logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Savaria - A város képe.

Ahogy a Római Birodalom kultúrája, úgy a városképek is nagyjából egységes voltak. A különbségek csak abból fakadtak, hogy a települések a birodalom hellenisztikus, görög kultúrájú keleti vagy a latin kultúrájú nyugati felén alakultak-e ki. Ezt a képet még az őslakosság műveltsége is befolyásolhatta. A hellenisztikus kelet városai a római hódításkor már álltak, a kelták lakta nyugaton viszont a római városnak megfelelő települések alig voltak. A városképet alapvetően befolyásolta az is, hogy létezett-e ott korábban település.
Egy nagy múltú települést kevésbé tudtak a megszokott városformára alakítani, mint egy újonnan alapítottat. A római városoknak voltak meghatározó és el nem hagyható középületei. A négyszögletes főteret, a fórumot a város belső részén, a város tengelyét képező főutcák kereszteződésében alakították ki. Körülötte álltak a szakrális és igazgatási épületek: a római főistenek, Jupiter, Juno és Minerva templomai, a capitolium, a curia, a tanácsház, a bírósági csarnok, a basilica. Egy vagy több nyilvános fürdő is épült a városokban.
A város szélén vagy azon kívül az amfiteátrum, színház, esetleg circus és a vízvezeték. Itt működtek az ipartelepek, a fazekasműhelyek a cserép- és téglaégető kemencékkel.

A lakóházak zárt rendben, az utcákkal határolt tömbökben épültek fel. Általában megtartották azt a szokást, hogy a házak, lakótömbök belsejében kisebb udvarok legyenek. Nyitott kertekre a városi házaknál nem volt lehetőség. A lakóházak csak kis ablakokkal, egyébként zárt falfelületekkel néztek az utca felé. Az egyhangú tűzfalakat az utcafronton esetenként árkádsorral törték meg. A lakóházak kényelmesek voltak. Friss vízzel a Kőszegi-hegységből földalatti vízvezeték látta el Savariát.
A szennyvizet a városi csatornahálózatba vezették. A lakóhelységek fűtése a padlón át (hypocaustum) történt, amely légcsatornákon keresztül a falakat is melegítette. A falfelületeket sok esetben színesre festették, ritkábban freskókkal díszítették, a padlót pedig különféle burkolatokkal, olykor színes mozaikokkal fedték.
De a városalapítás nem csupán mérnöki tevékenység, hanem szakrális aktus is volt. Minden bizonnyal Savariában is sor került a terület körbeszántására, amivel a város szent területét, a pomeriumot kijelölték. Ennek határa nem volt azonos a városfalak helyével - ha egyáltalán volt városfal -, hanem azon kívül futott.
A pomeriumon sem temetkezni sem az állam által be nem fogadott istenségeket tisztelni, sem részükre szentélyt létesíteni nem lehetett. Az évszázados megfigyelések és az ásatások alapján sokat tudunk Savariáról, de mégsem annyit, hogy egykori alaprajzát hiányosságok és hibák nélkül meg lehessen rajzolni, hiszen az egykori római város belterületének jelenleg alig öt százaléka van feltárva, ez pedig kevés a biztos rekonstrukcióhoz.

A korábban meghatározott és kiszerkesztett szabályos városi utcarendszer sémája az új feltárások és leletek tükrében is tartósnak bizonyult. A beépített terület határai, a városfalak elhelyezkedése, és az insulák (négy utca által határolt épülettömb) belső tagolása azonban az újabb ásatások eredményeként némileg módosult.
A városterületet a Perint-patak választotta el a nyugati dombokig húzódó császárkultusz központtól. A feltárt épületmaradványok kirajzolják, hogy a legfontosabb középületek a várostest nyugati felében álltak. A város észak-déli főtengelyét képező Borostyánkő úttól keletre csak ritkák a nagyobb épületek.

A város alapításakor kijelölték az alaprajzát, meghatározták az utcák vonalát és a legfontosabb középületek helyét is. A csatornák megépítésére és az utcák tartós burkolására csak később került sor. Mai ismereteink alapján e hatalmas munkát valamikor a 2. század első felében kezdhették meg.
Az útburkolásokhoz a nyersanyag megszerzése érdekében meg kellett nyitni a Ság hegyi bazaltbányát mint a legközelebbi lelőhelyet, és ki kellett építeni a szállításhoz szükséges utakat és hidakat. A savariai utak szélessége nem egyforma. A Borostyánkő út a külvárosban 12 méter (40 római láb), a déli városkapun belül pedig 6,6 méter (22 római láb).

