A vicusok közül némelyik kelta telep folytatásaként jött létre, de sokat a rómaiak alapítottak, az oppidumok illetve a limes menti sáv kiürítésekor.


Kelta előzmények

Kelta előzmény mind a három, jelenleg tárgyalt vicusnál kimutatható. Budaörsön, a Kr.e. 1. század 2. felétől bizonyítható az élet a kerámiaanyag és érmek alapján. Az Augustus-kori sigillaták a foglalás előtti szövetségi viszonyt jelzik a Római Birodalom és a helyi kelta vezetők között. A pátyi eraviscus telep kezdete az Augustus-kor.
A kelta érem, a festett sávos kerámia, a borostyángyöngyök és üvegkarperecek élénk kereskedelmi kapcsolatot tételeznek fel a Gellérthegyi oppidummal. Biatorbágyon is van ugyan késő kelta grafitos kerámia, de kétséges, hogy a római kor előtti vagy csak egy római foglalás utáni bennszülött telepről van szó.


Flavius-kor

Aquincum környékén a katonaság megjelenésével, legkésőbb a Flavius-korban változtak meg a településviszonyok, számolták fel az őslakosság korábbi telepeit és hozták létre a határvonal mögött a római jellegű vicusokat. Mindhárom telepen az 1. század második felében, a Flavius-korban indul be nagyobb mértékben a római import és a folyamatos pénzforgalom. Budaörsön az objektumszám háromszorosára nőtt a kelta telephez képest (210 obj).
A lakosság földbe mélyített házakban élt (objektumok 25%-a). Ezek, az elsősorban téglalap és ovális alakú, néha négyzet és kör alakú házak a 2. század végéig tovább élnek, bár a forma és a cölöpök elrendezése periódusonként változott (Fig. 5-6). A gazdagabb házakat kőalapozású vályogfalakkal erősítik meg, félig, vagy teljesen körbe véve őket (Fig. 9.4).

A telep lakosságának alapvető részét ebben az időszakban a bennszülött kelta népesség alkotta. A romanizáció kezdetét jelzi, hogy átvéve a sírkőállítás szokását, néhányuk nevét már ismerjük is a másodlagosan beépített feliratokról, pl. egy asztrális szimbólummal díszített sírkövön Veriuga, Suadutio leánya, egy síroltáron Nonnus, Busaius fia szerepel (Fig. 7.1-2).
A kelta eredetű, de már romanizált lakosság két tagjának névtöredéke maradt fent edények oldalfalába bekarcolva: /SA/BINUS, egy S-profilú, szürke tálon és FELIX, a Resatus névbélyeges tál külső oldalán (Fig. 7. 5).48 Ez utóbbi ember egy félig kőfallal körbevett házban lakott.

A lakosság másik rétegét a leszerelt katonák, a veteránok alkották. Az 1-2. század fordulójára keltezhető periódusból több díszes kivitelű, nielló berakásos bronzveret, illetve egyéb katonai tárgy (pl. sarkantyú, vaslándzsa, vaszabla) köthető hozzájuk. A lószerszámok auxiliáris lovaskatonák, a fegyverövek (cingulum) gyalogos katonák tulajdonában lehettek, amelyeket leszereléskor megőriztek és hazavittek későbbi lakóhelyükre (Fig. 7.6, 8). Ugyanilyen korú lószerszám garnitúrához tartozó phalera csüngő a biatorbágyi vicusból is előkerült, felvetve ezzel a Flavius-kori veterántelepítés lehetőségét (Fig. 7.7).
Nem minden esetben a helyi, bennszülött származású katonák tértek vissza a leszereléskor a családjukhoz. A Flavius-korban messzebbről besorozott és Aquincumban (Albertfalván) szolgált ala katonák is letelepedhettek a szolgálati helyükhöz közel eső vicusban. A veteránok ugyanolyan földbe mélyített házakban laktak mint a bennszülött lakosság, de a szokásos kelta jellegű kerámia mellett itt jelennek meg legkorábban a római import áruk.

A lakosság idegen eredetű, romanizált rétegéhez tartozott a már három nevet viselő római polgár, Titus Sulpicius Iustus, aki még feltüntette egy nevet viselő apját sírkövén (Magni filius). Neve alapján nem helyi származású, Itáliából, Galliából vagy Hispániából érkezett (Fig. 7.4). Ugyanez a lakosság összetétel Pátyon is megfigyelhető. A temetőben négy sírkőről filiatió val együtt 12 kelta név maradt ránk, többségük nő vagy fiatalabb fiú.
A felnőtt férfiak nem őrizték olyan sokáig kelta nevüket (Fig. 7.3). A vicus lakóinak másik rétegéhez a veteránokhoz köthető, az M1 autópálya mellett szórványként előkerült Traianus-kori katonai diploma töredék. A Domitianus alatt besorozott bennszülött ifjú, mármint római polgár tért vissza szülőfalujába leszerelésekor.

