Több mint 50 évvel az aquincumi orgona előkerülését követően került sor újabb ásatásra az aquincumi tűzoltók egyesületének (collegium centonariorum) székházában. Bár az új kutatás nem mutathat fel az 1931. évi feltáráshoz hasonló szenzációs eredményt - ti. egy hordozható víziorgonát azonban mégis új adatokkal egészíti ki Nagy Lajos kutatásait.

Az aquincumi polgári városrész déli kapujának előterében, a városba dél felől bevezető főútvonal keleti oldalán egykor emelkedő épület helyén az első leletmentést 1930-ban végezte Nagy Lajos. Az ekkor előkerült csatorna és néhány, összefüggés nélküli falmaradvány még nem utalt arra, hogy a város észak-déli főútvonalának keleti oldalán sorakozó nagyméretű középületek egyikére sikerült rátalálni.
Az egykori épület helyén épülő modem áramelosztó (Elektromos Centrale) feltáró munkálatait, az előző év tapasztalatai alapján, 1931-ben folytatta Nagy Lajos, aki már elő is írta az építkezéshez kapcsolódó régészeti feltárásokat. A rövid idő alatt, viszonylag nagy felületen végzett feltáró munka sajnos csak az új épület által érintett területre szorítkozhatott, s nem tűzhette ki célul az antik épület teljes alaprajzának kutatását. Jelenlegi ismereteink alapján azonban így is az ókori székháznak mintegy 65-70%-át sikerült feltárnia. Ami a vertikális feltártságot (azaz a perióduskutatást) illeti, a modem épület alapozása miatt 4,9 m-re kellett a jelenlegi felszíntől mélyíteni, ami egyúttal a teljes kultúrréteg kitermelését, megsemmisítését is jelentette.

A feltárás módszerei, a ránk maradt dokumentumok és a publikáció alapján, a kor követelményeihez mérten pontosak és hitelt érdemlőek voltak. A szenzációs lelettel szolgáló feltárás felkeltette a kutatás érdeklődését az addig kissé elhanyagolt déli városrész iránt. Az 1941-1946 közötti időszakban több környező köz- és magánépületre derült fény, az 1975-1979 között folytatott és a Szentendrei út korszerűsítésével kapcsolatos leletmentések pedig tisztázták a székház déli lezárását jelentő városfal és a kapu pontos helyét is. Azonban az előkerült épületek kapcsolatát a tűzoltószékházzal, valamint a székház pontos kiterjedését még ekkor sem sikerült megállapítani.
Erre csak az Elektromos Centrale 1984-ben megkezdődött felújítása adott lehetőséget. Mint 1931-ben, most is csak az építkezés által igénybe vett területen dolgozhattunk. Ez a modem épület belső és keleti udvarát, valamint a déli és a keleti kerítés menti kisebb felületeket jelentette. Az ásatás eredményességét az is nagymértékben befolyásolta, hogy a modem épület rendeltetésszerű használatához számtalan kábel és vezeték volt szükséges, amelyek sokszor a kultúrrétegek aljáig megsemmisítették a történeti rétegeket. A fent elmondottakból adódó lehetőségek elsősorban az épület déli és keleti lezárásának megállapításához segítettek hozzá.

Az új feltárás elsősorban a Nagy Lajos általi feltárt épület alaprajzát egészítette ki több ponton. Előkerült a Nagy Lajos által IV. számmal jelölt udvar bejárata, amelynek keleti oldalán valószínűleg kapusfülke volt. A bejárat keleti oldalához csatlakozott egy kelet-nyugati irányban húzódó helyiségsor, melynek két, terrazzo padlóval ellátott helyiségével (XIII. és XIV.) bővíthettük az alaprajzot.
A helyiségsor keleti folytatásában záródik le feltételezhetően a X. sz. helyiség. Emellé egy újabb, ugyancsak terrazzo padlóval burkolt, észak-déli irányú, hosszan elnyújtott téglalap alakú helyiség csatlakozott. Ezt a helyiséget jelöljük a továbbiakban XII. számmal.

