Rómát a provinciák székvárosával a pannoniaival azonos jellegű nagy birodalmi közutak kötötték össze. Valamennyi birodalmi közút kiindulópontja a milliarium aureum volt, vagyis az arany mérföldkő, amelyet még Augustus császár állíttatott fel Rómában a fórumon. A legfontosabb kocsiutak Pannoniában olyan műszaki alapossággal készültek, hogy ma, kétezer év elteltével is alkalmasak a kocsizásra. A többrétegű alapozásra döngölt, hengerelt terítés került, s ezt burkolták sokszögű, lehetőleg bazaltlapokkal.
Pannoniában, Savariában és Scarbantiában maradt fenn a városon átvezető birodalmi közút egy-egy szakasza. Régészeti feltárások és geológiai vizsgálatok tanúsága szerint az útburkolat bazaltköveit a Vas megyei Sághegyen, az alapozás kőanyagát a Sopron melletti Fertőrákoson bányászták. Mindkét helyen megtalálták a római kori fejtés nyomait. A geológiai vizsgálatok szerint Aquincumban a Gellért-hegyről és a budakalászi kőfejtőből hozták a megfelelő burkolóanyagot. Egyes útrészletek a polgárváros romterületén láthatók.

A pannoniai úthálózatról több ókori útikönyv és térképleírás szolgáltat megbízható adatokat. A leghasználatosabbak a már korábban keletkezett, de a 3. században kiegészített Itinerarium Antonini és a 4. századi, ma Tabula Peutingeriana néven szereplő térképszelvény-gyűjtemény. Mindegyik feltünteti a fontosabb utak nyomvonalait, az utakat szegélyező településeket és megadja a helységek közötti távolságokat római mérföldben (1 római mérföld = ezer lépés = 1485 méter). Átlag egynapi (gyalog) járóföldre, vagyis kb. 30 kilométerenként vendégfogadó, kovácsműhely, lóváltó állomás volt, kb. 60 kilométerenként - ami egynapi kocsiútnak felel meg - nagyobb települések következtek az utak mentén.

A via publica névvel jelölt állami utak mellett mérföldköveket állítottak fel, s ezeken a legközelebbi várostól mérték a távolságot. Például AB AQMP III, azaz a rövidítést feloldva, ab Aquinco milia passum III. magyarra fordítva: Aquincumtól háromezer lépésre, vagyis 4,5 km-re. A mérföldkőre ezek mellé az adatok mellé rávésték a császár nevét, aki az útépítést vagy útjavítást elrendelte és az időpontot - évszámot -, amikor a műszaki munka elkészült. Így válnak történelmi bizonyítékokká az útjelző kőoszlopok.
Az Aquileia-Aquincum út, Pannonia egyik legfontosabb közlekedési vonala, az Alpok egyik hágóján (Atrans-Trojane) vezetett Aquincumba, érintve a Balaton partján Valcumot (Keszthely-Fenékpuszta), majd a Velencei-tó közelében Gorsiumot (Tác-fövenypuszta). Aquincumi kocsitípusok ábrázolásával, mérföldkövekkel, a lóváltó állomások ismertetéseivel, az állami postaszolgálat, a császári futárszolgálat ábrázolásainak fotóival, s mindenekelőtt a korabeli római térképek és itinerariumok bemutatásával illusztrálva a vázolt témát.

Savariában még az 1940-es években, a romkert feltárása során egy bronz vámbélyegzőt találtak a vámállomás vezetőjének a nevével és a vám összegének megjelölésével, ami ezek szerint 12,5%-os volt. Ez az adat azóta is automatikusan ismétlődik a szakirodalomban. A különlegesen fontos lelet alapján feltárták magát a vámállomást, számos további különleges emlékkel. A kutatás a vámbérlő személyére is kiterjedt, családjának funkcióival is részletesebben foglalkozott.
A magunk részéről röviden arra térünk ki, hogy az általánosan elfogadott 12,5%-os vám a 3-4. század fordulójánál nem lehet korábbi, mert az illyricumi vám (amihez Pannonián kívül Moesia, korábban Dacia, Dalmatia, Noricum és egy időben Raetia is tartozott) a birodalmi szabályokat, előírásokat követte.
A kora császárkorban még 2%-os vám a 2. század végére emelkedett 2,5%-osra, majd a 3. század vészes inflációja emelte az árakat az ötszörösére. Ez a tény ugyanakkor a távkereskedelem egész rendszerét megváltoztatta. A behozatali cikkek egy része cserekereskedelem formájában került értékesítésre, a magas vámtételeket csak így tudták kijátszani, elkerülni.
Az aquincumi vámhivatalról több feliratos emlék tájékoztat, itt elsősorban a folyami kereskedelem, illetve kikötő átrakodó helye szaporította a hivatal munkáját. Érdekesek azok a fa hordómaradványok, amelyek (kútbélésként másodlagos felhasználásban maradtak meg) dongáiba a vámbélyegzőt beégették. Egyes szövegrövidítések feloldása szerint több, hordóban érkezett áru azért élvezett vámmentességet, mert az aquincumi legió kórházának szólt a szállítmány.