A feliratos emlékeken túl a leletanyag (kerámia és ékszerek) utal még a lakosság összetételére. A bennszülött nők két vállon viselt szárnyas és egygombos, erősprofilú fibulái mellett (Fig. 8.1-3) idegen eredetű elemekhez köthetők egyes ékszerek pl. az itáliai gyártmányú alesiai típusú fibula, vagy a Rajna-vidéken ill. Raetiában kedvelt szemes fibulák illetve a galliai csuklós szárnyas fibula (Fig. 8.4-6).


Hadrianus-Antoninus-kor

Aquincum municipiummá válása Kr. u. 124-ben a környező telepek életében is döntő változásokat hozott. Most szervezték meg a municipium territoriumán a pagusokat, és jött létre a fel-iraton is említett pagus Herculius, amelynek vezető vicusa Budaörs lett. Ebben a markomann háborúkig tartó időszakban mindhárom vicusban megindul a kőépítkezés. Budaörsön a telep leggazdagabb része és központja a nyugati felén lévő félköríves épületsor, amelynek építése a Hadrianus-korban kezdődhetett, majd az Antoninus-korban a több helyiséges, közép és oldal-folyosóval rendelkező nagy lakóépületek közé kis, szögletes, gazdasági jellegű melléképületek kerültek (Fig. 9.1-2; Fig. 10.2-3).
A korszak kedvelt épülettípusa a téglalap alakú, egyharmadnál osztott forma, amelyet később hosszában is kettéosztottak. Ezek többszöri átépítéssel fenn-álltak a 4. század végéig (Fig. 10.4). A patakparti sávban díszes, freskós, terrazzopadlós épületek maradványai kerültek elő és egy apszisos épületrészlet is megmaradt (Fig. 9.3).

A pátyi telepen is hasonló fejlődést figyelhetünk meg. A földbe mélyített házak egyik csoportja majdnem szögletes, az ÉK-i sarokban kemencével (Fig. 11.1). A lakóházak másik típusa felszíni cölöpház, felmenő sövény vagy gerendafallal (Fig. 11.2). A kőépítkezés itt is a Hadrianus-korban kezdődött, egyszerű, négyszögletes vagy téglalap alakú, többnyire osztatlan épületekkel (Fig. 11.3).
Biatorbágyon is van egy markomann háborúkat megelőző periódusa a kőépítkezésnek, ahol a kőépület falai mintegy 45 fokban eltérnek a későbbi épületek tájolásától. A 164-180 között folyó markomann háborúk során leégett a telepek nagy része. Az égésrétegek több helyen is megfigyelhetők a pátyi és budaörsi vicusban.

A telepek lakosságát a 2. században továbbra is alapvetően a helyi bennszülöttek alkották. A tömeges polgárjogadás Hadrianus-szal kezdődött meg az eraviscus területen. A helyi arisztokrácia ebben az időben tett szert nagyobb befolyásra, gazdagságra, ez egyrészt a helyi közösség vezetésében nyilvánult meg, másrészt a katonai elitalakulatokban (lovasság) szolgáló fiaik segítségével családjuk polgárjogot is szerzett.
A budaörsi temetőben előkerült négy bolygatatlan kocsi sír is ehhez a bennszülött arisztokráciához köthető. Közülük az egyikben auxiliáris katonához tartozó fegyverek is megmaradtak. E sírok valószínűleg egy kiemelkedően gazdag, a vicus vezetésében szerepet játszó bennszülött család több generációjának a temetkezései a 2. század első felében és közepén. Esetleg a vicusnak nevet adó Teuto személynév is e családhoz tartozott.
Páty bennszülött vezetőrétegéhez a nők által viselt fibulákon túl a 2. század közepén mind-össze egyetlen, Rómer által lerajzolt és azóta elveszett kocsi jelenetes sírkő köthető, amely a Füzes-patak másik oldalán (Páty, Lövöldöző, 13/1. lh.) került elő. Rajta négykerekű kocsi ábrázolás, két lóval.58 Közelében egy auxiliáris katona fegyveres, lovas sírját tárták fel 2004-ben.

