A nők ruházatánál alapvetően két különböző viselettípus különböztethető meg: bennszülött, illetve római öltözék. Aquincum családi sírköveinek egy részén a hölgyek eraviscus viseletben örökíttették meg magukat. A dekoratív bennszülött viselet jellemző fő vonásaiban sokáig őrizte a hagyományt, Róma hatása azonban a ruházatban is érvényesült. A változás folyamata lassú volt, egyes viseleti elemek egymás mellett élhettek: az idősebbek ragaszkodtak a megszokotthoz, míg a fiatalabbak némi változtatást engedélyeztek maguknak. Bizonyítja ezt Aurelius Maximus sírköve, amelyen együtt látható más-más viseleti elemmel az egy családhoz tartozó, idősebb és fiatalabb nő képmása.
Egyéb keltező értékű jellegzetesség hiányában a bennszülött ruházatú nőket ábrázoló sírkövek készítése általában a Kr. u. 2. századra tehető. Részleteik kidolgozottsága a kőfaragó mester képzettségétől is függött. Az igényesebb faragású darabok alapján lehetőség van a viselet rekonstruálására.

Az általánosan viselt alsóruházat vékonyabb szövésű, finomabb anyagból készült. Szabása ingszerű, kivágását kisebb fibulával térdfibula vagy korongfibula tűzték meg, aminek betűzési iránya változó volt. Az ujjak bőségét vastag, duplasoros karperec fogta össze. Az alsóruha rövid ujjal is készülhetett Flavia Aiulo is ilyet viselt ebben az esetben nem fedezhető fel a csuklón karperec.
A durvább szövésű anyagból készült, cső alakú vagy kötényszerű bő felsőruha két részét a vállon nagyméretű szárnyas fibulák tartották. A ruha derekát öv szorította össze. Az ábrázolásokon ritkán látható szoknyarész az alsóruházatnál rövidebb volt, egyes esetekben az öltözetet rojtozott aljú keskeny kötény is kiegészítette, amint az egy háromalakos óbudai sírkövön is jól látható. A ruha felett bő ujjú köpeny vagy kendő is lehetett. Fejükön magas, turbánszerű fejfedő volt, amely fülüket szabadon hagyta. A fejfedő alatt jól látszik középen elválasztott, sima hajuk.

A viselet egyik változatánál az általános vélekedés szerint a szorosan a fejre simuló, részben a homlokra húzott kendőt vállra hulló fátyol fedte. Egy Kr. u. 1. század végére keltezhető, Ulcisia Castraban előkerült sírtábla jól példázhatja a fályol viseletet. A fejfedő megjelenítése sapkaszerű, a fátyol súlyos tömegű, ennek ellenére az alsóruhát összefogó fibula kidolgozott, és a bennszülött viselet egyéb ismérvei is jól felismerhetők.
A tömegével ható fátyol ellenére annak alsó része egyértelműen a vállra hullik. Kérdés azonban, hogy valóban turbán és fátyol együttes viseletének bemutatását akarta megfaragni a mester. A tömbszerűen megformált fejfedő az asszony párjának ábrázolásánál is hasonló megoldású, így magát a frizurát jelenthette. Ezt borította be a vastag kendő, szabadon hagyva a haj homlok feletti részét. Alátámasztja ezt Brogimara képmása, a hajat vállra hulló vékony kendő fátyol? szorítja le, míg kislánya középen elválasztott frizurával, hajadonfőtt van.

Egy kvalitásos faragású budaújlaki sírkő további adalékkal szolgál a viselet rekonstruálására. A középen kettéválasztott hajra úgy tekerték fel a fejfedőt, hogy annak egy része hátul a vállig ért. A fátyol ábrázolása több sírkövön is igen problematikus. A fejfedő feltekerését is érzékeltetni tudó kőfaragó az alak mögé, attól szervetlenül elkülönítve jelezte a fátyolként értelmezett félkörívet. Az egyébként részleteiben jól kidolgozott képmásokon az élesen kirajzolódó, félköríves vonalban megkülönböztető jelzést, esetleg egy háttámla körvonalát véljük felfedezni.
A jó minőségű, a részleteket valósághűen ábrázoló darabok esetében kizártnak tartjuk, hogy a kőfaragó a turbánon viselt fátyolt ennyire félreértette volna. Ugyanakkor bizonyára jelezni akart valamilyen, a társadalmi helyzetből adódó különbséget: Batti Vibi f. síremlékén csak a középső nőalak mögött látszik a kiemelkedő félkörív. Egy Aquincum környékén előkerült töredéken a kendő vagy fátyol megtűzésére hajtű szolgált. A kissé pufók női arc felett a szentendrei kőhöz hasonlóan sapkaszerűen ábrázolt, a homlok közepéig érő haj látható, ami fölé vastagabb anyagú kendő borul. Két oldalt a haj és a kendő találkozásánál virágforma látszik. Áttört mintájú, virágot formáló hajtűfejek aranyból készült változatai Aquincumban is előkerültek, bár divatjuk a Kr. u. 3. századra tehető.