A X. és a XII. sz. helyiségek keleti oldalához csatlakozott újként a XV. sz. helyiség, amelynek lezárását (mint ahogy valószínűleg a Nagy Lajos által XI. sz.-ként jelölt helyiségét is) egy észak-déli irányú csatorna jelentette. Ez a csatorna szennyvízelvezető csatorna volt, mint azt szerkezete és a korábban, északabbra megtalált részlete is igazolja. A csatorna egyébként pontosan illeszkedik a feltételezett korai insula rendszer telekosztásába.
A csatornától keletre lévő épület egykori különállóságát az is igazolni látszik, hogy a rétegviszonyok szerint a tűzvész, amely többször is pusztított a kollégiumi székház területén, a csatorna nyugati oldalán, a szomszédos épületet csak kis sávban érte. A kis csatornaszint adataiból egyértelművé vált, hogy az a városfalat annak belső oldalán kísérő nagy gyűjtőcsatornába ömlött.

A modem kutatások a városfal tűzoltószékházzal szomszédos szakaszával kapcsolatban is új, ha nem is meglepő eredményt hoztak. A városkapu kör alaprajzú tornyának előkerülése igazolta Nagy Lajost, aki Hilarus fazekasmester kapumodelljét a polgárvárosi déli kapuzat makettjének tartotta. Ez a legkésőbb a II. század végéről származó, díszkapuzatot mintázó modell is utal arra, hogy a kollégium székháza a város egyik legelőkelőbb pontján, a városfalon belüli első középületként állt.
Az épület díszes jellegét már az 1930-1931. évi feltárások során előkerült néhány épületfaragvány is mutatja. Ezen felül több belsőépítészeti megoldás (pillérek, pódium a X. sz. helyiségben), valamint belső díszítés vall az egykori pompáról. Az eddig egyedüliként ismert terrazzo padlós helyiség (X. sz.) mellett a keleti helyiségsor további három terrazzopadlós helyisége (XII-XIV. sz.) vált ismertté. Mindeddig csupán egyetlen falfestményes helyiségről tudtunk (VI. sz.), amelyből az orgona is származott.

Az új feltárásokból sem származik olyan falfestmény, amelyet eredeti helyén, a falon találtak, azonban az épület megújításainak planírozási rétegeiből szép számmal kerültek elő töredékek. Ezek legnagyobb többsége a XIII. és a XIV. sz. helyiségekből való. Ez felveti annak a lehetőségét, hogy e helyiségek valamelyike (vagy esetleg mindegyike) festett falú volt.
Az előkerült falfestménytöredékek egy része olyan mintázatú, amellyel a VI. sz. helyiségben nem találkozhattunk: zöld növényi, piros geometrikus és talán figurális festésre utaló rózsaszínű, árnyalt darabok. Az innen előkerült tojásfüzér és növényi mintás stukkópárkány töredéke is a helyiség díszes kiképzésére utal.

A területről jelentős mennyiségű leletanyag került elő, elsősorban az épület többszöri pusztulását követő planírozási rétegekből. Az eredeti publikáció nem közöl metszetrajzokat, csupán a szövegrész utalásaiból következtethetünk arra, hogy az ásató a nagy tűzvész rétegénél talán két korábbi réteget is megfigyelt. Sajnos igazán tanulságos, valamennyi összefüggésre fényt derítő metszetekhez a fent vázolt körülmények következtében nekünk sem sikerült hozzájutnunk.
Bizonyos kiegészítéseket, pontosításokat azonban tehetünk a Nagy Lajos által megrajzolt építéstörténeti képhez. Nagyon valószínű, hogy a II. század első felénél, a kollégiumi székház feltételezett megépülésének időszakánál korábban is állt itt egy épület, amelynek kiszedett agyagfalai nyomát és elplanírozott agyagos rétegeit a XIII. és a XIV. sz. helyiségek alatt megfigyelhettük. A kőépület két korábbi periódusát is tűzvész pusztította. Erre utalnak azok a hamus, paticsos pusztulási rétegek, amelyek egybevágóan több metszetben is megfigyelhetők voltak.

