Amikor a császárkor elején, a Krisztus születése utáni első évtizedben az észak felé előrenyomuló római hadsereg túljutva a Dráván és a Murán, birtokba vette a Dunántúl nyugati részét, a vidék nem volt a megszállók számára teljesen ismeretlen. Ezen a tájon vezetett a Borostyánkő út, amelyet az évezredes kereskedelmi forgalom hozott létre Észak Itália és a Baltikum között.
Neve nem ókori, hanem újkori eredetű. Kezdetben nem megépített közlekedési vonal volt, hanem valójában egy területsávot jelentett. Helyét a vízrajzi és domborzati körülmények alakították a kereskedelmi közlekedés számára kedvező területen. Kiindulópontja az észak-itáliai Aquileia volt. A várost a rómaiak Kr. e. 181-ben alapították, és az Aquilis folyóról nevezték el. Később ez vált az észak- északkeleti irányú kereskedelmi kapcsolatok központjává.

Az út a Dunáig, majd onnan a Balti-tengerhez vezetett, amelynek partvidéke a borostyánkő lelőhelye volt. A borostyán a földtörténeti harmadkorban a mai Balti-tenger környékén élt fenyőfélék megkövült gyantája, melyet a tenger mosott partra. Azok a népek, amelyek hozzájutottak, ékszereket: gyűrűket, kis szobrokat faragtak belőle. Különösen értékesnek számítottak azok a borostyántárgyak, amelyek zárványként kis állatokat, rovarokat foglaltak magukba. A glaesum, succinum, electron néven is ismert, északról szállított borostyán egy részét Aquileiában dolgozták fel.
"A borostyánkő a tengerből kivetett egyéb dolgokkal együtt sokáig ott hevert a parton, amíg a rómaiak fényűzése rá nem irányította a figyelmet. A helyi lakosság nem tud mit kezdeni vele,­ nyers állapotban összegyűjti megmunkálatlanul elhozza hozzánk, és csodálkozva fogadja érte a fizetséget”- írta Tacitus.

A Kr. u. l . század közepén egy római lovag felmérte az út hosszát: Carnuntumtól a tengerig 600 ezer lépést tett meg, amely 890 kilométernek felel meg.

A Kr. u. 2. század második felében elindult az északról délfelé haladó germán vándorlás. A kereskedelmi forgalom biztonsága megszűnt, és a borostyán nyersanyag szállítása abbamaradt; kereskedelme csak a 8. századtól indult újra, de az út akkor már keletre, a Volga vidékére tolódott, és az arabok kezébe jutott Itáliából észak felé még a nyári hónapokban is nehéz volt az Alpok hegyvonulatain átjutni, télen pedig a hágók is járhatatlanok voltak. Az év minden szakaszában könnyű közlekedés csak az Alpoktól keletre volt megoldható.

Az utazók a Dinári-Alpok (Alpes luliae, Júliai-Alpok) akkor erdő borította hegyei után először a Száván (római kori nevén: Savus), majd a Dráván (Dravus) keltek át. Sík területen értek a Dunához (Danubius), majd a Morva (Marus) és az Északi-Kárpátok völgyein át mehettek az Északi-tenger, a Baltikum felé. Amikor a római hadsereg megindult Germánia meghódítására, a katonai gyakorlatnak megfelelően elsőként felvonulási utat jelöltek ki, majd annak mentén szervezték meg az utánpótlást. Pannónia és Noricum között a határt a Keleti-Alpok, a Cetius Mans és a stájer Alpok jelentette. A Keleti-Alpoknak lehetett egy másik, római hódítás előtti, feltehetően kelta eredetű neve is.

Az Adriai-tengertől a Dunáig terjedő vidéket az ókorban lllyricum és Pannónia néven ismerték. Az elnevezések aszerint változtak, hogy földrajzi vagy közigazgatási tulajdon névként használták-e az ókori írók. A bizonytalanság főként a Kr. u. l . század első felében érvényesült. Később tartománynévként a Pannónia vált hivatalossá, míg lllyricum egy nagyobb területet (a Közép-Duna-vidéket) jelentő földrajzi vagy több provinciát egybefogó igazgatási egység (illyricumi vámkörzet) neve maradt.
A Nyugat-Dunántúlon csupán a Rába - melyet a császárkorban Arrabónak hívtak - keresztezte a közlekedési utakat. Mai neve ugyanúgy, mint a Zala (Salla), Lapincs/Lafnitz (Aibantia), Marcal (Mursella), Kerka (Corcoras) a római kori névből származik. A Savarián átfolyó két patak, a Perint és Gyöngyös névadása középkori. Sajnos csak egyikük római nevét ismerjük.