Az öltözéket jellegzetes ékszerek egészítették ki. A 40 éves korában elhunyt Lucita vastag, csavart torquest, duplasoros, szögletes és kerek tagokból álló karperecet és nagyméretű szárnyas fibula-párt viselt. A dák származású Scorilo megkopott sírkövén a baloldali alak ékszereinek fő vonásai felismerhetők: fibulája zömökebb, csavart torquese és sima karperece van. A csúcshegyi sztélé ülő nőalakja nemcsak a keleti hatásokat mutató jelenet miatt különbözik az eddigiektől, hanem fibulájának ábrázolásában is. Csavart torquese és szögletes tagokból készült duplasoros karperece ugyan a korábban bemutatott nőalakok ékszereivel megegyező, nagyméretű fibulája azonban szögletes, fejrésze vastag, egyenes záródású, szárnya nincs.
Hasonlóan egyenes záródású fibulákat viselt a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, egyedül ábrázolt említett nőalak és Brogimara is. Bár bepólyázott csecsemőjét is karjában tartó 20 éves Flavia Aiulo alakja csak töredékesen maradt ránk, jobb vállán fibulája világosan felismerhető: a szárnyas fibula íves vonalát és kis szárnyát is gondosan kifaragta a mester. Nyakában is ékszert viselt, a megmaradt részletből korong alakú kis fibulára ismerhetünk, ami alsóruháját fogta össze.

A már említett budaújlaki sírkő nőalakja kisebb méretű, zömökebb szárnyas fibula-párt viselt, vastag csavart torquese alatt ruhája nyílását kerek fibula fogta össze. Az aprólékosan faragott ékszer közepén kisebb kör jelzi, hogy díszített darab lehetett, az emailos berakást érzékeltette a kőfaragó mester. Karperece téglalap alakú tagokból áll. Erősen csonkán maradt meg az oromcsúcsán gömbbel díszített sztélé középső alakja, ruházata és ékszerei azonban jól felismerhetők.
A hosszú, keskeny szárnyas fibula-párt lánc köti össze, amelyen ovális medaillon csüng. A nyakában e felett egy másik láncon lunulát hordott, alsóruháját kerek fibula fogta össze. Hasonló megoldású melldíszeket látni Batta Vibi f. sírkövén a két szélső nőalakon is. Az eddigi daraboknál későbben, már a Kr. u. 3. században készült septimia Procella sírköve. A sérült kövön az asszony jobb vállán levő fibula teljes egészében, a ballon csak töredékében látszik. Típusa megegyezik az ülő nőalak fibuláinak típusával, a gondosabb faragás következtében azonban pontosabban megfigyelhető. széles, csaknem téglalap alakú tűtartóján díszítés nyoma nem vehető ki, fejrésze alul egyenes, vaskos, a fibula többi részéhez képest gömbölyűen kiemelkedő, hangsúlyos.

A típusra jellemző szárnyat nem faragta ki a mester. A síremlék töredékes volta miatt a mellen ékszer nem figyelhető meg, az azonban bizonyos, hogy a 60 évet élt septimia Procella sem torquest, sem karperecet nem viselt.
A bennszülött női viseletben az ékszerek alapján három csoportot különíthetünk el. Az első csoportba a rövidebb, vaskosabb nor-pannon típusú szárnyas fibula-párt viselő nők tartoznak, akik minden esetben vastag, csavart torquest is hordanak, kezükön duplasoros karperec van. A torques a ruha kivágása alatt látszik, gyakorlati funkcióval nem bírt. A második csoport ábrázolt asszonyain a fibula hosszabb, karcsúbb, torquesük nincs, de nyakukban medaillont viselnek.

