logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Savaria római vízvezetéke

Ahogy a birodalom minden területén, így Pannoniában is a katonai megszállást követő polgári berendezkedést a terület felmérése előzte meg: mérnökök jelölték ki az utakat, a felépítendő városok városfalait, utcarendszereit, a lakosságnak, katonaságnak, államnak juttatandó földterületet és nem utolsó sorban a közműhálózatot.
Egy-egy aquaeductus, azaz a vízvezeték tervezése és felépítése magas szintű szaktudást igényelt, miként azt a Kr. u. I. században élt római szakíró, Vitruvius Tíz könyv az építészetről című munkájában is bemutatja. Sokszor távoli provinciákból érkező képzett építészek, mérnökök végezték el a munkát. Máskor – a fentiek mellett -, az ott állomásozó legiók műszaki alakulatai játszottak jelentős szerepet.

A vezetékek pontos kitűzéséhez (irány, lejtés, stb.) a szakemberek mellett mérőműszerekre (chorobates és a dioptra) is szükség volt. Ezek elvi működésükben leginkább a mai vízszintezőre hasonlítanak.
A vízvezeték megépítését a városi tanács tehetős tagjai és az uralkodók fizették. A luxusnak számító berendezésből így közmű lett, mindenki számára elérhető hétköznapi szükséglet. Használatát törvények, rendeletek szabályozták.

A tervezés egyik legfontosabb és legkényesebb művelete a vízvételi pont és a tervezett felhasználói végpont közötti szintkülönbség pontos megállapítása volt. A forrásfoglalás magassági pontjának megállapítása mellett figyelembe kellett venni a víznyomásból adódó lehetséges problémákat is. Végső soron a földrajzi környezet határozta meg a forrásfoglalás és az adott település között egy-egy aquaeductus kivitelezését. Ez volt a döntő érv, hogy a magas -, és a földalatti megoldások közül melyiket válasszák, illetve hol és hogyan kombinálják.

A drágább magas vezeték sok helyen (pl. Aquincum) ma is tanulmányozható megoldás. A könnyed, ugyanakkor tartós és szilárd épületelem, a boltív – olykor több sorban egymáson- lehetővé tette nagyobb távolságok áthidalását, a működéshez szükséges gravitáció biztosítását.
Az olcsóbb földalatti vezeték volt a gyakrabban alkalmazott megoldás. Ott, ahol a domborzati viszonyok lehetővé tették az állandó lejtés biztosítását, kizárólagosan alkalmazták. Kivitelezése, méretezése a helyi viszonyok (pl. vízhozam, ellátandó település nagysága) függvénye volt, ezért különféle anyagokból, más és más technikákkal készültek. Legtöbbször ez egy fordított U formára hasonlító, falazott kőcsatorna, belsejében vízzáró réteggel (terrazzo vagy opus caementitium).

Egy-egy vízvezeték kivitelezésekor figyelembe kellett venni a tisztíthatóságot és a javíthatóságot is, ezért egymástól bizonyos távolságra vízházakat építettek. Az aquaeductus végpontján elosztótartály volt, amelynek feladata a beérkező víz szétosztása a közkutakba, fürdőkbe és magánházakba. Ezek közül a közkutak élveztek elsőbbséget.

A savariai vízvezeték kiindulópontja a Kőszegi – hegységhez tartozó bozsoki völgy. Itt a vezeték gyűjtőcsatornáit az 1970-es években többször is megtalálták a vízmű dolgozói Velem település vízrendezésének kialakításakor. A forrásokból 35 – 40 l/sec vízmennyiség nyerhető. A Sötétvölgyi – patak torkolatánál Buócz Terézia régész több helyen átvágta a római vízvezetéket. A helyi palakőzetekből, síklefedéssel készült gyűjtőcsatorna belmérete 40 x 35 cm. A 26 – 28 km hosszúságú föld alatti vezeték a vizet Savariába az alábbi útvonalon jutatta el: Bozsok – Rohonc – Bucsu – Dozmat – Torony – Sé – Olad – Szombathely.

