A vizsgált korszak végén, Nagy Heródes uralkodásának utolsó éveiben újabb mozgalmak alakultak, melyek már kevésbé törődtek a vallási eszmékkel, céljuk politikai volt: a római uralom ellen akár a fegyveres harcot is vállalták. Őket nevezték zélótáknak.

A zélóták a legtöbb kérdésben a farizeusokkal értettek egyet, csupán szélsőséges szabadságszeretetükben különböztek tőlük, és abban, hogy készek voltak meghalni meggyőződésükért. A zélótizmusnak azonban gazdasági okai is voltak: sokan közülük valószínűleg a kizsákmányolás áldozatai lettek, és mint afféle „szegénylegények” csatlakoztak a mozgalomhoz. Szembefordultak nem csak a gyűlölt rómaiakkal, hanem saját népükből kikerült elnyomókkal is, hogy védelmükbe vegyék a szegényeket és elnyomottakat.

Szélsőséges csoportjukba tartoztak a szikáriusok, akik ünnepek alkalmával elvegyültek a tömegben, ruhájuk alá tőrt rejtettek, leszúrták a rómaiakat, vagy a velük közismerten együttműködő zsidó hivatalnokokat, és eltűntek a tömegben.

A görög zélótés szónak az arámban a kannáim felel meg. Jézus tanítványi közül Simon, a zélóta, vagy kannaneus tehát korábban ehhez az irányzathoz tartozott.

A római hatóság a zélótákat és szikáriusokat csak közrendet háborító útonállóknak, rablóknak és orgyilkosoknak tartotta. Ezt a nézetet erősíti Josephus Flavius is, amikor úgy fogalmaz, hogy Jeruzsálem Kr.u. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig ezek az emberek állandóan nyugtalanították az országot, és végül romlásba is döntötték.