A harmadik csoportba a szögletes, egyenes vonalú, de az előzőekhez hasonlóan nagy tűtartójú fibulákat sorolhatjuk, amely a bennszülött fibulatípus késői továbbélése. Septimia Procella sírköve a bizonyíték, hogy a bennszülött viselet még a Kr. u. 3. században is megmaradt, de legalábbis az idősebb generáció által még hordott viselet volt.
A bennszülött ruházatot kiegészíthette a bal válltól kiindulva a jobb vállon átvetett, a mell felett végződő, szabályosan redőzött vállkendő. A keskeny anyagból készült dekoratív kiegészítő takarta a felsőruhát tartó ékszereket. Ezt viselte a már bemutatott klinés jelenet magas fejfedővel ábrázolt nőtagja is, de több aquincumi sírsztélén ábrázolt hölgy ruházatán is megjelenik. Fejfedőjük kerek, tekert turbán. A ruházatnak ez a módja az Antoninus korra jellemző.

Az sírköveken megjelenített hölgyek másik része római módra öltözött. Ruházatuk minden esetben tunika és palla. Az öltözék anyagszerűségének, redőzöttségének ábrázolása a kőfaragó műhely technikai felkészültségétől, a mester tehetségétől függött, elsősorban mégis korszaktól függő, stíluskritikai kérdés. A keltezésben segítséget jelent a római módra öltözött hölgyek frizuraviselete.
A kevésbé ügyes kezű kőfaragó is képes volt a jellemző, a császárnők által diktált divatot követő hajviselet fontosabb elemeit megragadni és megjeleníteni. Természetesen a császári ház nőtagjai által fésültetett frizura elsősorban a fejforma sziluettjének meghatározásában, a haj feltűzési módjában volt irányadó. Az éremképek és portrészobrok tanúsága szerint a császárnők maguk is gyakran változtattak frizurájukon, s nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyéniséghez hozzáigazított fésülési módokat sem. A részletek mélyreható elemzésére az aquincumi kőfaragás eltérő színvonala miatt ritkán van azonban lehetőség.

A bennszülött viselet általános elterjedtsége idején kevés, a kor frizuradivatját mutató sírkő ismert Aquincumból. A bennszülött nők megjelenítésével szemben a római viseletű hölgyek esetében viszont nemegyszer a korszakra jellemző sztereotípiákon túlmutató, egyéni arcvonásokat is megfigyelhetünk. szája melletti mély ráncaival, állformájával igen karakteres egy idősebb nő portréja, akinek frizurája is figyelemre méltó.
Haja kis csigákba fésülve keretezi arcát, frizurájában a Julia Titi által divatba hozott, s az 1-2. század fordulóján általánosan elterjedt hajviseletre ismerhetünk. A korábbi időszaktól teljesen eltérő módon fésült hajformát tett általános viseletté Antoninus Pius császár híresen szép felesége, az idősebb Faustina. Frizurája azonban csak látszólag egyszerű középen elválasztott haj, fejtetőre csavart konty készítésmódja rendkívül munkaigényes lehetett. A fej két oldalán a szorosan lesimított, sok kis fonatból kialakított hajat a tarkótól elindítva feltekerték, s a kontyot a fejtetőre tűzték.

A fej sziluettje a frizura által alaposan megváltozott a korábbi korszakokhoz képest, a haj tömege miatt a fej hátsó része vált hangsúlyosabbá. A domborműves ábrázolásoknál természetszerűen a fejtetőre tűzött konty dominál, s ennek a jellegzetességének köszönhetően frizurája könnyen azonosítható több aquincumi emléken is.
Faustina maior hajviseletét utánozta, sőt eltúlozta a kissé öntelt arckifejezéssel ábrázolt hölgy, akinek fonatokból tekert kontyát jól érzékeltette a kőfaragó. Ugyanilyen frizurát viselt egy szakállas férjével és gyermekével megörökített nő is, arckifejezését a kő sérülése miatt nem lehet megállapítani.
A fiatalabb Faustina kontyát már tarkóján tűzette meg, homlokánál széles, lapos hullámokat fésültetett. Crispina frizurája pedig fejéhez simult, fülét szabadon hagyta, tarkója fölött különböző módon font, hatalmas kontyot viselt. A feltornyozott frizurával szemben kedveltebb volt, könnyebben elterjedt az általa divatba hozott, középen elválasztott, sima vagy hullámos haj, amely valószínűleg a bennszülött viselethez közelebb állhatott.

