A név eredetét sokan megpróbálták magyarázni, és általánosan elfogadottá az a nézet vált, hogy a héber perusim szóból ered, melynek jelentése elkülönülő, elváló, elszigetelt – mármint a tisztátalan dolgoktól elkülönülő, tartózkodó. Alapmagatartásuk: feltétlen ragaszkodás Isten törvényéhez, a törvény minden parancsolatának megalkuvás nélküli megtartása, és az elkülönülés azoktól, akik nem ezen az úton járnak.
A farizeusok pártját többségében nem papok alkották, és nem képeztek zárt csoportot. Tagjaik a nép legkülönbözőbb rétegeiből – laikusok is! – kerültek ki. Bárki nagy tekintélyre tehetett szert a társadalomban és pártjában, ha jól ismerte a Tórát és példamutató életet élt. Az írástudók többsége ugyan a farizeusok csoportjához tartozott, mégsem lehet a kettőt azonosítani, az írástudók a farizeusi mozgalomnak csupán az egyik rétegét jelentették.

Tanításuknak részét képezte néhány olyan tétel, mellyel élesen szembekerültek a szadduceusokkal. Isten mindenható, de az embernek továbbra is megmarad a szabad akarata és erkölcsi felelőssége. Hangsúlyozták, hogy a másvilágon mindenkire ítélet vár, ki-ki elnyeri tetteinek jutalmát. A bűnösöknek örök rabságban és szenvedésben lesz részük, míg az erényesek jutalmul új életet kapnak. Vallották a halál utáni életet, a feltámadást, várták a Messiás eljövetelét, és hittek az angyalok és démonok létezésében. Ezen nézetek egy része azt mutatja, hogy tanaikba beszüremkedtek a perzsa vallás tanításai (jó és rossz, világosság és sötétség dualizmusa).
Ez a csoport egy gyakorlati kegyességi irányzatot képviselt, céljuk kettős volt: szent és tiszta életű papokat és lévitákat szerettek volna látni a szolgálatban, és melléjük olyan gyülekezetet szerettek volna állítani, mely ugyancsak megfelel a szentség követelményének. Ebben tehát a régi prófétai felhívás visszhangzott: ne csak szájjal, hanem szívvel! Ezért a farizeusi irányzathoz kezdettől fogva hozzátartozott az írástudomány: kérdezték és tanulmányozták a törvényt, hogy minden helyzetben pontosan el tudják dönteni, mi Isten akarata. Mivel minden élethelyzetben a törvénynek megfelelő módon akartak viselkedni, ezért óvatosságból „sövényt vontak a törvény körül”. Ez azt jelentette, hogy a törvény nyújtotta szabad mozgási területen belül „elkerítettek” egy még kisebb területet, ami biztosította, hogy ha valaki azon belül marad, akkor biztos minden cselekedete megfelel a törvénynek. Ez a „sövény” a farizeusi hagyomány, az írástudók egymásra következő nemzedékeiben létrejött erkölcsi-jogi döntések sorozata volt, mely fokozatosan a törvénnyel egyenrangúvá vált.

A farizeusi írástudományban tehát az írott törvény (a Tóra) és az íratlan törvény (a hagyomány) egymás mellé került. Eredetileg ez a törvényértelmezés alkalmas lehetett volna arra, hogy a Törvény ne merevedjen írott (és elavult) tanná, hanem biztosítsa annak folyamatos alkalmazását a változó életre. Azonban a „vének hagyománya” hamarosan olyan hangsúlyt kapott, hogy lassan a hagyomány lett törvénnyé. Az írásértelmezés rafinált észtornává vált, mely az írástudóknak még a papok felett is hatalmat adott, és lassan a farizeusi kegyességről az a benyomás alakult ki, hogy az egyenlő a képmutatással. Másik veszélye a farizeusi kegyességnek, hogy az ember önteltté válhat, hiszen bizonyos abban, hogy mindent Istennek tetsző módon tesz, s ezért megveti a többieket, akik nem felelnek meg ennek a „tisztasági foknak”.
Az Úr Jézus korában már igen jól megfigyelhető ennek a farizeus-képnek a kialakulása, melyet az Úr Jézus több beszédében és példázatában is ostoroz. Az Úr Jézus tehát nem a Tóra tisztelete, hanem annak kifacsarása ellen lép fel ezekben az esetekben. Azonban nem volt minden farizeus eleve „farizeus”. Többségüket a nép tisztelte, és tanításaikat elfogadták. Tagjai voltak a Szanhedrinnek, és őszinte, tiszta szívvel kutatták az írásokat. Voltak közöttük olyanok, akik felelősséget érezve népük jövőjéért nyitott szívvel közeledtek az Úr Jézushoz (Nikodémus, Arimátiai József), és közéjük tartozott Pál is, aki a kereszténység legnagyobb apostolává lett. Jeruzsálem pusztulása után a felsorolt pártok közül egyedül a farizeusok maradtak meg, és átvették a nép vezetését.

„A zsidóság újjászervezése a törvény farizeusi értelmezése alapján ment végbe, az írástudomány ránk maradt emlékei is mind a farizeusi gondolkodást tükrözik. Ettől fogva teljesen a farizeusi kegyesség határozta meg a nép életét.”