A pannoniai vámhivatalok forgalmára ólomplombák is utalnak. Zsákokra kötötték az ilyen szövegrövidítéssel ellátott lipokat és korongokat, és a rögzítés helyét lepecsételték. Aquincumban is előkerültek ilyen szöveges ólomkorongok. A magas vámtételek és a kockázatos szállítás ellenére hihetetlen mennyiségben érkeztek a divatos áruk, mindenekelőtt a Dunán délről vagy Itáliából az Adria partjáról. Érdemes megemlíteni, hogy egyes görög városok műhelyei például ebben az időben (az 1-2. század fordulóján) valóságos nagyvállalatokká nőtték ki magukat: egy kőfaragó üzem asztalossal társulva például egyfajta bútort, heverőt sorozatban állított elő, évente kétezernél is több darabot, míg a másik kerti díszeket készített.
Nemcsak az „új" Rajna-Dunai provinciákban keltek el az áruk, hanem Itália városi és vidéki polgárai is ilyeneket rendeltek. Mai távlatból nézve a folyamat jellegzetessége, hogy gyártási helyükön ezek már divatjamúlt eszközök és bútorok. Csak megrendelőik szemében tűntek szokatlannak és kívánatosnak. Új istenekkel, új rendeletekkel, új szokásokkal, új étkezési renddel stb. ismerkedett az óriási birodalom valamennyi területe a távkereskedelem révén, amit az utak, alagutak, hidak megépítése, vagyis a kor műszaki fejlettsége segített és valósított meg.
A birodalom legtávolabbi részébe is eljuthatott - Aquincumba például - mindaz az alapanyag, ami az uniformizáláshoz egy adott területen hiányzott, például gyapjú, selyem, porcelán finomságú étkészletek, üvegek, fűszerek, olaj, bor stb. és például szakácskönyvek a kor kedvelt receptjeivel.

Nem volt ez másként a lakások berendezéseinél sem. Az eddig mintegy 50 elsüllyedt római császárkori hajón, amelyeket a Földközi-tengerből a víz alatti régészet segítségével emeltek ki (az utóbbi két évtizedben) meglepő módon, négyféle egységesen tipikusan luxusárut szállítottak a hellenizált keletről Itáliába, illetve a nyugati provinciákba. Korábban senkinek sem volt életbevágóan szüksége ezekre. Mindenekelőtt kunét, kényelmes fekhelyet, hiszen az újfajta étkezési szokáshoz külön ebédlő kellett. Az asztal három oldalához heverő került, a negyedik oldalt szabadon hagyták a felszolgáló személyzet részére.
A vendégek fél könyökre támaszkodva, heverve fogyasztották az ételt. Kandelábert (állólámpát), az új típusú világításhoz, kratért, kehely alakú, talpas kerti virágtartót a környezet díszítésére. Mindenfajta déligyümölcsöt a megszokott fűszerszállítmányokhoz, borhoz, olajhoz csatlakoztatva, ezek újfajta divatcikkek voltak. Akárcsak az aranyszállal átszőtt kelme vagy a kínai selyem, amit messzi Indiából, Ázsiából szállítottak Európába.

A polgári lakosságot ellátó kereskedelem, pontosabban import, a hadsereg ellátása mellett csak másodlagos szerepet játszott, de annál lényegesen változatosabb megoldásokat kívánt. Ugyanis külön kategóriába sorolhatók Pannonia városi polgárságának és vidéki lakosságának felmerülő igényei. Egy évszázadnyi idő múltával, amióta az eraviszkuszok valamilyen formában a birodalomban éltek, a bevándorló italikusok és rajnaiak módján, római módra kívántak ünnepelni. Ők már klinét, kratért, kandellábert stb. vásároltak, és a római szakácskönyvekből tanult ételeket fogyasztották. Utóbbihoz import fűszerekre és más hozzávalókra volt szükség.