A severus kori az emlékek számában is kimutatható öltözetés frizuraviselet-váltásban szerepet játszhatott ez a tényező is. A sima hajviselet minden esetben több generációt ábrázoló sírreliefeken tűnik fel. sSeptimius Severus hatalomra jutásával új szokások, új divatok honosodtak meg Rómában. Felesége, Julia Domna hatalmas hajkoronáját több tucatnyi módon fésültette. Frizurájának jellemzői a középen lévő választékkal párhuzamosan futó, vízszintes hullámok, amelyek sisakszerűen borították fejét.
A haj többi részét némileg követve a korábbi divatot fejének egész hátsó részét fedő, hatalmas kontyban viselte. A füleket fedő „sisakfrizurát”, kisebb-nagyobb változtatásokkal a császári ház többi hölgytagja és későbbi császárnője is hordta, de Julia Domna egyedülálló tömegű hajkoronáját egyikük sem érte el. Plautilla, caracalla császár felesége 202-205. között, rövid ideig jelenhetett meg az éremképeken, de ez idő alatt is kitűnt frizurája változatosságával. Ő „vezette be” a későbbiekben igen népszerű viseletet: a fejet szorosan követő, a nyakszirtnél laposan visszahajtott, majd előrevezetett és különböző módon megtűzött frizurát.

A hajviseletnek ez a módja kisebb-nagyobb változtatásokkal a 3. század folyamán végig divatban maradt, sőt, még a 4. század császárnői viseletében is visszatért. Jelentősebb változás a század közepe felé történt, amikor Tranquillina, majd Otacilia Severa hosszú haját nyakszirtnél visszahajtva befonatta, és a fejtetőnél tűzette meg. A választékcopfot kisebb változtatásokkal készítették el, de ezek az eltérések egy-egy császárnő meghatározó és felismerhető viseletévé váltak. Ulpia Severina visszahajtott copfját már egészen a homlokáig vezette.
A sírsztélék szemből ábrázolt portréi esetében azonban nehézséget okoz a nagyplasztikából is ismert frizura meghatározása, amelynek jellegzetessége éppen oldal vagy hátulnézetből tűnne ki. A portrészobrok alapján viszont a hajviselet elölnézete is megismerhető. Általános a középen lévő választék, a változatosságot a hullámok szélessége, sűrűsége jelenti, de ez ugyanazon császárnő viseletében is többször módosult.

A párhuzamos választékokkal készült, hullámos alapfrizura, amelyet nem véletlenül „Melonenfrisur”, „melon-frisur” néven említ általában a szakirodalom, valójában igen változatos kialakítást tett lehetővé. Az aprólékosan kidolgozott ábrázolásokon a különbségek jól érzékelhetők.
Az egyidőben viselt „Melonenfrisur”-ok változatait illusztrálja egy Isztambulban őrzött sírkő is, de több aquincumi sírkőábrázoláson is megtalálhatók. Az elnevezés ugyanakkor megtévesztő, csak a frizura egy részének technikai megformálását tükrözi! A Severus-korban, majd a 3. század folyamán, hosszabb időn keresztül felismerhető a császárnői hajviseletben, de csak mint annak része.

A 3. századi sírkövek női hajviseletét jól körülhatárolható sírkő-csoportok képviselik. Lehetőség szerint különbséget kell azonban tenni a hajviselet módja és annak megjelenítési sztereotípiái, illetve kőfaragói megoldása között. Julia Domna hajkoronájának mását ismerhetjük fel a medaillonban fiával együtt megörökített széles, szögletes arcú hölgy parókaszerű frizurájában.
A fiú sűrű, erősszálú haja miatt gondolhatunk azonban arra, hogy minden bizonnyal anyjának sem volt szüksége hajtömegének pótlására. Szorosan a fejre simuló, valódi „dinnyefrizurája” van egy medaillonban egyedül megörökített hölgynek, és három, felirat nélküli töredéken szereplő nőnek is. Lazább hullámokba fésülték a Március 15-i téren előkerült töredéken ránk maradt hölgy frizuráját, további részletek azonban töredékes állapota miatt nem figyelhetők meg.