A városi utcák átlagos szélessége 5-6 méter volt. A lakótömböket keskeny mellékutcák, esetenként alig 2-3 méter széles sikátorok osztották meg. A kavicsos alapozásra lerakott bazaltlapok alkották az úttestet, amelyet élükre állított lapos bazaltkövek szegélyeztek. Az egységes bazaltburkolatú utcák alatt jól megépített szennyvízcsatornák vezettek, a házi lefolyókkal és utcai víznyelőkkel.
A boltozott csatornák az utcák tengelyében épültek meg az észak déli főút kivételével, amelynek a keleti szélén futott a csatorna. Belmagasságuk általában 160 cm, a szélességük közel l méter volt. A város észak felé való terjeszkedését bizonyítja, hogy a Deák Ferenc utcában is került elő csatorna.

A lakótömböket, insulákat párhuzamos és merőleges utcák határolták, kelet-nyugat és észak­ dél irányban kb. 6-8 szabályos insulasort tervezhettek. Ezenkívül azonban, a földrajzi és közlekedési körülményektől, valamint a beépítési követelményektől befolyásolva további, de már nem derékszögű, illetve a központi rendszerbe nem sorolható insulák is kialakultak. A várostervezés a észak-dél irányban egységesen 4 l - 42 m széles insula sorokat, kelet-nyugati irányban egy nagyobb és egy kisebb insulára osztotta fel.
A kisebb insulák négyszögletesek, azaz kb. 41 x 42 méter méretűek, a nagyobbak pedig 4 l x 92 méteresek. Ebben a rendszerben vezető utcák voltak a colonia fontosabb útjai, amelyeket minden esetben csatornáztak.
A nagyobb, tégla­ lap alakú insulákat esetenként két vagy három kisebb lakótömbre osztották fel, és ezeket is bazalt­ burkolatú utcák választották el egymástól.

Amennyire a feltárások alapján megállapítható, a házak utcára néző falsíkjait gyakran árkádok kísérték. Az utcai árkádsarok négyszögletes pillérei mind a Rom kertben, mind a mai Fő tér délnyugati részén folytatott nagy felületű feltárásánál megtalálhatók voltak. Az utcákat néhol díszkutak – nympheumok - szegélyezték. Egy ilyen medencét a romkerti ásatásnál tártak fel a kelet- nyugati utca déli oldalán. Az utcákon szobrokat is felállítottak.

A colonia keleti kapuja mellett találtak egy négyszögletes, falazott tömböt, amelyet vastag márványlapok burkoltak. Alighanem egy császárnak vagy helytartónak, esetleg a város jótevőjének a szobrát állították rá. Élő személy képmásának felállítása a legnagyobb meg­ tiszteltetésnek számított. A császáron kívül csak azok kaptak ilyen kitüntetést, akik vagyonukból komoly áldozatot hoztak a város szépítésére. Egy bronzból öntött lovas és egy álló alak szobrának kis töredékei is előkerültek.

A városok díszítésére, a polgárok szórakoztatására szánt létesítményeket általában nem a városi kasszából finanszírozták, hanem egy magasabb tisztségre pályázó vagy azt betöltő tehetős polgár építtette fel azokat. Így is készültek vízvezetékek, díszkutak és egyéb jelentős középületek, pl. színház. Ez a rendszer a 4. századig jól működött.
A késői császárkorban az ilyen kötelezettségek miatt a városi tisztségek betöltése már nehézséget okozott. Egy savariai felirat arról szól, hogy egy magas rangú magistratus félköríves bővítménynyel ellátott oszlopcsarnokot emelt. Ez az egykori déli kapu szomszédságában lévő építmény azonos lehet a mai városháza alatt feltárt romokkal. Az előkerült piros betűs felirattöredék - amely egyébként a legszebben vésett felirat a colaniában - nem őrizte meg az építtető nevét.
Egy másik felirattöredék, (hasonló építkezés emlékeként) díszes kapuzatot említ. A lovagrendből származó Cnorius Sabinianus, az Ala contariarum lovas egység egykori parancsnoka Valerius Verus-szal, a colonia tanácsnokával és egyben tartományi főpapjával fogott össze, hogy egy leégett építményt helyreállítsanak.