A Kr. u. 2. században élő Ptolemaiosz az antik világot ismertető görög nyelvű földrajzi leírásában Felső-Pannónia tartomány Dunába ömlő vizei között feljegyzett egy Savarias folyónevet. Szerinte a Dunába ömlik egy olyan folyó, amely két alpesi eredetű vízfolyást egyesít: a déli a Daros (Dravus), az északi pedig a Savarias. A vízrajz alapján az utóbbi kétségtelenül a Mura.
A névhasználat nem értelmezető biztonsággal. Mivel a Mura mellett a Pannóniával szomszédos Noricumban egy olyan római út­ állomás ismert, amely a folyó nevét fenntartotta (Muria), lehetséges, hogy Ptolemaiosz adatközlői vagy forrásai tévedtek. Az sem zárható ki, hogy a Murának az ókorban két neve is volt.
Hasonlóan a Duna latin nyelvterületen használt Danuvius és görög nyelvterületen használt Jsztrosz nevéhez, amely mellett még egy régebbi neve, a Matoasz is fennmaradt egy bizánci leírásban. A gyakran évszázadokkal korábbi földrajzi tudósítások és téves közlések tovább öröklődtek az új hegy- és vízrajzi adatok hiánya és az antik földrajzi leírások szokásai miatt. Lehetséges, hogy Ptolemaiosznál is egy régebbi, téves adat őrződött meg a Savarias névben. A víznév azonban fennmaradt a város nevében.

A Savariában halálra ítélt Quirinus sisciai püspök 4. századi szenvedéstörténete Sibarisnak nevezi azt a patakot, amelybe az ítéletet követően belefojtották. A víz nagy biztonsággal a Perinttel azonosítható.
Az 1480-ban kinyomtatott vértanúakta szövege valószínűvé teszi, hogy a névalak a megelőző, mintegy ezer év alatt a kéziratmásolások során eltorzult, feltehetően az ismert víz- és városnév (Sybaris Dél-Itáliában) hatására. A szövegromlást megerősítik a passiónak a vatikáni könyvtárban található kéziratai, melyekben a városnévhez közel álló névalakok (Sabari, Sabarie) olvashatók. Ezt az a körülmény is alátámasztja, hogy a Savaria víznév átalakulva máig fennmaradt.

Amikor a Nyugat-Dunántúl a Karoling Birodalomhoz tartozott, oklevelek említik a Sevira, illetve a Savaria­ patakot, amely a Gyöngyös-patakkal azonosítható. A Gyöngyös eredete körül, német nyelvterületen máig megmaradt a Savariából nyelvi változással alakult Zöbernbach víznév.
A római kori helynévadásban- különösen a Nyugat-Dunántúlon- a településeket gyakran a folyóvízről neveztek el. Ahol a Borostyánkő út keresztezte a Salla folyót, a település a (mai Zalalövő) is a Salla nevet kapta.
Arrabonának nevezték el az Arraba folyó torkolatánál létesített katonai tábort (Győr), Ad Arrabonem-nek a Borostyánkő út rábai átkelőhelyénél létesített katonai erődöt (Katafa), a Mursella folyó és a Savaria Arrabona közti út kereszteződésénél Mursella városát (Árpás). E névadási szokás és a Savaria-Sibaris víznév tanúsága alapján biztonsággal lehet arra következtetni, hogy Savaria település is a mellette folyó vízről kapta a nevét.

A Savaria nem latin, hanem korábbi, feltehetőleg kelta eredetű név. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a császárkori helynévadási gyakorlat szerint a birodalomban a rómaiak előszeretettel támaszkodtak az őslakók földrajzi neveire.
Pannóniában sem volt ez másként, a legtöbb esetben az őslakosság földrajzi neveit, település- és vízneveit használták (Cannabiaca, Vindobona, Carnuntum, Gerulata, Brigetio, Crumerum, Aquincum, Campona, Matrica, Lussonium, Sopianae, Gorsium, Tricciana stb.), legfeljebb latin képzővel vagy végződéssel látták el.
Ha később, főként a 4. században megváltoztattak egy településnevet, akkor már a latin nyelv és név­ adás szabályait alkalmazták (Castra Constantia, Rorentia, Vincentia, Quadriburgium).
Az őslakosság földrajzi neveinek felhasználása nem jelenti azt, hogy a római település ugyanott fekszik, sőt éppen az az általános, hogy ha a rómaiak máshová telepedtek is, a helynevet megtartották. Aquincum ősi eraviscus települése 7 km-re délre fekszik a római tábortól, és még távolabb a várostól. Mivel Savariában nem került elő a római hódítást megelőző időszakból származó település, azt az ott folyó patakról nevezték el Savariának. A szó értelmezésére tett eddigi nyelvészeti kísérlet (Walter Steinhauser) nem meggyőző. Véletlenszerű egyezést tételez fel, de mind a Savariát mind a magyar Gyöngyös nevet a folyami gyöngykagylóból származtatja. Mivel a gyöngykagyló sosem élt Közép-Európában, az értelmezés nem állja meg a helyét. A V betűvel írt név a város eredeti névalakja. Több tucat feliraton így fordul elő Pannóniában és szerte a birodalomban.
A császárkorban a v betű gyakran b-re változott, a nyelvi átalakulás a 3. századtól kezdve Savaria nevében is nyomon követhető. Az évszázadokkal későbbi, 9. századi oklevelekben, majd a magyar közép­ korban a b betűs változat állandósult.