A Plautilla által kezdeményezett frizurát középen elválasztott, két oldalra fésült laza hullámok, a váll felett lágyan visszahajló, a tarkón kis kontyban megtűzött hajviseletet egyéb vonatkozásban eltérő kőfaragó munkát mutató emlékeken figyelhetjük meg. A sírfülkében lévő mellkép és a családi sírkő-medaillonban lévő nő mellett ezt a lágyan visszahajló formájú hajviseletet mutatja Flavius Ursus síremléke, valamint töredékes mivolta ellenére is jól felismerhetően Aurelius Aulupor és egy felirat nélküli sztélé körvonalaiban fennmaradt nőábrázolása is.

A szögletesebben faragott arcformák mellett elkülöníthető műhely munkáját tükrözi egy négyalakos sírkő hosszúkás arccal kifaragott nőalakja, aki az eltérő arckarakter és kidolgozás ellenére az előbbiekkel megegyezően ábrázolt, a váll felett lágyan hátrahajló hajviseletet mutat. A hajforma Julia Paula és Julia Mamaea viseletéhez áll a legközelebb. Alágyabb hullámokba rendezett viselettől szembetűnően eltér a 3. század második felére végére, illetve a tetrarchia korára tehető reliefek csoportja. A ruházat redőzetének erőteljes, mély, merev vonalakkal történt ábrázolása mellett jellegzetesek az anatómiailag túl magasan elhelyezett, elálló fülek, a nagy, tágra nyílt szemek.
A hajviselet formájának érzékeltetésére is mélyen vésett, merev, egyenes vonalakat alkalmaztak. A frizura a homlokból hátrafésült, elválasztás nélküli, a fül mögött van. A tarkó vonalában visszahajtva, alja egyenes vonalú, a fejtetőn azonban a copf visszatűzése látszik. A tarkó alatt szélesen visszahajló, a fejtetőn megtűzött frizura („Scheitelzopffrisur”) Tranquillinától nyomon követhető, markánsan azonban Otacilia Severa és az őt követő császárnék hajviseletében van jelen, Ulpia Severina feltűzött hajfonata pedig már elölnézetből is látszott. A frizuraviselet 3. század második felét követő időszakra történő keltezését az egyik nőalak fülében látható ékszer is alátámasztja.

Néhány sírkő nőalakjának frizurája nem határozható meg egyértelműen. Bár erősen sérült egy többalakos sztélé50, de az arcok hiánya ellenére jól felismerhetők a fejek körvonalai, a fülek és a frizura. Baloldalon férfialak, mellette két, szinte teljesen azonos nőalak áll, előttük gyermekek nyoma látszik. Mindhárom alak fejformája hosszúkás, a füleket szokatlanul magasra helyezte a kőfaragó. A két nő frizurájából kevés maradt meg, fejük mellett kétoldalt három-négy gömb, illetve hengeres tag látszik.
A gömböket akár nagyméretű fülbevalónak is gondolhatnánk, azonban egyértelműen a fül mögött vannak, s kő sérülése ellenére jól kivehető a két nő azonos, csigákban vállra omló hajviselete. A visszatűzött frizurák általános divatja idején sem volt ismeretlen ez a csigás viselet. Julia Paula capitoliumi Múzeumban és a Ny Clasberg Glyptotekban őrzött szobrán éppen ilyen, csigákban válláig érő, s onnan hátratűzött frizurát visel. Ugyanez a hajviselet ismerhető fel egy épebben megmaradt családi sírkő nőalakján. A középen elválasztott, két oldalra fésült haj a fül mögött csigásan göndörödik az áll magasságáig. A csigásan fésült hajat ezen a kövön is gömbökkel érzékeltette a kőfaragó. Kevésbé egyértelműen látszanak a vékonyabb csigás loknik egy Eskü téri töredéken.