A XIII. és a XIV. sz. helyiségek terrazzó padlói felett, valamint a kapubejáró második égési-pusztulási rétege felett nem volt tapasztalható semmilyen tűzvésznyom, azonban az épületet a keleti oldalon is újjáépítették. Ekkor alakíthatták ki az udvar keleti részének megerősített, ún. kettős falát, miután az udvar korábbi zárófalát a déli szakaszon elbontották. Ez egyúttal az épület helyiségeinek funkcióit is megváltoztathatta kissé: a korábbi őrtorony a VI. sz. helyiségtől a VIII. sz. helyiségbe kerülhetett. Ez indokolhatja a helyiség nyugati oldalán lévő falmegerősítést, valamint a keleti oldalon lévő aszimmetrikus, nem a helyiség tengelyében elhelyezkedő pillérsor kialakítását.
Ezen a ponton figyelembe kell vennünk azt is, hogy a polgárváros szintemelkedése a II. század első felétől a ÜL század végéig csaknem másfél méternyi volt, ami feltételezi, hogy a város „szemmel tartásához” a korábbinál magasabb tornyot kellett építeni. Figyelemre méltó még az V. sz. helyiség funkciója, amelyet a modem kutatás ugyan nem érintett, azonban a helyiség elhelyezkedése és a benne talált kis Minerva-büszt arra utalhat, hogy az épület a Minerva-kultusz célját szolgálhatta a II. század végén, illetve a III. század elején.

Az előkerült leletanyag a viszonylag kis felület ellenére igen gazdag volt. Ha a most feltárt területet az 1931. évben feltárt terület 20%-ának vesszük, akkor kiszámítható, hogy az akkor előkerült leletanyag mennyisége elérhette a 10 000-es nagyságrendet. A kor módszere alapján azonban a leletanyagnak csak egy kis töredékét, az ún. vezérleleteket, a korjelző, illetve művészi értékkel bíró tárgyakat leltározták és publikálták.
Az 1984. évi feltárás anyagközlő publikációjának kézirata csaknem elkészült. A várhatóan közeli megjelenésig most csak a leletanyag összességének néhány jellegzetes vonását ismertetjük. Egyetlen érem került elő, amely Gallienus ezüstérme, s a 258-268 közötti időszakból származik. Már a korábbi feltárás is igen szép terra sigillata anyaggal szolgált. Az új kutatás is az I. század végétől a II-IIIl. század fordulójáig terjedő időszakból származó dísz edénytöredéket hozott felszínre.
Az importedények mellett viszonylag sok aquincumi gyártású, és gyakran kerámiaműhelyhez köthető edénytöredék is előkerült az új ásatás során. A házikerámia jellegzetes tároló-, konyhai- és tálalóedény-típusai mind előfordulnak: hombárok, főzőedények, dörzstálak, fazekak fedővel, korsók, poharak, tányérok, csészék stb.

Gyakoriak azok a jellegzetes kerámia használati tárgyak, amelyek akár a kollégiumi székház mindennapjaival, akár pedig a kollégium tevékenységével is (temetkezési egylet) összefüggésbe hozhatók. Például az épségben előkerült agyagpersely a kollégiumi díjbeszedéssel, illetve a bírságokkal lehet kapcsolatos.
Figyelemre méltó továbbá az ún. füstölőtálak, valamint az egy- és többlángú mécsesek nagy száma, amelyek telepanyagban általában csak ritkán fordulnak elő ilyen mennyiségben. Ez a jelenség is valószínűleg a kollégiumnak a temetkezésekkel kapcsolatos tevékenységével állt összefüggésben. A kerámiaedények mellett viszonylag kevés üveglelettel gazdagodtunk. A csont és a fém használati tárgyak közül kiemelkedik egy fényesre csiszolt ezüsttükör töredéke. Végül néhány csonttű és -orsó árulkodik a kollégiumi székházban folyt mindennapokról. A tárgyi emlékanyag mellett jelentős számú állatcsont került elő, amelyek hitelt érdemlően tanúskodnak a székházban rendszeresen tartott lakomákról.
Az új feltárás kevés közvetlen adatot hozott a kollégium működésére, tevékenységére vonatkozólag. Az elsősorban a székház építéstörténetével kapcsolatos új eredmények kiegészítik a Nagy Lajos, majd a Szilágyi János által az aquincumi tűzoltóságról és annak épületéről korábban felvázolt képet.