Savariát nyugatról az azonos nevű széles és mély medrű patak határolta, amit ma Perintnek hívnak. Keleten egy ugyancsak észak-déli folyású, ma Gyöngyösnek nevezett patak folyt. Az Alpokból keleti irányba ömlő és Kőszegnél délre forduló Gyöngyös Gencsapátinál szokatlan módon kettéágazik. Eredetileg nem a keleti keskeny, hanem a széles, természetes medrű nyugati ágban folytatódott, amelynek ma Perint, Szombathelytől délre Sorok a neve.
Vízrajzilag ez az egységes patak, és az ókorban ezt nevezték Savariának. A keleti patak római neve nem ismert, de császárkori történetére következtetni lehet. Nem forrásból ered, mint a folyóvizek, hanem Gencsapátinál a széles Gyöngyös­ mederből egy szűk csatornával szakad ki kelet felé. Mivel patak természetes úton nem ágazhat kétfelé, arra kell gondolni, hogy a mai Gyöngyös medre egy szakaszon mesterséges. Szombathelytől északra inkább szélesebb árokra, mint természetes mederre emlékeztet.

Az elágazásnál a meder különösen szűk, a 2 métert is alig éri el. Délebbre ugyan kiszélesedik (szélessége alul 2-3, felül 6-7 méter), a Perint viszont az elágazástól délebbre is mély és széles medrű, Szombathely belterületén mélysége a 8 métert is eléri. Ez tekinthető hát a természetes patakmedernek.
A patakok vízhozamát az elágazásnál gát szabályozza, amelyből a vízmű létesítésének okára következtetni lehet. Normális vízhozam mellett vagy szárazabb időben a Kőszeg felől érkező Gyöngyös vizének a természetes mederbe jutását az elágazásnál egy úgynevezett oldalbukó akadályozza meg. Ezért a Gyöngyös teljes egészében a keleti mesterséges csatornába ömlik, a Perint medre pedig néhány száz méter hosszan víz nélkül marad.
Addig, ameddig a nyugatról érkező patakok (Vizellősi-, Mocsári-, valamint az Arany-patak) fel nem töltik. Ha a patak vízhozama nagyobb, akkor a felesleg az oldalbukó felett a Perint-mederbe folyik át. Ha a mesterséges medret elzárják, a teljes vízmennyiség a Perintbe ömlik. E rendszer segítségével a római kortól kezdve szabályozhatták a vízhozamot.

A gáttal meg lehetett akadályozni, hogy a várostól délre fekvő, mezőgazdaságilag hasznosítható, illetve a temetkezésekhez igénybe vett területet a víz elárassza. Az eleinte nyilván rőzséből készült gát, amelyet egy nagyobb áradás bármikor elmoshatott, rendszeres karbantartást igényelt.
A szabályozás különösen a középkorban volt fontos, amikor tucatnyi malom működött a vízfolyáson. Őrizni is kellett, mert illetéktelen beavatkozás esetén a malmok víz nélkül maradtak. Ilyen eset volt 1570-ben, amikor például ifjabb Jurisich Miklós kőszegi várkapitány vitába keveredett Szombathellyel, és elzáratta a Gyöngyös kiágazást, aminek következtében a városi malmok nem tudtak őrölni.
A csatorna kiásásának az ideje kikövetkeztethető, mivel a Gyöngyös-patak medre keletről határolta a római colonia területét, vagyis a meder a római megszállást és városalapítást követően készülhetett el. A vízszabályozások, mocsárlecsapolások a császárkorban mindennapos gyakorlatnak számítottak.