Bozsokon építkezések közben többször is rátaláltak és sajnos elbontották a csatorna maradványait a falu észak – dél irányú főutcájának nyugati házsora alatt. Rohonc határában az elmúlt évtizedek során osztrák régészek 81 ponton tárták fel a vezetéket, így ez a szakasz közel 3,3 km hosszúságban rekonstruálható. Az aqaeductus felépítésében szerkezetváltás figyelhető meg az ausztriai szakaszon.
A vezeték kiindulópontjánál leírt szerkezet megváltozik: a síklefedést bolthajtás váltja fel, illetve a csatorna méretei – a vízmennyiség miatt – is megnövekednek (belméret: 80 x 65 cm). A magyar határt a Rohonc – Bozsok – Bucsu-i út nyugati oldalán lépi át a csatorna és az út mellett halad. Bucsu belterületén építkezések során szintén többször megtalálták.

Bucsu határában az Ilon Gábor vezette, az új út nyomvonalát kutató megelőző feltárás során 2003-ban kb. 200 méter hosszúságban sikerült megfigyelni a vízvezeték egy szakaszát az egykori vasútállomás közelében. A habarcsba rakott 40 cm széles oldalfalak 90 cm magas és 72 cm széles, boltozott cstornabelsőt fogtak közre. A csatorna oldalfalain 6 cm, a fenekén 14 cm vastag terrazzo (vízzáró réteg) volt megfigyelhető. Az opus incertum technikával épült vezeték oldalfalai egybeépültek a 20 cm vastag alépítménnyel.
Ez a megoldás itt elvileg maximum 1875 l/sec víz elvezetését tette lehetővé. A bucsui bemutatóhely, amelyet Szabó Gábor építész tervezett, a Betonútépítő Rt., a Vas Megyei Állami Közútkezelő Kht., a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága együttműködésével valósult meg.

Torony község határában az 1930-as években bukkantak rá a vezetékre. Sé falu Doberdo – dülőjében (ma itt lakópark van) az elmúlt évtizedekben a régészek (Buócz Terézia, Sosztarits Ottó) többször is kutatták a vezeték nyomvonalát, amely méreteiben és szerkezetében többé – kevésbé azonos az itt látható szakasszal. A ma városrészként továbbélő Oladon, és Szombathelyen főleg a fennmaradt írásos visszaemlékezések és feljegyzések segítségével lehetett a nyomvonal irányát és szerkezetét rekonstruálni.
A vízvezeték építészeti nagyságrendjét és az e mögött álló szervezettséget csak egyetlen adattal jelezzük: kb. 26000 m3 palakövet kellett kibányászni, szállítani és beépíteni. A csatorna vízhozama – ha Savaria lakosságát 100000 főben határozzuk meg – 345 l/fő/nap vízfogyasztást tett lehetővé.

Savaria vízvezetéke a 16. század óta ismert. Carolus Clusius írt róla először, az 1950-es években pedig feltérképezték. Tudták, hogy a víz nem az árkádos megoldású, föld feletti vezetéken jutott a város határába, hanem csatornán, ahogyan azt Bél Mátyás is leírta:” A várostól egészen Rohoncig egy boltozatos, és négyszögletes kővel vastagon borított, 6 arasznyi (162 cm) széles és 8 arasznyi (216 cm) magas, föld alatti járat van, s hogy ezen keresztül víz vezetődött, azt az alsóbb és a rajtuk elfolyt víztől vájatos kövek bizonyítják.” A régész Türr Ervin 1953-as írásában a végpontot, a vízelosztó castellumot, a mai Bagolyvár területére tette, ahol az 1920-as években olyan széles „alagutat” találtak, hogy „két szekér is elfér benne egymás mellett”.

Tekintettel a 15-20 méteres szintkülönbségre, a víz a domboktól már föld feletti vezetéken jutott a városba. Egykori gyűjtőmedencéjét 1851-ben építették be a Bagolyvár épületébe. A víz eljutott a város valamennyi középületébe, a városi fürdőn, a közutakon kívül a lakóházakba is. Ennek bizonyítéka, hogy eddig valamennyi feltárt savariai épületnél megtalálták a csatornalefolyót, aminek csak vezetékes víz esetében lehetett funkciója.

A Fő téri feltárások eredményeiből kikövetkeztethető, hogy kutakat a város területén inkább csak a vízvezeték és a csatornarendszer 2. század derekán történt megépítése előtt, illetve azok működésképtelenné válása után ástak. Mivel ólomból vagy cserépből készült vízvezetékcsöveket az eddigi ásatásokon csak elvétve találtak, fel kell tételeznünk, hogy a folyóvíz elsősorban az utcákat szegélyező pillérsorok tetején kiképzett vezetékekben folyt, emeletnyi magasságban.
A város lakosság számából és a vízhozam - számítások alapján arra lehet következtetni, hogy a megismert vízvezeték mellett más vezetékeknek is létezniük kellett. A vízellátáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó szennyvízcsatorna rendszer pontos működésének kiderítése további vizsgálatokat igényel, de annyi már most bizonyosnak látszik, hogy összekapcsolódott a mesterséges medrű Gyöngyös patakkal.