Az eraviscus női viseletre jellemző fibulák alapján következtetni lehet az egyes építmények bennszülött tulajdonosaira. Így pl. Budaörsön a középfolyosós épület első periódusában a tulajdonos felesége még őrizte a kelta viselet hagyományait és szárnyas fibulával tűzte meg két vállán ruháját. Egy másik budaörsi kőépület tulajdonosának felesége egygombos, erősprofilú fibulát viselt. A lakosság idegen eredetű rétegéhez köthetők, a Rajna-vidékről származó un. emailos fibulák, amiből több szórvány darab is előkerült a pátyi telepen (Fig. 8.8).


Severus-kor

A markomann háborút követő újjáépítés, a Severus-kori virágzás ideje a dunai limes körzetében. A pontosabb keltezést elősegítő sigillata anyag legnagyobb része erre az időszakra tehető, ami jelzi a lakosság összetételében és gazdagságában bekövetkezett változást (Fig. 16.3). Ugyanerre mutat a lakóházak jellegének átalakulása is. A földbe mélyített házakat felváltják a felszíni, cölöpszerkezetes házak ill. kőépületek.
A 2. században megjelenő cölöp szerkezetes agyag vagy gerendafalú házak a század vége felé egyre gyakoribbak lesznek. Méretük és formájuk változatos, a kisebb, egyosztatú gazdasági épületektől kezdve a nagyobb, többosztatú lakóházakig mindenféle típusuk előfordul. Teljes körvonalukat gyakran nem ismerjük, mert ráépültek a későbbi kőépületek, például Pátyon a H kőépület alatt rajzolódik ki több ilyen cölöpszerkezetes épület (Fig. 13.1).

Pátyon, a feltárt részen körülbelül 30 helyen figyeltünk meg Severus-kori kőépítkezést. Vannak köztük kis, szögletes, gazdasági épületek, több közepes nagyságú és két nagy, 400-500 m2-es kőépület is (Fig. 12.1-3; Fig. 13.2). A Severus-korban épült Pátyon, a feltárt terület északi felén egy kelet-nyugati irányú „kerítésfal”, amit kb. 40 méter hosszan követtünk, majd befordult dél felé.
A fal északi oldalán egy szakaszon utcaszerű kikövezés található, viszonylag lapos, de apró kövekből (Fig. 22.2). Ebbe a kerítésfalba futott bele a kövezett út, ami valószínűleg továbbment a temető felé, körülbelül 70 méter hosszan látszott a humuszolás után (mindkét végét elvitték a gépek). Szélessége 3-4 méter (Fig. 12.4). Az út felszínén talált terra sigillata chiara bizonyítja, hogy a telep életének végéig használatban volt.

Budaörsön 90 kőépület maradvány köthető ehhez a 2. század utolsó negyedétől a 3. század közepéig terjedő időszakhoz. Ez volt a kőépítkezés virágkora (Fig. 14.1). Majdnem felük el-szántott épület, falmaradvány, kőomladék. Ebben az időszakban már megtalálható szinte valamennyi típusa a kőépületeknek (Fig. 10.1).
A korábbi épületeket általában megújították, átépítették. A gazdagabbak igyekeztek a telep központjában, a patakhoz közeli részen házat építeni, még ha ez egy korábbi épület bontásával, átépítésével is járt együtt. Területileg ez a központi rész nem bővül a 2-4. században, inkább egymásra rétegződnek a periódusok. Látszik, hogy a félköríves házsor még mindig a település központja, bár a széleken is egyre több ház tűnik fel.
Az épületsor belsejében lévő sóderes téren talán már ekkor itt állt egy kis oszlopos, szögletes szentély. Az épületek egyre díszesebbek lesznek. Fűtőcsatornák, a padlófűtés hypocaustum oszlopai, stukkó és freskó maradványok, padlótéglák, világításra szolgáló agyag modellek jelzik a kiteljesedő romanizációt (Fig. 15).