Az Aquincumon át Daciába irányuló kereskedelem Itáliából vagy Galliából érkező árutípusai ezektől eltérő csoportba, kategóriába sorolhatók. Az árut Aquincumban tárolták, majd innen továbbították, természetesen egyszerűbb igényeket kielégítve. Sisciából ismeretes például egy felirat, ami negotiator cretarius Daciscust említ. Dacia déli régióiba az árukat elsősorban a Száván közlekedő hajósok továbbították. Dacia felvevőpiaca Aquincum számára másfél évszázadon át igen jövedelmező forrást jelentett.

Az előbbiektől teljesen eltérő importra volt szüksége az Alföld lovas népeinek, mind életmódjuk (foglalkozásuk, ruházatuk, étkezésük stb.), mind hitviláguk következtében. E három-, sőt négyfajta áruellátás Aquincum kereskedelmében igen jól nyomon követhető, piacán, raktározásában, áruelosztásában, szállítmányozásában megfigyelhető.
A Duna túloldalán élők például béke idején bizonyos meghatározott vásárnapokon átjöhettek az aquincumi hídon, és katonai ellenőrzés mellett itt, helyben vásárolhattak. Az ellenőrzést a helyőrség, a városi elöljáróság erre a feladatra szakosodott személyei és a kereskedő egyesületek is felügyelték. Hiszen a vitás ügyekben utóbbiak is bíráskodtak, határozatukhoz szavazatukra volt szükség.
A legújabb aquincumi ásatások eredményeit elemezve (főként az új interdiszciplináris módszerek, az archaeometria segítségével), számos bizonyíték mutatja, hogy valamennyi felsorolt áru itt is jelen van. A távkereskedelem egyik fontos állomása Aquincum. Tucatnyi bankárt, nagyvállalkozót és kereskedőt név szerint ismerünk.

Aquincum fórumáról egy oltárkő ismeretes, amit Corinthus nummularius pénzváltó (görög származású libertus) vagy bankár Silvanus istenségnek állíttatott. A sokféle érme beváltása és a forgalomban lévő hamis pénzek ellenőrzése miatt volt szükség a tevékenységére. De a nagyobb bankházak megbízásából úti csekket is kiállíthatott, hiszen a hosszú úton, vagy távoli országrészbe hivatalosan utazók ilyen csekket vittek magukkal. A pénzváltók üzlethelyisége rendszerint a városközpontban, forgalmas főutcákban kapott helyet.
Ezzel magyarázható, hogy Aquincumban őrződött meg Pannonia legtöbb kereskedelmi egyesületének a neve, felirata, tevékenysége a 2. és a 3. századból. Tanulságosak, mert egyúttal a kereskedelem irányának a változásait is mutatják. Bepillantást engednek a bankárok, pénzváltók, nagykereskedők és a helyi árusok közösségébe. A város társadalmában ugyanis fontos szerepet játszottak (Lugdunum, a Gallia-beli Lyon után Aquincumból maradt fenn a legtöbb kereskedelmi szervezetre utaló felirat és emlékanyag a provinciákból).
Fontos ez továbbá, mert segítségükkel bizonyította a legújabb kutatás, hogy korábban túlértékelődött a galliai import a limes mentén. Itália kereskedelme Aquileian át a császárkorban végig megtartotta vezérszerepét, fontosságát, magán a limesen is, mint például Aquincumban.

Kilenc aquincumi egyesületről tudunk, közülük négy kizárólag kereskedelemmel foglalkozott, három iparosoké volt és csak a többi volt vallási célú. A már említett Rajnaiak-Kölniek collegiuma mellett működött például a collegium negotiantium, vagyis a vállalkozók egyesülete (a kereskedőt mercator névvel jelölték).
A negotiator pénzzel, befektetéssel foglalkozott. A vámbérlők, az adók behajtását kézben tartó vállalkozók a conductorok csoportjába tartoztak. Hiszen mindenekelőtt az egységes pénz használata forrasztotta össze a heterogén birodalom provinciáit.