A savariai fórum pontos helyét ma még nem ismerjük. Mivel több insulányi területet foglalt le, olyan helyen keresendő, ahol kiépített, bazaltburkolatú utak nincsenek, és körülötte a legnagyobb épületek találhatók. Ilyen hely a Széchenyi István utca és a Berzsenyi Dániel tér körzete. Ennek a területnek a nyugati részén került elő a capitoliumi triászból a Minerva-torzó (a püspöki palota északi szárnyának építésénél).
A Jupiter-szobor előkerülési helye nem ismert. Évszázadok óta a felszínen volt, és a 18. század végén Dorffmaister István ráfestette a püspöki palota földszinti termének freskójára. A szobortöredékek ma a Savaria Múzeum kőtárában láthatók. A harmadik töredék Juno-szoborként való meghatározása azonban bizonytalan. A fórum feltételezhető helyétől délebbre egy kiterjedt közfürdő maradványait rejti a megyeháza alatti föld. Mozaikpadlójának töredékét a Savaria Múzeum őrzi.

További fürdők sejthetők a szeminárium déli szárnya alatt és a mai Romkertben elterülő, 4. században épült palota délnyugati részén. Ez a nyolcszög alaprajzú, mozaikpadlóval burkolt épület a 9. században majd a savariai vár része lesz. A feltételezhető fórum északkeleti részén találták meg egy nagy épület 12 oszloptalapzatát egy nagy felületű mozaikpadlóval együtt a premontrei rendház építésekor. Az egykori takarékpénztár, a mai Centrum Áruház alapozásánál pedig gránitoszlopok kerültek elő.

A főistenségek templomán kívül több szentély került elő. Az Iseumot, Jupiter Dolichenus szentélyének részletét, valamint a Romkertben egy négyszögletes Mercur-szentélynek tekinthető épületet sikerült feltárni.
Az 1950-es években előkerült felirattöredék, amely egy templom homlokzatának párkányzatát díszítette, a várost mint az épület állítóját jelöli meg. Ez az istenné avatott Claudius császárnak állított templom felirata lehetett. Az Iseum zárt szentkerületén az l .század második feléből származó oltár elárulja, hogy az egyiptomi eredetű kultuszt és szertartásait a római állam befogadta ugyan, de a szentélyt csak a városterületen kívül engedték megépíteni.

A szentély elrendezése megegyezik más római építmények alaprajzával pl. a Iulium Carnicum-ban megtalált fóruméval. A központi szentély homlokzati frízének építési ideje pontosan nem határozható meg. Az biztosnak látszik, hogy a második építési szakaszban a szentkerület keleti részén széles, díszes csarnokot alakítottak ki, amelynek tetőszerkezetét közel 6 méter magas korintaszi oszlopfős gránitoszlopok tartották (ez a jelenlegi rekonstrukció). A pillérek két hajóra osztották a csarnokot, amely a belső udvar és a szentély felé nyitott volt.
Az oszlopok alkalmazásából kikövetkeztethetjük az átépít és idejét. Mivel hasonló gránitoszlopok a colonia számos pontján előkerültek, az azonos anyag és méret egyidejű készítésre és felhasználásra utal. Ez az államhatalom, a császári kincstár segítsége nélkül megvalósíthatatlan lett volna, vagyis az átépítésre olyan időszakban kerülhetett sor, amikor a colonia jelentősége megnövekedett. Erre a Severus­kor (192-235) látszik legvalószínűbbnek, amikor a Pannóniában kikiáltott császár a tartomány fővárosának meghálálta az uralkodóvá emelést.

Az egyiptomi eredetű vallásosság római istenvilágba történt befogadását az Iseum központi szentélyének márványból és mészkőből faragott, egyiptomi és római isteneket ábrázoló domborműves díszítése fejezi ki legjobban. A homlokzatnak csak az északi sarka maradt meg a középen elhelyezett felirat töredékével. A feliratot a Noricumban és Pannóniában használt jellegzetes fonatos szalagminta keretezi, Victoria, Genius, a Sothis kutyán ülő Isis, és Mars, majd az északi oldalon Hercules alakja. A homlokzat bal oldalára helyezett téglalap alakú dombormű faragványa az Isis-tisztelet körmenetét ábrázolja. A márvány domborművek kifaragása a 2-3. század fordulójára keltezhető, ugyanarra az időszakra, amikor a gránitoszlopok savariai felhasználása is a legvalószínűbb.

A Borostyánkő út keleti oldalán előkerült oltárok és feliratos töredékek alapján egy Jupiter Dolichenus-szentély körvonalazható. A Jupiterrel azonosított szíriai Dolichei főisten tisztelete Pannóniában honosodott meg már a 2. század első harmadában. A kultusz száz év múlva a Severus-dinasztia utolsó tagjának, Alexander Severusnak politikai okokból történt meggyilkolásával ért véget.
A Dolichenus­ kultuszközösség tagjai a város keleti származású lakói, valamint a keleti állomáshelyükről hazatérő leszerelt veteránok lehettek. A kultusz fő istenalakjait és a bikát ábrázoló szobortöredéket találtak a Perint-patak nyugati partján is, aminek alapján a városon kívül egy további Dolichenus-szentélyt tételezhetünk fel. A Borostyánkő úti Dolichenus-szentély falai között egy három istent ábrázoló kultuszkép került elő. A Silvanus és Mercurius istenek között ábrázolt Genius domborművének kultusza és vallási közösséghez tartozása élénk vitát váltott ki.