A collegium fabrum et centonariorum tevékenységéről az első aquincumi feliratok az I. század végéről származnak, többségében a polgárvárostól nyugatra fekvő korai temetőből. Sőt a kollégium - a kutatások alapján - már ebben az időben kőfaragóműhelyt is működtetett. Az egyesület ekkor még a katonavárossal együtt látta el a polgárváros tűzvédelmét. De a feliratok alapján a kollégium első, a II. század végéig tartó szakaszát elsősorban a temetkezési segélyezés jellemezte.

A legio II Adiutrix leszerelt veteránjainak, bessus, dalmata, kilikiai származású polgároknak a sírkövein találkozunk a kollégium nevével. Nagy Lajos azonban csak az 150-160 utáni időszakra helyezi a székház felépítését, miután a korábban közös egyesület (collegium fabrum et centonariorum) kettévált, s a polgárvárosban megkezdte működését az egyesület (collegium centonariorum). Azonban a városnak már a municipium rang elnyerése idején (Hadrianus uralkodása idején, 124 körül) is rendelkeznie kellett olyan szervezett testülettel, amely a város tűzvédelméről gondoskodott.

A II-III. század fordulójától kezdődően az egyesületről szóló feliratos emlékek között jóval kevesebb sírkő fordul elő, s egyre több adat szól a collegiumnak mint tűzoltóegyletnek a tevékenységéről, szervezetéről. Név szerint ismerünk tisztségviselőket (praefectus, magister, vexillarius stb.), hírt kapunk gyakorlatozásról, valamint fogadalmi felajánlásokról (például szökőkút építtetése). Több oltárkövet állíttatnak a kollégium tagjai, amelyek között a municipium, majd colonia önkormányzati tisztségviselői is szerepelnek. Jupiter, Sedatus, Liber Pater tisztelete jól illeszkedik a testület jellegéhez, a halottkultusz ápolásához, a kézművesek egyesületéhez.

A kollégiumok tevékenységének ez a fellendülése, különösen a birodalom katonaság lakta határvidékein, Septimius Severus politikájának volt köszönhető. Ez az időszak jelentheti a polgárvárosi székház következő jelentős építési periódusát, amely helyet adott egyedülálló zenei emlékünknek, az orgonának.
A tűzoltótestület társadalmi rangját, gazdasági súlyát mutatja a 228-ban történt adományozás, mely jól illeszkedik a korszakból fennmaradt más, kollégiumokkal kapcsolatos adományozási emlékek sorába. Például Brigetióban a municipium egyik augustalisa, aki egyúttal a kollégium praefectusa, székházat építtet a kollégium számára mintegy 10 évvel az aquincumi felajánlás előtt.
Az, hogy éppen orgonát kapott az aquincumi collegium centonariorum, nem biztos, hogy véletlen, mert mint azt Brelich megfogalmazza: „a zene az antik ember szemében érzéki-halálos dolog volt”. Ezért szerepel szimbólumként szarkofágokon, ezért formálják meg sírterrakották számára, ezért volt jelen halotti lakomákon s az amfiteátrami jelenetek ábrázolásain. Éppen az orgona mutat rá arra, hogy a testület mindvégig teljesíthette a rá háruló temetkezési s a halottkultusz ápolásával kapcsolatos kötelességét is. Természetesen a vigília tartását is segíthette az orgona, s nyilván rendszeresen használták az ünnepi felvonulásokkor, lakomák alkalmával is.

A III. század közepe után nem találkozunk már a feliratos emlékekben az egyesület nevével. Tevékenysége azonban feltehetőleg, ha módosult formában is, de magmaradt. Valószínűleg sorsa a birodalom többi kézműves testületének sorsával közel azonos volt.
A - feltételezésünk szerint - a II. század első felétől folyamatosan birtokolt székház a III. századot követően is a testületé maradt. Ezt ma - egyéb bizonyíték híján - csak a nagyjából változatlan alaprajzzal tudjuk magyarázni. Kétségtelen, hogy a IV. századi jellegzetes mázas edények hiánya alapján - mind a korábbi feltárások, mind pedig az 1984. évi feltárás anyagában - az épület használatának utolsó korszakát a IV. század második harmadánál nem tehetjük későbbre.

A collegium centonariorum székháza még nincs teljesen feltárva. Északi és keleti épületrészei még a föld alatt vannak, s talán a következő feltárás további válaszokkal szolgálhat zenei emlékünk sorsával és környezetével kapcsolatban.



Zsidi Paula