Az esszénusok nevének értelmezése körül sok vita folyt. Ma az a vélemény látszik a legvalószínűbbnek, hogy nevük a héber chaszid arám változatának, a chaszádájának az elgörögösített alakja. Jelentése tehát „szentek” vagy „kegyesek”.

Az esszénusok szokásainak legrészletesebb leírása Josephus Flavius könyveiben maradt ránk. Sokáig ennek hitelességét megkérdőjelezték, azonban a holt-tengeri tekercsek felfedezése és feldolgozása után bebizonyosodott, hogy a leírás hiteles és pontos. Az esszénus irányzathoz tartozók két ágra oszlanak. Egy részük a társadalomtól elvonultan, zárt közösségben élt. Első vezetőjük az „Igaz Tanító” volt, aki a törvény megtartásának tökéletes gyakorlásával a büntetlenül tiszta gyülekezetet akarta felépíteni.
Az érzéki élvezeteket kerülték, mert bűnnek tartották, de az önmegtartóztatás és a szenvedélyek megfékezése erényt jelentett számukra. A házasságot megvetették és a viszálykodás forrásának tartották. Viszont kisgyermekeket fogadtak magukhoz, akik még taníthatók, és ezeket rokonként kezelték. Azért a házasságot és a családszaporodást nem tekintették eltörölni való intézménynek, voltak olyan tagjai is a közösségnek, akik kevésbé aszkétikus életmódot folytattak, családban, falvakban éltek, és az átutazóban lévő testvérek bármikor otthonra leltek házaikban, minden ellenszolgáltatás nélkül megkaptak mindent, amire szükségük volt.

Az esszénusok megvetették a gazdagságot, vagyonközösségben éltek. Az volt a szabály, hogy aki be akart lépni a szektába, vagyonát oda kellett ajándékoznia a közösség javára. Mindig egyszerű, fehér vászonruhát viseltek, és mindenkinek ki kellett vennie a részét a munkából. Mértékletesen, egyszerűen, közösségben étkeztek, és nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottak a tisztaságnak: napjában akár többször is merülő-fürdőt vettek.
A társadalomból kivándorolt közösséghez tartozók szigorú napirend szerint éltek. „Sem lárma, sem kiabálás nem szentségteleníti meg a házukat, hanem sorjában beszélnek, egymás után. A külső emberekre úgy hat ez a csend, mint valami hátborzongató titok; pedig ennek a csendnek a magyarázata csak állandó mértékletességük, mert csak annyit esznek és isznak, amennyi okvetlenül szükséges.”

A közösségben szigorú hierarchia uralkodott, az elöljárók parancsa, vagy engedélye nélkül a tagoknak csak két dologra volt szabadságuk: mások megsegítésére és a könyörületesség gyakorlására. Aki be akart lépni a szektába, azt próbaidőnek vetették alá: egy esztendeig a közösségen kívül és további két éven át a közösség kötelékén belül, és csak ez után vették fel őket hivatalosan a közösség tagjai közé. A belépés feltétele egy „rettenetes eskü” volt, melyben tisztaságot, hűséget, igazságosságot, alázatot és titoktartást fogadtak.
Ha egy tag súlyos bűnt követett el, azt kizárták a rendből, így az illető elpusztult. Ugyanis az eskü részét képezte az is, hogy nem fogadhatott el semmit „tisztátalanoktól”, vagyis a nem a rendhez tartozó emberektől, a rend tagjai pedig nem segítettek rajta. Az ítélkezés azonban nagyon igazságos és lelkiismeretes volt, legalább száz tag jelenlétében lehetett dönteni valakinek a sorsáról. A szombatot nagyon szigorúan betartották, „ezen a napon még csak egy edényt sem mernek elmozdítani a helyéről, vagy akár a szükségüket elvégezni.”

Aszerint, hogy mennyi ideje tartoztak a rendhez, négy fokozatba sorolták őket. Békés, mértéktartó életmódjuknak köszönhetően hosszú életűek voltak, sokan túlélték a századik évüket is. Hittek abban, hogy a test romlandó és elenyészik, de a lélek halhatatlan, ezért örökké él. Vallották, hogy a túlvilági élet minősége attól függ, hogy hogyan viselkedett az ember a földi lét során. Ifjúságuktól fogva tanulmányozták a szent könyveket, kiemelten a próféták írásait.
A közösség egy nagyobb csoportja élt a Holt-tenger partja közelében megtalált Qumránban. A szekta tagjai sátrakban, vagy a barlangokban aludtak, földműveléssel foglalkoztak. Qumránban kiterjedt vízellátó rendszert tártak fel a régészek: ciszternákkal és csatornákkal, melyek a rituális fürdéshez elengedhetetlenül szükséges vizet biztosították. Találtak itt műhelyeket, konyhákat, gyülekezeti termet és könyvtárat, valamint egy scriptoriumot íróasztalokkal, ahol valószínűleg a sok-sok tekercset írták és másolták.

A közösség tagjai szoláris naptárt használtak (szemben a zsidóság által használt luni-szoláris naptárral), mely úgy volt felosztva, hogy az ünnepek és Sabbatok minden évben ugyanarra a napra estek, vagyis „Qumránban és Jeruzsálemben nem ugyanakkor tartották az ünnepeket. A vallási naptárak közötti különbség lehetett az egyik alapvető vitaforrás a jeruzsálemi papsággal.”