A 19-20. századi építkezések alkalmával több helyen kerültek elő olyan római alapfalak, amelyek középületekkel azonosíthatók. A Kőszegi utca 26. szám alatt a kertben „roppant vastagságú falak hányattak ki, a többi között két félkörű, kb. négy láb magas, öntésből készült erős tűzfal, sugár átmérő 3.3 méter”.
A vastag falak és a két apszis alapján középület maradványainak tekinthetők, éppen úgy mint a „roppant vastagságú” apszis esetében, a-melyet a Püspöki Elemi Iskola alapozásánál találtak.

Kézműipari műhelyek a colonia külvárosaiban működtek. A Romkert és a Petőfi Sándor utca között, illetve a Perinttől nyugatra eső területen egy sor cserépedény-égető kemencét tártak fel. A romkerti műhelyek a késő római időben mázas kerámiát készítettek. Egy nagyobb méretű téglaégető kemence a Bolyai János utcában jött napvilágra. A város nyugati és északi körzetében előkerülő edényégető kemencék a lakosság intenzív fazekas tevékenységét bizonyítják.

A rómaiak városaikat általában fallal vették körbe. A városfalak elsődleges célja a védelem volt. Ezért a kapuk száma - miként a katonai táboroknál - általában négy volt. Savaria esetében ettől eltértek. Az országutak többfelé is vezethettek, de csak a kapukon kívül ágaztak el. Két 4. századi forrás szövegéből, Szent Quirinus szenvedéstörténetéből és egy 374-es esemény elbeszéléséből ismert, hogy Savariát falak vették körbe, és a városnak több kapuja volt. Az egyik a scarbantiai kapu, amely mellett a 4. században a keresztény bazilika állt.
374-ben I. Valentinianus császár savariai tartózkodásakor „más kapun érkezett, és más kapun hagyta el a várost”.Mivel a városkapuk az országutak indulásánál épültek meg, a kapuk körzete meghatározható.
A Borostyánkő út az északi és a déli kapu helyét határozta meg. Kelet felé a Gyöngyösön átlépő és a keresztény temetőn átvezető út a jelenlegi ferences templom szomszédságában hagyta el a várost, tehát ott is városkapu állhatott. Ettől északra, (valószínűleg a Kisfaludy Sándor utca vonalában) még egy kapu volt.

A colonia nyugat felé a császárkultusz-központtal volt határos, ezen az oldalon az utóbbi évek ásatásai két kapu helyét is tisztázták. Az egyiknek az alapfalai a Püspöki Elemi Iskola udvarán (egy a Perintet átívelő híd maradványaival egy vonalban) kerültek elő. A tőle délre fekvő út ugyancsak hídon át vezetett a császárkultusz központba és a dombok lá­ bánál elterülő színházba.
A városfalak és kapumaradványok kutatása ma még a kezdeteknél tart, ezért sem pontos helyük, sem az építési idejük nem határozható meg. A városfal közel ötszög alakú területet zár körbe, vonalvezetése több helyen megtörik. Északi, nyugati és déli vonala azonosítható.

A Romkertben feltárt kisebb szakasz kivételével a falak az utóbbi évtizedek ásatásai során kerültek napvilágra. A romkerti szakasza melyet a palota nyugati oldalán további párhuzamos fallal erősítettek már az 1938-1939. évi ásatás során előkerült. Délen a Kossuth Lajos utca északi frontján, északon a Petőfi Sándor utca déli házsora alatt húzódik a 110 cm szélességű fal.
A keleti városfal valószínűleg a Király utca vonalában vezetett. Ezt a római viszonylatban meglehetősen vékony falat kívül árok, belül pedig egy kb. 7 méter széles földsánc kísérte. A védmű magassága a 45 métert is elérte, de a szintkülönbséget az előtte ásott 34 méter mély város­ árok tovább növelte. A városfal első periódusa fagerendákból kazettás szerkezetűen ácsolt és földdel töltött sánc volt. Ezt a faszerkezet később kőfalakkal cserélték fel.

