képviselőiket a templomba. Az áldozati cselekményhez tartozott a Tízparancsolat felolvasása, dicséretek és imádságok mondása, valamint az ároni áldás. A reggeli és esti állandó áldozat ideje volt naponta a két legfontosabb „imádkozás órája" (Csel. 3,1).

Kegyes izraeliták - mint pl. Péter és János is Csel. 3,1 szerint - a kb. d. u. 3 órakor bemutatott esti áldozathoz felmentek a templomba imádkozni. Ilyenkor látni lehetett, amint egyik szolgálatot teljesítő pap levágta az áldozati bárányt és az áldozathoz előkészítve feldarabolta. Utána egy másik pap az illatáldozat elvégzésére bement a szenthelyre (v. ö. Lk. 1,9). A kegyes izraelita mindebben maga is részt vett imádságával, hiszen az áldozatokat az egész Izráel nevében mutatták be.
Amikor az illatáldozatot a szolgálatos pap elvégezte és kijött a szenthelyről, megállott a pitvar külső lépcsőjén és magasra emelt kézzel 4. Móz. 6,22-27 értelmében megáldotta a népet (v. ö. Lk. 1,22). Az ároni áldásnál a pap kiejtette Isten szent nevét és azt mintegy „ráhelyezte" Izráel fiaira. Mert „Isten csak áldást ád Izráelnek, áldást a prozelitáknak, az asszonyoknak és rabszolgáknak", mert „az áldást nem a papok, hanem maga Isten adja", aki minden gazdagságát kiárasztja népére 10°. Az áldás után mutatták be az áldozatot az oltáron, majd pedig ételés italáldozat következett. Zeneszó, majd pedig férfiak és gyermekek által énekelt napi zsoltár zárta be az istentiszteletet.

Az állandó áldozaton felül naponta két áldozatot mutattak be a császár javára, továbbá kétszer végeztek illatáldozatot is. Mint az égőáldozatd oltáron a tűznek, úgy a hétágú gyertyatartón sem volt szabad kialudni a lángnak. A kultuszhoz tartozott az is, hogy a kitett „szent kenyereket" hetenként meg kellett újítani. Az asztalról levett kenyereket a papok kapták.
A támid-áldozatot szombatnapon és ünnepnapokon is bemutatták, azonban ilyenkor még más áldozatokat is mutattak be: szombatonként két-két egyéves bárányt, ünnepnapokon pedig az ünnep jellegének megfelelő és előírt áldozatokat. Különösen kiemelkedett a nagy engesztelő nap áldozata, amelyet egész Izráel bűneiért és tisztátalanságáért hoztak. A gyülekezet erre az áldozatra böjtöléssel készült.
A papok szolgálat közben papi ruhát viseltek, mely négy darabból állott: 1. rövid, a deréktól a térdig érő alsóruhából (miknászim); 2. hosszú, bokáig érő, szűk ujjú ruhából (kuttónet), amelyet a deréknál 3. öv (ábenet) fogott össze. Ezek a ruhadarabok tiszta vászonból - bisszusból - készültek, csak az övön voltak kék, vörös és bíborszínű hímzések. Végül a ruha 4. darabja a turbánszerű fejfedő (migbáá) volt.

Különösen díszes és drága volt a főpap ünnepi ruhája, melyet Josephus is leír (bell. Jud. V, 5,7): „Mikor a szertartást végezte, legalul alsóruhát viselt, amely derekától ágyékáig fedte, felette pedig lenvászon ujjast és e felett bokáig érő jácintkék, rojtos felsőruhát, mely egész testét befedte. A rojtokról arany csengettyűk és gránátalmák csüngtek alá felváltva: amazok a mennydörgés, emezek a villám jelképei.
Az öv, amely a felsőruhát a mell táján átkötötte, ötféle színű hímzett sávot mutatott éspedig arany, bíbor, vörös, fehér és kék sávokat, tehát ugyanolyan anyagokat, mint amilyenekből a templom kárpitját szőtték. Efölött még ugyanilyen színekből hímzett vállruhát viselt, amelyen azonban az aranyszövet volt a legtöbb. Ez olyan szabású volt, mint egy páncéling és két arany csatt fogta össze. Ezekbe óriási sardonyx-kövek voltak foglalva, amelyekbe belevésték a nép törzseinek nevét. Mellén tizenkét drágakő függött, négy sorban hármasával, éspedig kárneol, topáz, smaragd; rubin, jáspis, zafír; achát, ametiszt, borostyán; ónix, berill, krizolit.