A római módra öltözött nők kevés ékszert viseltek. A csupán díszítésre szolgáló ékszerek viselete és azok ábrázolása keleti hatásra terjedt el, amit az ábrázolási technika egyéb jelzései is, pl. a pupilla és az írisz kidolgozása, egyértelművé tesznek. Az ékszerek elnagyolt vagy idealizált ábrázolásmódjában szerepet játszhatott az az egyértelműen felismerhető kőfaragói gyakorlat, amely csupán bizonyos ékszerfajtákat, esetleg azon belüli általánosan elterjedt típust kívánt megörökíteni, pl. a gyűrű elnagyolt, a nyaklánc egyenletes gömböcskékből áll. Ennek ellenére az ábrázolások áttekintése során képet alkothatunk a viselt ékszerek mennyiségéről, a változás tendenciáiról.
Homlokánál csigákba fésült frizurája kapcsán már volt szó a karakterisztikus arcú idős hölgyről, akinek síremléke az Antoninus-korban készülhetett. Római viseletét nyakában gyöngysor, illetve lunula egészíti ki. A félhold alakú ékszert nők és leánygyermekek amulettként viselték, kedvelt ajándék volt. Ábrázolása viselete előfordult a bennszülött nők körében is.

A tárgyi emlékanyagban fellelhető mennyiséghez képest a kőemlékek nőalakjain viszonylag ritkán fedezhetjük fel a csupán díszítő szándékkal viselt fülbevaló ábrázolását. A felnőtt nők mellett a kislányok fülében is lehetett fülbevaló, típusuk ábrázolásuk a felnőttekével megegyező. Nehezebb gyakran lehetetlen viszont az ékszer típusának felismerése és azonosítása.
A fülbevaló minden ábrázolásnál illeszkedik a fülcimpához, vagy kissé még takarja is azt. Az ékszerek feltűnőek, nagyméretűek, mellettük gyakran egyéb ékszert (legtöbbször nyakéket) is viselt tulajdonosuk. Egy-egy gömböcske jelzi, hogy fülbevalót viselt a portrémedaillonban fiával együtt megörökített nőalak. A szögletes, széles arc, az elnagyolt, merev vonások és ruharedők mellett meglepően kidolgozott a mesterkélt, parókaszerű frizura és a nagyméretű ékszer.

Az aquincumi polgárvárosban előkerült, női fejet ábrázoló relief töredéke sírkő része lehetett eredetileg. A középen elválasztott, erőteljes, párhuzamos vonalakkal jelzett frizura a homlokra húzódik, talán hajhálóval fedett. A fülnél viszont kettős korong figyelhető meg, amit a 3. század második felében, széles körben viselt kétrészes fülbevalóként értelmezhetünk. A két oldal faragása nem teljesen azonos. A felső korongokat a hajhálót leszorító ékszerként is magyarázhatjuk, de a relief elnagyolt kidolgozása, egyértelműen szembenézetre készült ábrázolása ezt a magyarázatot bizonytalanná teszi. Az alatta látható kis gömb pontosabban meg nem határozható fülbevalót jelez.
A hölgy a fülbevalón kívül négyzetes tagokból készült nyakláncot is visel, amelynek a nyak oldalsó részeinél lévő tagjait ugyancsak kevésbé kidolgozottan faragták meg. Egy négyalakos családi sírkövön hullámos, alul visszahajló, Julia Mammaea frizurás nőalak mindkét füléből csepp alakú, nagyméretű fülbevaló csüng, az ékszer pontosabb tipizálása azonban nem lehetséges. Ábrázolásával teljesen megegyező nőalak látszik egy intercisai sírsztélén. Az előbbitől eltérően a töredékesen ránkmaradt nagyméretű sírkő egy nő számára készült, akinek arcvonásai a kő kisebb sérülései ellenére felismerhetők. Fülében is az aquincumiéval megegyező, nagyméretű, csepp alakú ékszer függ. Feltűnő szemének kiképzése is, felső szemhéját, íriszét és pupilláját gondosan ábrázolták.

Egy 3. század második felére keltezhető háromalakos relief nőalakjának fülében kétrészes, függős típusú fülbevaló pár van, nyakán kerek szemekből álló gyöngysort visel. Fülbevalójának kereszttagja erősen fülcimpájához simul, a faragás alapján díszített lehetett. A fülbevaló-pár két tagja nem teljesen azonos.
Hasonló kétrészes, függős fülbevaló látszik az előbbiekkel megegyező hajviseletű és faragásmódú családi sírkövön a kislány fülében is.