Az l 980-as évek elején a Romkerben végzett kutatások, illetve az utóbbi évek Fő téri ásatásai során előkerült tárgyi emlékek és topográfiai adatok birtokában a védművek létét a Flaviusok korától lehet igazolni. A kőfalak építési idejének megállapításához további kutatások szükségesek. Korábban azt feltételezték, hogy a falak a lakott területen kívül vezettek. Az ásatásokon feltárt maradványokról kiderült, hogy azok a késő római erődhöz, a császárkultusz-központhoz esetleg más, nagyobb középületekhez tartoztak. A Kőszegi utcában előkerült városfalról pedig l 04 cm-es szélessége miatt azt gondolták, hogy az egy több insulát összefogó késő császárkori átépítés lehetett. A városfal a terepalakulatok felhasználásával készült.

Az l 2. századi terjeszkedés következtében a fallal körülvett terület már belvárossá vált. Nehezen képzelhető el, hogy a háborúktól sújtott 4. században olyan fontos épületek, mint a kivezető utak mellett álló gabonaraktárak (horreumok) védtelenül álltak volna. Ezért egy ekkor épült külső védmű maradványának tekinthetjük a Szombathely 19. század végi térképein is látszó az egykori római külvárost félkörben ölelő déli sáncot.
A Püspöki Elemi Iskola kertjében tárták fel az egyik nyugat felé vezető kapu tornyát. A másik a mai Kiskar utca l. számú telken sejthető. A déli kaput 1872-ben találták meg a Kossuth Lajos utca és a Fő tér sarkán. Az északi városkapu a mai APEH-székház alatt lehetett; romjai a 19. század elejéig álltak.
Az egyik keleti kapu a Savaria térnél, a másik a Király utcában, a Kisfaludy Sándor utca csatlakozásánál volt. A római és középkori kapuk és városfa­ lak helye is megegyezik, ezért arra kell gondolni, hogy a 15. században, amikor a mezőváros falakat épített, nem történt más, mint a római falak kijavítása.

Az elmondottak szerint a város fejlődésének periódusai így határozhatók meg: a Kr.u. l. század közepén, az alapításkor, kijelölték a beépítendő városterületet. Megállapították az utcák és a városfalak vonalát, a fórum és a fontosabb középületek helyét. A 2. század folyamán az utakat bazaltkövekkel burkolták, egyúttal kiépült a vízvezeték és csatornahálózat, megépült a capitoliumi istenhármasság temploma. A lakóépületek eleinte fából, később kőből épültek.

A kőházak követték a korábbi épületek tájolását és vonalát, vagyis a város utcarendszere nem változott Egyes insulákat nagyobb terek és épületek kialakításakor nyilván összevontak, és a kőházak tájolása is eltérhetett a korábbitól, de a városszerkezet rendszere a colonia fennállása során változatlan maradt. Ez az egyenletes fejlődés azt is bizonyítja, hogy a város négy évszázados fennállása során nem történt teljes pusztulás, az élet kontinuitása biztosítva volt.

A városi építkezésekhez a felsőcsatár és Cák környékén bányászott jellegzetes, erezett, zöldes színű kőanyagot használták. Mivel ez nem volt faragható, ahol építészeti tagozatokra volt szükség, ott márványt, mészkövet vagy gránitot használtak. Feltételezhető, hogy a falak is kőből vagy a kitűnő minőségű nagyméretű téglákból készültek.
Az épületeket nagyméretű, vastag tetőfedő cserepekkel fedték. Ezekhez erős tetőszerkezetre volt szükség. A házakat belül általában színesre festették. A padlóburkolatok közül leggyakoribb a terrazzó volt, amely a habarcsba szórt kis tégladarabokból, téglaporból készült. De készült padló kisméretű, változatos formájú, hatszögletű vagy hasáb alakú téglákból is. Ezekből sejtszerű és halgerinc alakú, az újabb idők parkettáit idéző mintákat raktak. Előfordult egymásba illeszthető, piskóta alakú megoldás is. Mindegyiknél az volt a fontos, hogy jól illeszkedjen, és biztos járás szintet alkosson.

Az igényes és drága opus seeritenek nevezett padló színes márványdarabokból és geometrikusan kirakott, egyformára vágott lapokból állt. Egy vagy két színből, a mintákat váltogatva vegyesen is alkalmazták. Savariában valamennyi technika előfordult.