Mindegyik kövön ismét egy-egy törzs neve volt. Fején kékkel átszőtt bisszustiarát viselt, ezt aranyabroncs fogta össze és bele voltak vésve a szent betűk: ezeken ama bizonyos négy betűt értik. Egyébként ezt a ruhát nem viselte mindig - rendszerint egyszerűbbet öltött magára -, hanem csak akkor, amikor bement a szentek szentjébe", vagyis a nagy engesztelő napon. A főpap ünnepi díszruháját időnként a római helytartó az Antónia-várban őriztette és csak a nagy engesztelő napra szolgáltatta ki.

4. A legfontosabb ünnepek. Évente megújuló ünnepek zarándokok százezreit vonzották Jeruzsálembe. 2. Móz. 23,14.17 szerint minden zsidó férfinak évente háromszor meg kellett jelennie „az Űr Isten színe előtt". Ezt az Újszövetség korában úgy értelmezték, hogy évente háromszor el kellett zarándokolnia a főünnepekre Jeruzsálembe. A Palesztinában élő zsidók ezt valószínűleg meg is tartották, legalább is azok, akik ragaszkodtak a törvényhez. Hogy a diaszpórában élők számára mennyire tartották ezt szigorú kötelezettségnek, nem tudjuk.
A főünnepek részben tavasszal, részben ősszel voltak. A legrégebbi három főünnep: a kovásztalan kenyerek ünnepe (2. Móz. 23,13), azután az aratási ünnep (2. Móz. 23,16) vagy más néven a hetek ünnepe (3. Móz. 16,10), ill. pünkösd, végül pedig az őszi aratási ünnep, vagy betakarítás ünnepe (2. Móz. 23,16); mindhárom agrár-ünnep volt.
A tavaszi aratási ünnepet, „pünkösdöt" 3. Móz. 23,15 és 5. Móz. 16,9 szerint a kovásztalan kenyerek ünnepe után hét héttel kellett ünnepelni, ősszel volt újév ünnepe és utána a nagy engesztelő nap, végül utána öt nap múlva a legnépszerűbb ünnep, a lombsátor ünnep, az őszi aratási hálaadás ünnepi hete.

A páska-ünnep, amelyhez közvetlenül csatlakozott a kovásztalan kenyerek ünnepe, tavasszal, Niszán hónapban volt. Niszán i4-én este Jeruzsálemben átlag 10-20 tagból álló asztali közösségekben házanként fogyasztották el a páskabárányt, melyet előző délután a templomban kellett levágni. A páska-vacsora megállapított liturgikus rendjének során visszaemlékeztek az Egyiptomból történt szabadításra. Már ez a körülmény is érthetővé teszi, hogy a páska-vacsora során nemcsak a múltra, az egykor történt szabadításra, hanem egyúttal a jövendőre, a várt messiási szabadításra is gondoltak. A páskavacsora eszkatológikus reményekkel telt meg és ébren tartotta a messiási várakozást. Ezért hangzott fel Jézus és tanítványai körében az utolsó, a szinoptikusok által páskavacsorának leírt vacsorán az eszkatológikus várakozás hangja (Mk. 14,25).
Niszán i4-én délelőtt ki kellett takarítani a házakból minden kovászos ételt és a páska-vacsora alkalmával, valamint a kovásztalan kenyerek ünnepén csak kovásztalan kenyeret ettek. Pál apostol erre a szokásra céloz, amikor felszólítja a gyülekezet, hogy vessen ki magából minden „kovászt", azaz erkölcsi tisztátalanságot (1. Kor. 5,7-8).
A páska-vacsorát csak Jeruzsálemben volt szabad elkölteni. Ezért maradt Jézus is tanítványaival az utolsó vacsora estéjén Jeruzsálem belterületén. - Amikor a templom elpusztult, a régi értelemben vett páska-vacsora, ti. a páska-bárány megáldozása is megszűnt.

A legnagyobb zarándokcsapatokat valószínűleg a lombsátor-ünnep vonzotta Jeruzsálembe. Ez onnét kapta nevét, hogy 3. Móz. 23,42 értek mében az ünnep hét napját sátorban kellett eltölteni. Az ünnepi szertartáshoz tartozott, hogy a gyülekezet tagjai a templomba a reggeli áldozathoz ünnepi csokorral vonultak fel.
A szertartás bizonyos pontjain a csokrot meglóbálták. Híres volt az ünnepi hét egyik estéjén a templomban tartott örömünnep templomi hangversennyel, ünnepi játékokkal és tánccal. Az ünnep rendjéhez tartozott a Siloa-forrásból merített vízáldozat is. Az ünnep utolsó napján a templomban nagy körmenet volt, melynek során a papok hétszer kerülték meg az oltárt. Jn.7-8-ban Jézus igéje többször utal a lombsátor ünnep rendjére.