Véleményünk szerint ezek a számok túlságosan alacsonyak, de az ilyen becslések esetében jobb az óvatosság, mint a túlzás. Annyi bizonyos, hogy Herculaneum, amely a Vezúv déli lejtőjénél, közvetlenül a meredek tengerpart szegélyén, két vízmosás kőzött terült el (mint az ókori irodalmi adatok is tanúsitják), s amelynek romjai közül ismerjük a város szélén fekvő villák és középületek nyomait, alapterületét illetően nem lehetett nagyobb a feltételezettnél, tehát nagyjából Pompeji egyharmadánál.
A mostanáig feltárt terület déli szegélye a város tengerpartra néző határát jelenti, a keleten fekvő palaestre szintén a város szélén foglalt helyet, s a korábbi ásatásokból tudjuk, hogy nyugatra már csak két észak-déli irányú főútvonal kővetkezett. Ily módon a város területének három oldalát hozzávetőlegesen kőről tudjuk határolni, csak az északi oldal kiterjedése bizonytalan. Pontosan ezen a részen tornyosul ugyanis a mélyen fekvő kiásott romterület fölé Resina városka legsűrűbben lakott - s egyben legegészségtelenebb - lakónegyede. Ha az eddigi módszerrel sikerül majd a modern városka szanálását az ásatási terület kiterjesztésével összekötni - aminek, a nagy költségek mellett, nem utolsósorban Resina házaikhoz ragaszkodó lakói képezik a fő akadályát -, akkor fény fog derülni erre a kérdésre is.
Annyi már most is bizonyos, hogy az ásatási terület északi peremét alkotó nyugat-keleti főútvonal (decumanus maximus) nemcsak Herculaneum legszélesebb utcája volt, hanem - mint a mellette fekvő középületeknek és északi részének oszlopcsarnoka tanúsítja - egyúttal a város forumának déli szegélyét képezte. Így tehát a további ásatások északon várhatóan a város főterét, a mindeddig hiányzó templomokat, a basilicát, esetleg más középületeket és az eddig feltártnál nem sokkal nagyobb lakónegyedet hozhatnak felszínre.
Érdekes véletlen, hogy a legkorábbi tudománytalan kutatások során bukkantak a két legfényesebb építményre, a színházra, amely a föld alatt ma is látható. A belőlük származó pompás művészeti dekorációval ellentétben, a modern ásatások során feltárt lakónegyedből hiányoztak a középületekre jellemző monumentális szoborművek és grandiózus márványkonstrukciók. Ezzel szemben a kis város egy sor, Pompejiből ismeretlen vonással lepte meg a kutatókat. Feltűnő például a város szabályos szerkezete. Csak a tengerparti sziklákra épült házak vonalai hajlanak el a sakktáblaszerű utcahálózattól. E szabályszerűségben az alig néhány mérföldre fekvő görög Neapolis hatását láthatjuk.
A herculaneumi ásatások legsajátosabb vonása, hogy a leletek bámulatos épségben maradtak fenn, mert az iszap, amely légmentesen körülvette őket, hamarosan kővé merevedett, és ennek konzerváló hatását csak fokozta a Vezúv 17. századi kitörése alkalmával ráömlött lávaréteg, amely sziklaszerűen kemény burkolattal zárta el a maradványokat. Ha az ásatásokat megfelelő gondossággal végzik, és a munka során nem pusztítják el a maradványokat, akkor Herculaneumban az olyan tárgyak is viszonylag épen kerülnek elő, amelyek különben csak az esőtlen és sivatagos vidékeken maradnak fenn. Legjobb példái ennek a Papiruszok villájában talált hatalmas könyvtár karbonizálódott, de gondos munkával mégis kibontható és olvasható papirusztekercsei.
Az új ásatások során a város házalnak farészei, a fából készült bútorok és más tárgyak nemcsak a talajban tátongó űregek formájában maradtak fenn, mint Pompejiben, hanem némileg elszenesedve, de mégis eredeti formájukban és anyagukban kerültek elő. Ez a körülmény Herculaneumot a világ régészetének legépebben feltárható és konzerválható régi városává avatja. Itt a minden részükben megőrzött városnegyedek, háztömbök, házak és szobák, a falépcsők, gerendák, emeletek, balkonok, az asztalok, szekrények, a házi istenek fából faragott szobrai, s főként a teljes bolygatatlanság az eredeti állapotnak olyan hamisítatlan hangulatát varázsolják elénk, ami Pompejit is messze felülmúlja.
Herculaneum csendes kis város volt, hiányzott belőle az ipar és a kereskedelem nyüzsgése, amelyről Pompeji még romjaiban is tanúskodik. Őslakói a földművelés mellett főként halászatból élhettek. A római korban azután éppen a városka nyugalma és csodálatos fekvése vonzotta ide a kikapcsolódni vágyó előkelőket, akik vagy a városfalak tengerre néző tetejéhez csatlakozva, vagy a környék festői dombjaira építtették teraszos házalkat és villáikat.
A villa szónak területünk virágkorában kettős rendeltetése és értelme volt. A Pompeji környékén, Oplontisban és Herculaneumban feltárt villák túlnyomó többsége egy-egy nagyobb földbirtok központja, majorja volt, ahol a gazdán kívül az intéző, a rabszolgák és a mezőgazdasági üzemek találtak otthonra. Ahogyan azonban a gazdag rómaiak egyre több birtokot vásároltak össze, s a gazda már csak látogatóban töltött néhány hetet egy-egy birtokán, s ugyanakkor nőttön-nőtt az igény a zajos és zsúfolt városoktól távoli, csendes és főként a természet szépségeit élvezni engedő vidéki házak és kastélyok iránt, olyan mértékben alakították át a majorságokat a nagybirtokos urak kényelmes és fényűző életének szolgálatára.
A legtöbb major, persze, meg őrizte eredeti gazdasági rendeltetését, és ebben az értelemben villa rustáca maradt, de voltak olyanok is, főként a városok tőszomszédságában épült vagy átépített vidéki kastélyok, amelyek már szinte kizárólag a visszavonult életet és a kultúra kincset élvező nagyurak kényelmét szolgálták. Ezekben a villa suburbanákban, amelyek közül a legfényesebb a, sajnos, ma teljesen hozzáférhetetlen Villa dei Papiri volt, a városi házaktól teljesen különböző építkezési stílus alakult ki.
Nem a külvilágtól való elzárkózás, hanem a természet látványa, zöldje és levegője felé való nyitottság vezette az építtetőket, akik azután a szellős és remek panorámát kínáló csarnokokban, tágas kertekben, parkokban és verandákon a művészet remekelt vagy azoknak utánzatalt halmozták fel, és könyvek kőzött, szobrok és festmények környezetében élvezték kiváltságos helyzetük előnyelt. Lucullus, a volt hadvezér és életművész ugyanúgy ilyen villákban lelte kedvét, mint Cicero, a római szellemóriás.