A 4. században a mozaikot és a színes márványburkolatot a belső terek díszítésére festés helyett is alkalmazták. A városok külső képe a császárkor végére leegyszerűsödött, az épületek díszítése a függőleges, pilléres tagolásra korlátozódott. Csak az előkelők villáit, a császári épületeket, és a keresztény templomok belső tereit díszítették drágább burkolással. Sok helyen maradt nyoma vagy említése a mozaikpadlónak, ha mindegyik nem is maradt meg.
A 16. században Carolus Clusius feljegyezte, hogy a városban és azon kívül is sokszínű, négyszögletes kövekből összeállított padlók kerülnek elő. A székesegyház építéskor talált, 2. század közepén kirakott mozaik padlónak csak a rajza maradt ránk. Ezt és a néhány évvel később a szemináriumnál előkerült madarakkal és virágokkal díszes mozaikot Sehoenvisner is említi.

A Szombathelyre látogató Ferenc trónörökösnek is kiásták és megmutatták. Sajnos ez sem maradt ránk. A fürdő egyik termének mozaikpadló-töredékét a Savaria Múzeum kőtára őrzi. A leírások szerint színes, mintás márványpadlót is találtak, és további mozaik került elő a Fő tér déli részén. Egy 70 m2-es mozaikpadlót rejt a föld a Stádler-ház (fő tér 24. szám) alatt is. Állítólag hiánytalanul megvan, érdemes lenne feltárni. Nem látható az a hatszögletű hálómustrás mozaikpadló sem, amelyet az
1960-as években találtak meg a Fő tér északnyugati járdája alatt. A premontrei rendház építésekor- a már említett oszlopos római épület mellett- mintegy 420m2-es mozaikot leltek. A leírás szerint szürke volt, de mivel egyszínű mozaikok nincsenek, alighanem a tisztítatlan, földes felület miatt tartották annak.

A késő császárkorban felépült igazgatási központ és főként a palota dísztermének belső kiképzése sem a városi költségvetést terhelte. A hatalmas méretű, egységes mozaikpadlót és az aula falainak lábazati részét színes, csiszolt világosszürke, sárga, rózsa­ színű és zöld márványlapokból összeállított, geometrikus minta borította. Csak a laptöredékek mutatják a terem egykori pompáját.
A késő császárkori közigazgatási épületek és a keresztény templomok mellett még egy épületnek a felépítése jöhet szóba. 1798 júniusában a Kőszegi utcai Czédler-ház (a mai mozi helyén) kertje végében egy márvány feliratot találtak, amelyet az lllyricumot igazgató és a városban tartózkodó Vulcacius Rufinus rendeletére emeltek. Constans császára gabonaraktárak megtöltéséről intézkedett, és a felirat ennek állított emléket. Előkerülése szenzációt keltett Szombathelyen. Elsőként Kresznerics Ferenc említette meg „A császárok” című könyvében, 1806-ban. Ő írta le azt, hogy a követ Reich gyógyszerész megvásárolta, és Fő téren lévő házának falába illesztette. A lelőhely azonban némiképp bizonytalan, hiszen Kresznerics szerint a Gyöngyös utcában, Lipp Vilmos szerint viszont a Kőszegi utcai Czédler-ház kertjében találták. Ha ez az utóbbi a hiteles lelőhely, akkor a közeli, Kisfaludy és Király utcák sarkán valaha állt külső támpilléres vastag falú épület dísze lehetett, amely gabonaraktárként határozható meg, és ahol kenyérsütő kemencét is találtak.

Savaria vízvezetéke a 16. század óta ismert. Carolus Clusius írt róla először, az 1950-es években pedig feltérképezték. A vezeték Rohonc, Velem és Bozsok környékéről vezette a friss, hegyi források vizét az oladi dombok peremén a város határáig. A víz nem az árkádos megoldású, föld feletti vezetéken jutott a város határába, hanem csatornán, ahogyan azt Bél Mátyás is leírta:
„A várostól egészen Rohoncig egy boltozatos, és négyszögletes kővel vastagon borított, 6 arasznyi (l62 cm) széles és 8 arasznyi (2l6 cm) magas, földalatti járat van, s hogy ezen keresztül vezetődött, azt az alsóbb és a rajtuk elfolyt kövek bizonyítják.” Tekintettel a 15-20 méteres szintkülönbségre, a víz a domboktól már föld feletti vezetéken jutott a városba. Egykori gyűjtőmedencéjét l 85l-ben építették be a Bagoly­vár épületébe.