A birodalom egységesítéséhez tartozott még a napi munkabeosztás ütemének átvétele, a hivatalok működésének egységesítése, az oktatás egységes megszervezése, a viselet és az étrend azonossá tétele, a közfürdők használata. Minderről újságok, napilapok és szakácskönyvek tájékoztattak Rómából. Tacitus erről így ír a Kr. u. 1. század végén (Agricola 21., 2.):

„Hogy a szétszórtan élő műveletlen és épp ezért harcias népet az élvezetek útján hozzászoktassa a békéhez és nyugalomhoz, személyesen buzdította és hivatalosan támogatta őket (Róma) abban, hogy templomokat, tereket és házakat építsenek... Továbbá az előkelők gyermekeit polgári nevelésben részesítette... úgy, hogy azok, akik nemrég még tudni sem akartak a római nyelvről, most már a szónokláshoz is kedvet kaptak. Aztán viseletünket is átvették és divatos lett a tóga. Sőt lassanként eljutottak már az élvezetek csábításaihoz is, az oszlopcsarnokokhoz, fürdőkhöz és ínyenc lakomákhoz. Ezt naivságukban kultúrának nevezték, holott már egy kicsit szolgaság volt."
(Szabó Árpád fordítása)

Egy ókori város kutatásánál egészen ritka szerencsének számít, amikor négy évszázadon belül sikerül feltárni tucatnyi kézműves telepet. Időrendbe sorolva a folyamatosságot jelzik, az egymástól átvett hatásokat mutatják, bizonyítják az átvett technológiák vagy díszítőmotívumok irányát. Ennél fontosabb - de csak segítségükkel lehetséges -, hogy elénk tárják a korabeli hadseregellátás, a hadseregszállítás rendszerét a különböző korszakokban.
Az aquincumi kézművesség az 1. századtól kétrétegű, két irányból érkező hatást ötvözött és - a már említett - igen fejlett kelta-eraviszkusz ipar és a Duna vonalát megszálló római hadsereg állományába tartozó kézművesség keveredését mutatja.

Szó volt az Aquincum névadó eraviszkusz törzsi központjáról a Gellért-hegyen, s ennek kiterjedt kézműves telepéről a hegy északi lejtőjén és a Tabánban. Már Augustus és Tiberius idején működött helyi kézművesség, amelyből a következő évszázadok folyamán Aquincum jellegzetes ipara kialakult, szintén két tényezőből táplálkozott. Bázisa a kelta-eraviszkusz gyártmányok kimagaslóan magas színvonala és az egyenletesen-folyamatosan ható itáliai befolyás.

Összefoglalva, erről árulkodik:

• A korongolt, jól iszapolt, magas hőfokon kiégetett, festett fazekasáru a Gellérthegyen. Önmagában véve a tabáni kerámiatelep olyan nagyméretű, amit csak az exportra termelés indokolhat. A Victoria-gemma alkalmazásának a magyarázata, hogy nem díszítésként használják (pedig ez Észak-Itáliában ekkor nagy divat és roppant elterjedt minta volt), hanem cégjelzésként. Az áru minősége jobb a terra sigillatáénál.

• A fémöntőminták, fémművesség ugyanakkor az oppidum védőfalain belül olyan jó minőségű árut termelt, amivel messze földön kereskedett. Mindenekelőtt fegyvereket gyártottak, kardot, tőrt, karvédőt (a nyilazáshoz), mindenfajta díszítőelemet katonai és polgári viselethez.

• A pénzverde itt is működött (köztársaságkori érmek, az éremfeliratok és az éremképek). A pénzverés Augustus, illetve Tiberius idejére korlátozódik, de találtak egy Caligula-kori veretet is. Ez az időköz bő 50-60 év, vagyis legalább két generáció, Pannonia északi részének a bekebelezését előkészítő, a rómaiak és a kelták közötti szerződéses viszony korszakának felel meg. Ugyanebből az időszakból való néhány számon tartott, jelentős éremkincs a Gellért-hegy környékéről (még köztársaságkori pénzekkel kezdődően): például az ún. Lágymányosi (vagyis a Szent Gellért tér 5.-ből), a Corvin téri éremkincsek stb.

Fenti időhatárral egyezik továbbá jóformán valamennyi lelőhely anyaga a Gellérthegyről és a Tabánból, mindig valamilyen jellegzetes itáliai importdarab határozza meg a korukat. Az utóbbi évtizedekben ismételten folytak régészeti feltárások a Gellért-hegyen. Kibontották az erőd védműveit, tisztázták építésének műszaki szerkezetét, követték a települést kerítő földsánc vonalát, megállapították építésének és használatának, korábbi periódusának a korát.

Az erődből feliratos oltárkő ismeretes, amit Kr. u. 247-ben állítottak a szentélyközpontban, Philippus császár és az eraviszkusz közösség üdvére. Az alkalom Róma mondabeli alapításának 1000 éves évfordulója. Aquincum helyi, eraviszkusz lakossága tehát még a 3. században is őrizte hagyományait és nagy ünnepeken visszajárt az ősi lakhelyre áldozati bemutatásra.