Egyértelmű a meghatározása egy másik aquincumi sírkőtöredéken megmaradt nőalak ékszerének. Figyelmünket ugyan a fülbevaló típusának meghatározására irányítjuk, azonban nem hagyhatjuk említés nélkül a képmás másik jellegzetességét sem. A mindössze 45x42 cm-es töredéken csupán egy női fej maradt ránk, akinek középen elválasztott és kétoldalt a füle mögé fésült hajviseletét az 1970-es években is divatos keskeny szalagból tekert turbán fedi.
A fejfedő alapvetően különbözik a bennszülött asszonyok viseletétől, sajnos a kőemlék töredékes volta nem ad módot a ruházat többi részének megfigyelésére. A nőalak fülei kissé elállóak, a fülcimpához simul a kétrészes, csüngős fülbevaló ovális felső része.
Az erősen sérült, ötalakos sírkő keltezéséhez a tárgyi leletanyagban Aquincumban még nem kimutatható fülbevaló típust lehetett igénybe venni. A középen álló nőalak hajának tincseit vékony vonalak jelzik, a frizura visszahajlásánál mindkét fülében kétgömbös fülbevaló van. világosan kivehető, hogy egy négyalakos családi sírkő domborművén a kislány fülében ugyanilyen típusú, kétgömbös fülbevaló csüng.

Az egy, vagy két félgömbből komponált, csüngő fülbevaló a késő római korszak viselete volt, egy aranyból készült pár az intercisai temetőből ismert. Hasonló kettős félgömbökből álló fülbevaló látható a Visegrádi Mátyás Király Múzeumban őrzött, különös történetű fejen is. A Visegrád-Lepencén lévő őrtoronyba befalazott, átfaragott fej eredetileg egy aquincumi, sírszoborként meghatározott női szoborhoz tartozott, s előkerülésével az ábrázolt hölgy ékszerkészlete számunkra is teljessé vált.
Nyakláncot több emléken láthatunk, mindegyik a nyakra szorosan rásimuló, rövid, gyöngyökből álló nyakék. Arányaik alapján közepes vagy nagyméretű szemekből állók, függő nélküliek. Caracalla korában működő aquincumi kőfaragó műhelyből került ki egy ötalakos családi sírkő, amelyen a 20 éves Flavia Exsuperata nyakát hosszúkás gyöngyszemekből álló nyaklánc díszíti, míg a már említett háromalakos, felirat nélküli sírtábla középső nőalakjának nyaklánca kerek gyöngyszemekből áll. Szögletes, az előbbieknél szélesebb tagokból alakította ki a kőfaragó mester a 3. század első felére keltezhető említett relief-töredék ékszerét. Karperecet és jobb keze mutatóujján gyűrűt is visel egy Contra Aquincumban előkerült töredékes sírkő középső nőalakja. Több szempontból is egyedülálló Zebuca sírköve. A 10 évesen elhunyt kislány haját több tagból álló választékdísz fedi, amelyről homlokára kis lunula lóg.

A 3. periódusban készült palmyrai reliefekről jól ismert, s a tárgyi leletanyagban is fellelhető ékszer a „függő”-ként számon tartott ékszerfajta újabb alkalmazási lehetőségére mutat rá. A hajválaszték-dísz megtalálható a nyugati provinciákban is, elsősorban leánygyermekeknél alkalmazták, apotropaikus jelentéssel, a keleti provinciákban és görögországi emlékeken gyakori. Zebuca édesanyja, Aelia Dubitata fülhöz simuló, kör alakú fülbevalójában a Kr.u. 3. század második harmadától divatos, technikai kivitelezésében és színösszeállításában egyaránt változatos kialakítású fülbevalótípust ismerhetjük fel.
Bal keze kisujján pedig látszik gyűrűje, amelynek középső része kissé kidudorodik, érzékeltetve a befoglalt gyűrűkövet. Gyűrűábrázolást még egy családi sírkő nőalakjának kisujján láthatunk, ő azonban, Aelia Dubitatával ellentétben, nagyméretű, kerek, kiemelkedő fejű gyűrűjét jobb kezén viselte. A gyűrű formája a késő római korszak viseletét mutatja, ami a kőemléknek a frizura alapján történt keltezését tovább erősíti.

Az előkerült tárgyi leletanyaghoz képest kevés számú és típusú ékszer szerepel a domborműveken, aminek egyik okát a viselet jellegének megváltozásában kereshetjük. A sírkőállítás szokásának visszaszorulása pedig éppen arra az időszakra esik, amikor a számunkra kézzelfogható leletanyag mennyisége jelentősen megemelkedik, elsősorban a sírleletek révén.