Az ókori belváros központjából is ismerünk szennyvízcsatornát. A Fő téren található OTP épületének alagsorában közelről is megnézhetjük milyen is volt egy szennyvízcsatorna. 1998 nyarán és őszén folytatott régészeti feltárás során (Sosztarits Ottó régész irányításával) a déli városkapu térségében a város észak – déli tengelyét alkotó főutca, illetve az arra merőleges utca kereszteződése látott napvilágot. Porticusos épületek álltak az utak mindkét oldalán, és alattuk húzódott a szennyvízcsatorna, melynek boltozott tetejét megbontva lepillanthatunk a tekintélyes méretű elvezető csatornába.

A város alapításakor jelölték ki annak alaprajzát, meghatározták az utcák vonalát és a legfontosabb középületek helyét is. A csatornák megépítésére és az utcák tartós burkolására csak később került sor.
Mai ismereteink alapján e hatalmas munkát valamikor a 2. század első felében kezdték meg. Az útburkolásokhoz a nyersanyag megszerzése érdekében meg kellett nyitni a Ság hegyi bazaltbányát, mint a legközelebbi lelőhelyet, és ki kellett építeni a szállításhoz szükséges utakat és hidakat. A savariai utak szélessége nem egyforma.

A Borostyánkő út a külvárosban 12 méter (40 római láb), a déli városkapun belül pedig 6,6 méter (22 római láb). A városi utcák átlagos szélessége 5 – 6 méter volt. A lakótömböket keskeny mellékutcák, esetenként alig 2 – 3 méter széles sikátorok osztották meg. A kavicsos alapozásra lerakott bazaltlapok alkották az úttestet, amelyet élükre állított lapos bazaltkövek szegélyeztek.

Az egységes bazaltburkolatú utcák alatt jól megépített szennyvízcsatornák vezettek, a házi lefolyókkal és utcai víznyelőkkel. A boltozott csatornák az utcák tengelyében épültek meg az észak – déli főút kivételével, amelynek a keleti szélén futott a csatorna. Belmagasságuk általában 160 cm, a szélességük közel 1 méter volt. A város észak felé való terjeszkedését bizonyítja, hogy a Deák Ferenc utcában is került elő csatorna.

Amennyire az ásatásokból megállapítható, a házak utcára néző falsíkjait gyakran árkádok kísérték. Az utcai árkádsorok négyszögletes pillérei mind a Romkertben, mind a mai Fő tér délnyugati részén folytatott nagy felületű feltárásánál megtalálhatóak voltak. Az utcákat néhol díszkutak – nympheumok – szegélyezték. Egy ilyen medencét a Romkerti ásatásnál tártak fel.
Az OTP – nél végzett ásatás egyedülálló leletet hozott a felszínre. 1998. október 9-én gépi földmunka során római mérföldkő került elő. Közelebbi lelőhelye is pontosan ismert, a keresztutcai porticusos épület hatmadik oszlopa előtt, a római úttest kőburkolatába volt másodlagosan beépítve. Mivel másodlagos felhasználása még a római időkben történt, egykori felállítási helyét is a környéken kell keresnünk.
A kövön szereplő a Roma formula a birodalom fővárosa környékén viszonylag gyakori, de Itálián kívül csak két esetben fordul elő. A felirat egyedisége nem csak ebben áll, hiszen az útszámítás kiindulópontján kívül, az S betű feloldásával a kő felállítási helyét, azaz az útszakasz végpontját is jelöli. A felirat kivitelének jellege, a betűforma, a szövegelrendezés, a megmunkálási technika a korai keltezést látszik megerősíteni. A térség eddig ismert legkorábbi mérföldköve került elő itt, amely eredetileg a déli városkapu külső oldalán volt felállítva.

Egyedülálló bemutatóhely létesült az OTP épületében, hiszen minden nap több száz ember lépkedhet az egykori római város felett, s egy üveglapon keresztül pillanthat be a római utcák világába.



Várnainé Balogh Beáta


Várnainé Balogh Beáta Régész technikus, Savaria Múzeum
A XV. Appollinaris Legio egyesület civil tagozatának vezetője