A kőépületekben a szomszédos Aquincum városi tisztségviselői és a hadseregben szolgált, leszerelt veteránok családjai éltek. A korszak jellemzője a „katonafibulának” nevezett térdfibula, valószínűleg a civil férfiak is hordták már a 2-3. század fordulóján (Fig. 16.1). Nyugati eredetű tulajdonosokra is következtethetünk az ékszerekből (lásd korongfibula a középfolyosós épületből) és a jóval ritkább, Felső-Germaniai-Raetiai limes mellől idekerült villás kengyelű fibula (Fig. 8.7,9). Ez mutatja, hogy gyakran a korábbi bennszülött vezetők kezében lévő házak tulajdonost cseréltek.
A gazdagabbak nevét feliratos oltárkövek, sírkövek, egy szarkofág és két határkő őrizte meg számunkra. Aquincum vezető tisztségviselője, duumvir és pontifex volt M. Antonius Victorinus, aki Budaörsön több oltárt is állított, egyiket feleségével együtt (Fig. 16.4-5). A Severus-korban a vicus lakosságának másik jelentős és tehetősebb rétegét az Aquincumban ill. Campona táborában állomásozó legio II adiutrix és az ala I Thracum katonái és azok családtagjai alkották.

A 210-es években élt itt például Aurelius Firmanus családjával. Ő temette Lauriacumban elhunyt apját, aki a legio II adiutrix sasjelvényének hordozója (aquilifer) volt, a temetőben talált szarkofágba (Fig.16. 11).
Pátyon egy lovas katona (Crispinianus) sírköve illetve a legio II adiutrix egyik katonájának (Longinianus) oltárköve utal a birtokkal rendelkező lakosság katona rétegére, de egyik sem jelenleg ismertetett telepről származik (Fig. 16.9). A városi arisztokráciát M. Valerius Karus, aquincumi duumvir Nympháknak állított oltárköve képviseli, ami a forrásszentélynél került elő (Fig. 16.6). További töredékes feliratokról még öt civil lakos nevét illetve névrészletét ismerjük.

A korszak végét Budaörsön és Biatorbágyon elrejtett éremleletek jelzik. A kincsek tulajdonosai már nem tudták kiásni elrejtett pénzüket, elpusztultak a telep nagy részével együtt. A budaörsi 2236 darabos ezüst éremkincs Kr. u. 251/253-as években, a Biatorbágyi kicsit később, a Kr.u. 259-260. telén zárul (Fig. 17.5).72 Mindkét települést a szomszédos barbár (szarmata kvád) be-törések pusztították el, aminek nyomait elrejtett éremkincsek sora jelzi a limes mentén.
Biatorbágyon a feltárás során körülbelül 50 fal, falkiszedés, alapozásnyom illetve agyagtégla fal volt megfigyelhető. A 2. század végi kőépületek ráépültek a kora római objektumokra, így biztos, hogy a markomann háborúk után itt is népességváltás következett be. A feltárt épületegyüttes egy központi, hét helyiséges lakóépületből, több kisebb gazdasági épületből és kerítésfal részletekből állt. A főépület két helyiségét fűtötték és több helyen freskó és stukkó maradványok kerültek elő (Fig. 17.1-4). Bejáratánál porticus lehetett.
A feltárt terület környezetében még nagyszámú építészeti emlék és épületnyom ismert. Egy oltárkő és oszlopfő szentélyre enged következtetni. Egy helyen sikerült megfogni egy szegélykövekkel ellátott kövezett útrészletet is a kerítésfal bejáratánál. A kiszedett falakon 4. századi kavicsos járószinteket találtak. A telep ugyanis újjáépült a 3. századi pusztulás után és az éremforgalom alapján a 4. század végéig fennállt. A pusztulás idejéhez köthető több gödörbe temetett csontváz.


Késő római kor (3. század 2. fele 4. század)

A barbár támadás után a telepek csak lassan, a 3. század utolsó negyedében/végén kezdtek újjáépülni. (Aquincum ekkor, 294-ben lett Valeria provincia katonai vezetőjének, a duxnak a székhelye). Innentől a vicusok élete a 4. század utolsó harmadáig folyamatosnak tekinthető, helyenként még az 5. század elejéig is kimutatható. Az érmek alapján virágzott az élet még a század második felében, utolsó negyedében is, miután a limes menti városokból a lakosság egy része a vidéki birtokokra húzódott, távolabb a veszélyeztetett limes szakasztól. Budaörsön a telep szerkezete a 3. században megváltozik. Ekkor épül ugyanis az egészet középen kettéosztó, észak-déli irányú kövezett út és vele párhuzamosan kerítésfalak, kőépületek, felszíni házak, stb. (Fig. 14.2).
Három kövezett út maradt meg, mindhárom a késő római telep központjában, egymással összekapcsolódva. Nem mindig derékszögben találkoznak, tehát nem egyszerre épültek, de volt olyan periódus, amikor mindet egyszerre használták. Ezt bizonyítja a kőpilléreken nyugvó kapu, ami a két nagyobb út kereszteződésében állt (Fig. 18.5). Az útalapozás kisebb-nagyobb kövekből készült, felszínükön sóderes járószint lehetett. Szélüket egyenes sorba rakott, nagyobb kövek jelzik. Szélességük 4-6 méter között mozog, ami megközelíti egy belső-pannoniai út szélességét. A telepről kifutó szakasz nem maradt meg, pedig minden bizonnyal összekapcsolódott az Aquincumba vezető egyik, fő, kereskedelmi útvonallal.