A Balatont is a 4. század elején kötötték össze a Dunával. A nagy földmunkát igénylő és a középkorinál lényegesen nagyobb városterületet menetesítő vízszabályzást a városalapítás után volt értelme kialakítani.
Ma már megállapíthatatlan, hogy a Gyöngyös medre Szombathely felé meddig tekinthető mesterséges csatornának. A leágazó csatornát nyilván egy természetes vízfolyással kötötték össze. Mindenestre a Gyöngyösbe csak Szombathelytől délre torkollik az első erecske. Nem tudjuk, hogy a létesítés okai között szerepet játszott-e a vízimalmok építése, de úgy tűnik, ez csak következmény volt.
Az egyenletes vízhozamú Gyöngyös medre a középkorban különösen alkalmasnak bizonyult erre a célra. Egy római kori malom maradványát azonban éppen a Perint mellett találták meg Szombathelyen. Ma már alig van nyoma azoknak a hatalmas erdőknek, öreg tölgyeseknek, amelyek a régmúltban olyannyira jellemzők voltak a Dunántúlra, hogy az ókori világ természettudományos ismereteit összeállító polihisztor, az idősebb Plinius „makktermő Pannoniá”-nak nevezte a tartományt.

A növényföldrajz a 4. századra sem változott. Aurelius Victornak még mindig a roppant erdőségek jutnak eszébe, amikor történeti munkájában Pannóniáról szól. Az itáliai katonák és telepesek szemében a Dunántúl vad, zord táj volt, noha ezeket a jelzőket az írók nemegyszer személyes tapasztalat nélkül, közhelyszerűen ismételték. A végeláthatatlan erdők, a hideg éghajlat sorra visszatérnek az ókori írók leírásaiban. Hallatlan, az itáliaiak számára addig soha nem látott csoda volt a télen befagyó Duna. Cassius Dio történetíró, aki helytartó volt Felső-Pannóniában, a hideg időjárásról panaszkodik.
A téli Duna nemcsak szokatlan látványával keltett félelmet, hanem tényleges veszélyt is jelentett. Mihelyt befagyott, a folyó mentén épült határtáborokban őrködő katonaság nyomban kiszolgáltatottabbnak, veszélyeztetettebbnek érezte magát és az erődfalakon kívül lakó családját. Télen a túlparton élő barbárok (a germán kvádok, markomannak és szarmaták), akárcsak ezer évvel később a tatárok, akadálytalanul keltek át a folyó jegén. A Pannóniára ráakasztott rideg, vad jelzők azonban nem jelentettek kedvezőtlenebb éghajlatot, mint amilyen az északabbra fekvő Germániát jellemezte. Valószínű, hogy az időjárás a császárkor századaiban szárazabb lehetett a mainál. A Fertő-tó sekély medrében a 19. század hatvanas éveiben római sírok és falak jöttek a napvilágra, ami arra mutat, hogy akkor a tó víztükre a mainál lényegesen kisebb volt.

A római íróknál közhelyszerűen emlegetett hatalmas pannóniai erdők éppen a Nyugat- Dunántúlon, Zala és Vas megyékben a tényleges növényföldrajznak felelnek meg. A Rába-völgyet délről és keletről ölelő Hegyhát és a Kemeneshát magaslatait a középkorban is erdőrengeteg borította, melyet Rába-erdőnek vagy Farkas-erdőnek neveztek. A császárkori írók is megemlékeznek a pannóniai vadállatokról: a farkasról, a medvékről, a vaddisznókról és a szarvasokról.
A Dunántúl nagy részén, (és a szomszédos Noncumban is) a római uralmat megelőzően kelta népek éltek. Közülük a Nyugat-Dunántúlon élt bajusokat ismerjük, akik a Kr. e. l . század közepéig uralmuk tartották alatt a Kárpát-medence egy részét. Hatalmuk a dákok elleni harcban tört meg. A nép egy része azonban továbbra is megmaradt Plinius is megemlíti, hogy Savaria és Scarbantia a bojusok pusztaságán fekszik. Még a Kr. u. l. század közepén is emlegetik a bojusokat.

A katonai megszállás után a rómaiak az őslakosságból jól ellenőrizhető egységeket, ún. civitasokat hoztak létre A Rába folyó mentén élőket nyilván ők nevezhették el Arrabiates­ nek. Lehetséges, hogy a boj népről - de az is lehet, hogy önálló dunántúli kelta népcsoportról - van szó. Lakhelyükre csupán a nevük utal: valahol a Rába Arrabo folyó mentén laktak.