A víz eljutott a város valamennyi középületébe, a városi fürdőn, a közkutakon kívül a lakóházakba is. Ennek bizonyítéka, hogy eddig valamennyi feltárt savariai épületnél megtalálták a csatornalefolyót, aminek csak vezetékes víz esetében lehetett funkciója.
A Fő téri feltárások eredményeiből kikövetkeztethető, hogy kutakat a város területén inkább csak a vízvezeték és a csatornarendszer 2. század derekán történt megépítése előtt, illetve azok működésképtelenné válása után ástak. Mivel ólomból vagy cserépből készült vízvezetékcsöveket az eddigi ásatásokon csak elvétve találtak, fel kell tételeznünk, hogy a folyóvíz elsősorban az utcákat szegélyező pillérsarok tetején kiképzett vezetékekben folyt, emeletnyi magasságban.

A város lakosságszámából és a vízhozam-számítások alapján arra lehet következtetni, hogy a megismert vízvezeték mellett más vezetékeknek is létezniük kellett. A vízellátáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó szennyvízcsatorna rendszer pontos működésének kiderítése további vizsgálatokat igényel, de annyi már most bizonyosnak látszik, hogy az összekapcsolódott a mesterséges medrű Gyöngyös-patakkal.

A római városok szinte elmaradhatatlan tartozéka volt az amfiteátrum, a látványosságok, állatküzdelmek vagy éppen színi előadások bemutatására alkalmas, ovális alaprajzú építmény. Ennek közepén volt a játszó tér, a közönség a körben emelkedő padokon foglalt helyet. Savariában Szent Quirinus szenvedéstörténete említi a színházat, amelynek megfelel az a dombba vájt félkör alakú mélyedés, amely a Kálvária templom mellett látható.
Amfiteátrumnak azonban nincs nyoma. Kőtömege sehol sincs meg, és ha földből készült volna, akkor is jól azonosítható maradványainak kellene lenni. Ilyen azonban nem került elő. Valószínű tehát, hogy Savariában csak színház épült. Ennek az 1950-es években egy kisebb ásatás alkalmával a falai is előkerültek. A nézőtér kőpadjai a 19. század nyolcvanas éveiben még láthatók voltak, és a kőhasábokat lépcsőként használták fel. Köveit az egykori Palace Szállá építkezéséhez hordták el.



...és ahol a holtak pihentek

Róma törvényeinek megfelelően a lakosok csak a városfalakon és a beépített területen kívül temethették el a halottakat. Eleinte az utak mentén, messze elhúzódva a várostól, később egyre szélesebb körzetben az utak mellett temetkeztek.

A 3. század elejéig a halottakat máglyán elégették. Ezután fokozatosan megszűnt a hamvasztás, és a 4. században már egységesen temették a halottakat. Az időben ezután előkerülő hamvasztásos sírok már idegen, betelepedett népességet jelentenek.

Savariában temetkezésre főként a Borostyánkő út körzetét, a várostól északra, délre és kelet felé vezető utak környezetét használták. A hamvasztásos sírok északon Kámonig, délen az újkori téglagyárak helyéig, keleten a Szent Márton-templomig nyúlnak, és az út 50-l 00 méteres körzetében találhatók.
A Perinttől nyugatra csak szórványosan kerülnek elő sírok, a temetkezések csak azoladi dombok pereménél gyakoribbak. A négy temető között időrendi különbség is megfigyelhető, bár szigorúan elkülöníteni a temetőket nem lehet. Korai és késői sírok egyaránt kerülnek elő mindegyikből. Nagyobb temetőfeltárásra csak a Rumi út körzetében, a Kertész utcában és a Paragvári utcában kerülhetett sor. Ezek azonban oly kicsi felületen folytak, hogy időrendi következtetésekre és elemzésre nem alkalmasak.

A keleti temetőben kevesebb hamvasztásos sír került elő, ahová a hamvasztásos rítus felhagyása után temetkeztek. Ide temetkeztek a savariai keresztények, a népvándorlás népei és a középkori lakosság is. A folyamatos sírhasználat a korábbi sírokat elpusztította, és csak az újkori temetéseknél néha előkerülő hamvasztásos sírok, valamint az egykori Szentmárton városrész déli házsora alatt talált vastag, hamus törmelékes réteg tanúskodik a korábbi temetkezések nagy számáról.
A hamvak kis gödörbe éppúgy kerülhettek, mint cserépedénybe vagy téglából összeállított ládába. Savaria és a Nyugat-Dunántúllakossága a halottak hamvait általában edényekben, közönséges szürke fazekakban, gazdagabb emberek esetében üvegurnában földelte el. Az utóbbiakat kőurnákba vagy tetőfedő téglából összeállított ládába helyezték el. A colonia temetőiből néhány ólom sírláda is előkerült A sírokba mécseseket, illatszeres üvegeket, a halott ékszereit, viseleti tárgyait helyezték el. Végül kisebb halmot emeltek föléje.

