„Most pedig Jahve, az én istenem nyugalmat adott nekem mindenfelől, mivel semmilyen ellenségem és senkitől semmilyen bántódásom nincs. Ezért, íme, azt gondoltam magamban, házat építek Jahve, az én istenem nevének...” (I. Kir. 5:4-5). Salamon király (Kr. e. 970-931) az ószövetségi hagyomány szerint ezekkel a szavakkal kezdett hozzá a jeruzsálemi Jahve-szentély építéséhez. A templomépítés eseménye döntő jelentőségű volt az éppen megalakult izraeli királyság életében: a Jahve-vallás ezzel az aktussal emelkedett az állami vallás rangjára és vált az egységes izraeli királyság ideológiájának legfőbb közvetítőjévé.
A jeruzsálemi templom jelentősége - legalábbis az ószövetségi iratok tanúsága szerint - megmaradt a különálló júdai és izraeli királyságok idején is. A templom ezen időszak prófétai hagyományában a Jahve-vallás hívőinek egységét, összetartozását szimbolizálja, amely - a prófétai felfogás szerint - a politikai megosztottság ellenére is megmaradt. A Salamon építtette templom majd négy évszázados fennállás után, Kr. e. 586-ban megsemmisült, az újbabiloni seregek támadásának esett áldozatul. Ez a támadás jelentette a júdai állam megszűnését is és a zsidók babiloni fogságának kezdetét.

Néhány évtized múlva azonban, amikor a perzsák megdöntötték az újbabiloni birodalmat, a Júda területére visszatelepült zsidó közösség felépítette az úgynevezett második szentélyt (Kr. e. 6. század vége). Ez majd hatszáz évig, i. sz. 70-ig a zsidó háború végéig állott fenn. Ekkor - mint ismeretes - a rómaiak hódoltatták a zsidókat. A templom központ-szerepe a salamoni állam bukása után azonban már csak eszmei maradt. Jelentőségét a vallás életében viszonylag rövidnek számító salamoni időszak elteltével sohasem nyerte vissza.



Fröhlich Ida