A késő római telep főépülete a kövezett utak kereszteződésében épült. Sóderes járda, illetve terrazzós előtér kapcsolta össze velük. A 3. század második felében épült nagyméretű, álló téglalap alakú, egyharmadnál osztott, díszes kivitelű épület belső terét több oszlop tagolta és porticusos bejárattal fordult az út felé.
A 4. század folyamán átépítik, kibővítik (Fig. 18. 1-4, 6).75 Mérete, kivitele és helyzete reprezentatív középületre utal, aminek bővítményei a 4. század vége felé már az egész közösség terményeinek tárolására, feldolgozására szolgáltak. A nyugati félköríves épületsor nagyobb épületeit még használták az érmek tanúsága szerint a 4. század utolsó harmadáig. Átépítik, kisebb helyiségekre osztják őket. Ebben a késői időszakban gyakori, hogy több család lakik az egykor osztatlan nagy épületekben.
A patakparti épületekben is laktak még, bár az egyik, freskós ház fölé már sóderes út került. A telep északi szélén két, fekvő téglalap alakú, kelet-nyugati tájolású épület zárja le a kőépületes sávot. Köztük keskeny folyosó vagy utca. Ennek világítását egykor az épület falait díszítő agyagkapu modellel oldották meg (Fig. 15.6). Mérete alapján talán ez is középületként funkcionált.

A vezetőréteg tagjainak (hivatalnokok, katonai vezetők, gazdagabb földbirtokosok) lakóhelyeit jelzik a hagymafejes fibulák és az import terra sigillata chiarák (Fig. 19.5). A kőépítkezés legutolsó periódusa az érmek alapján a Valentinianus-kor (Fig. 19.1). Ekkor még virágzott a település. Ezeket az érmeket a század végéig biztosan használták, de új pénz hiányában valószínűleg még az 5. század elején is forgalomban voltak. A telep legkésőbbi érme egy 5. század eleji kisbronz, ami a főépület legutolsó hozzáépítéséből került elő.

Az épületekben és gödrökben lévő köves, téglás, égett pusztulási omladékot a leletanyag többnyire a 4. század végére, néha viszont ennél későbbre, az 5. század elejére keltezi (lásd besimított díszítésű edények; Fig. 19.8). A telep élete tehát kisebb területre összeszorulva, kisebb létszámban, de a 430-as évekig folytatódott (körülbelül 25 objektum). Ezek a rétegtanilag legkésőbbi objektumok (épületekbe ásott gödrök, cölöpvázas építmények, gödrökbe temetett csontvázak) már egy kevert, tovább élő római és újonnan betelepülő barbár lakosság hagyatékának tekinthetők (Fig. 19.2-4, 6).

Pátyon a talajművelés elpusztította a felső rétegeket és csak szétszántott kőomladékokat hagyott meg. Ezek alapján sejthetjük, hol voltak késő római épületek, de összefüggő alaprajzokat már nehéz kimutatni. Formához köthető 12 épület és a rétegtan alapján még körülbelül 20 kőépület maradványa tehető erre a periódusra. A két nagy, Severus-korban épült kőépület mindegyikében volt későbbi periódus. Ekkor kövezték le a belső udvarokat és az egyiknek a konyhájában kőboltozatos téglakemence is épült (Fig. 11.6-7; Fig. 15.4).
Néhány 4. század végi 5. század eleji lelet (csontfésű, cikáda-fibula töredék) az épületek közé betelepülő, a rómaiakkal együtt élő barbár népcsoportok jelenlétét bizonyítja. Etnikumuk kevert. A telep déli végénél, a mai Biatorbágy területén földbe mélyített házak és gödrök is köthetők ehhez az 5. század eleji népességhez. A telep pusztulását jelző, gödörbe temetett/dobált csontvázak mellett polyéder végződésű fülbevalók és csontfésűk is előkerültek (Fig. 19. 7). A teleprészlet kora a hun korszakba is belenyúlhat, hiszen ebből az időből több temetkezés is ismert a vicus környékéről.