Az északi temető feltárása már 1820-ban már megkezdődött, és az az 1950-es évekig, a terület teljes beépüléséig folyt. Sajnos a déli temető a téglagyári agyagbányászás miatt a 20. század elejére szinte teljesen elpusztult, a keletire pedig már a középkarban ráépítkeztek. Így érthető, hogy a másfél évszázados kutatás ellenére miért rendelkezünk olyan kevés temetkezésre vonatkozó régészeti adattal. Az egykor földbe került kb. százezer temetkezésnek alig fél százalékát ismerjük, amely még reprezentációs értéket sem képvisel.
A sírok mellékletei közül kiemelkedik egy különösen szép és ritka hengeres, üvegkorsó, amelynek a felületét kék, zöld és arany foltok díszítik. A jellegzetes üvegtechnika eme ritka példánya a Kr. u. l . század harmadik negyedében, egy Savariába korán betelepült személy sírjába került.

A sírokat feliratos kőtáblával, a tehetősek pedig építményekkel jelölték meg. A temetkezéskor állított síremlékek az álló téglalap alakú, márványból vagy mészkőből faragott lapok az ún. sztélék voltak. Előfordulnak kisebb, fekvő téglalap formájú, csak a feliratot tartalmazó táblák is. Ezek az itáliai eredetű síraediculák egyszerűsített és stilizált utánzatai: két-három téglalap alakú: felületre tagolt építmények voltak. Felül majd mindig háromszög alakú timpanont alakítottak ki, amely a térbeli sírépítmény homlokzati részét másolta.
A háromszög alakú oromzatokat fekvő oroszlánokkal díszítették, alatta keretezett vagy oszlopokkal határolt mezőbe vésték fel a feliratot, amelyen az el­ hunyt hivatalát, életkorát és családi kapcsolatait is feltüntették. Gazdagabb sírokon az elhunyt (és családtagjaik) mellképét, esetleg valamilyen mitológiai jelenet domborművét is elhelyezték. Ezekhez halotti kultuszhoz kapcsolható mitológiai jeleneteket (pl. Herkules visszavezeti Aikesztiszt a férjéhez, Admetoszhoz) használtak fel.

Egy család több nemzedékének hamvait általában ugyanabba sírkertbe temették el. Ezek a sírépítmények is jellegzetesen észak-itáliai eredetűek voltak. Ezek Pannóniában a Borostyánkő út mentén, leginkább a Savaria környéki temetőkben kerültek elő. A síremlékek négyzetes, lépcsőzetes emelvények voltak, amelyekre nagyobb, hasáb alakú márvány- vagy kőfaragvány került. Erre vésték a feliratot, a tetejére fekvő kőoroszlánokat faragtak, végül gúla alakú, toronyszerű építménnyel koronázták meg.
Két ilyen sírépítményhez tartozó gúla került elő Savariában. Mivel a díszesebb síremlékek nagyon drágák voltak, sokan az utánzásukkal is megelégedtek. Ezért kerültek a timpanon két oldalára a fekvő oroszlánok. Ez a típus a Kelet-Dunántúlon is előkerült (Alsó­ heténypuszta).

Az utak melletti sírokat ma már nem lehet azonosítani. A Sárvár felé vezető országút mentén azonban a 19. században még állt egy ilyen építmény, amelyet 1360-ban Bálvány­kőnek, az utat Bálványkő útjának neveztek.
Hasonlók az észak felé vezető út mentén is állhattak, hiszen a város a l 9. század harmincas éveiben elrendelte a földeken álló téglaépítmények elbontását. Ezek nyilván római síremlékek maradványai lehettek.

A colonia alapításakor letelepített légiós veteránok eleinte inkább a földbirtokaik melletti sírkertekbe temetkeztek. A XV. Apollinaris és a X. légió veteránjainak sírkövei a colonia környékén, Dozmaton, Ondódon, Szentkirályon kerültek elő.
A 2. század folyamán a savariai származású carnuntumi légiós katonák, Aemilius Venator, Valerius Ingenuus, Julius Julianus veteránok a városi temetőben kerültek örök nyugovóra. A hatalmas, súlyos, több generáció nevét tartalmazó kőlapokat nem volt könnyű a sír földjébe, vagy a sírkert keskeny falához rögzíteni. Erre a célra tégla alakú tömböket használtak, amelyek közepén nyílás volt a sírkő befogadására. A feliratos kőtáblákat az épített sír bejárata fölé erősítették A savariai temetőkben halomsíros temetkezések nem kerültek elő.