Commodus, miként a markoman háborúknak történeti vázlatában említem, a hosszú küzdelmek összes eredményeinek föladásával egyenlő béke megkötése után azonnal Rómába ment, mintsem törődve a folyton veszélyeztetett s oly sokat szenvedett provinciákkal. E meggondolatlanság, de valódi bűn új reményeket keltvén a durva szomszédokban, a barbárok nagyhamar el feledik a súlyos csapásokat, melyeket a szelíd, de kitartó Marcus Aurelius és vezérei mértek reájuk, s, ismét megindulnak a harcias mozgalmak és kitört volna Pannónia mint Dácia ellen a határnépek szövetséges háborúja, ha a császár kiváló legátusai: Vespronius Candidas, Manilius Fuscus, de különösen Pescennius Niger, ki Septimius Severus-szal korának legkiválóbb tábornoka, nem védelmezik erélyes kézzel Dáciát az északi vándor tömegeknek évenkénti, s a jazygoknak majdnem havonkénti betörései ellen. És e győzelmes védelem dacára is az általános háború még sem lett volna elhárítható, ha Commodust, elleneinek magán bosszúja, a hűsítő serlegbe kevert méreg által meg nem öli.
Utódja Helvius Pertinax lön, atyjának Marcusnak kiváló barátja, tisztelője, erélyes katona, kinek hosszú közpályáján alkalma nyílt megismernie a közigazgatás minden ágát, a tartományokat, de különösen Dáciát, hol talán több évig szolgált mint procurator, a legvészteljesebb időkben pedig mint helytartó, s a keleti hadsereg főparancsnoka. Tartományunkban örömmel fogadja mindenki a derék tábornoknak császárrá való kikiáltatását, mert az elhalt nagy császárnak Marcus Aureliusnak méltó utódja lett volna, örömmel, mert ismerte a provinciát, annak minden igényét, baját, szükségletét, s mert itt szerzé babérjainak legszebbjeit. Az örömhírt azonban nyomon követé a gyász, a praetorianusok nem tudván elviselni a kemény, erélyes ember szigorát, meggyilkolták őt, uralmának nyolcvanötödik napján. E császárgyilkosság a vad zsoldosoknak teljes győzelmet jelentvén, a trónra, a világuralmat jelentő diadémért legtöbbet ígérő Didius Julianust kiáltják ki császárnak. A gyámoltalan pénztőzsér trón foglalásának hírét gúnymosollyal hallották a birodalom minden részében, s a pannoniai légiók, vagy jobban a Dunamellékiek, köztük a Légió XHI. Gemina is, Septimius Severust acclamálják uralkodójuknak. Ezzel jobb napok derültek Apulumra, mint az egész provinciára.

L. Septimius Severus kezdi meg az erőteljes, hatalmas katona császárok sorozatát, kiknek uralma a tudományokat kedvelő és békés szellemű Antoninus Pius, de még inkább Marcus kormányával szemben nem a civilizációnak, a rendes fejlődésnek előbbre haladását jelzi ugyan, de föltétlenül szükséges volt, mert a birodalom nyugati provinciáit s Africát már áthatotta Dácia még kivételt képez a rómaiság a nélkül, hogy erejüktől megfosztotta volna, míg Itália elhanyatlik, s a mily arányban gyöngülnek erői, ép oly mérvekben lépnek örökébe a provinciálisok, lassankint, még az irodalom művelését is magukhoz ragadva. Ők állítják ki a birodalmat védő hadseregeket, mi természetesebb tehát, mint ha tartománybeliek ülnek a világnak legelső trónjára is itáliaiak helyett. De már az első század végén, s a második elején is uralkodnak provinciálisok: a spanyol Traianus és Hadrianus, kik megszabják századuk irányát.
Fogadott családjuk helyét ismét idegenek, afrikaiak Septimius Severus és dinasztiája foglalják el. Septimius Severus a fekete világrészben Leptis Maior-ban (Lebda) született 146. április 11-én, elrómaiasodott gazdag sémita családból, melynek néhány tagja bejutván a senatusba, consulságot is viselt, de Severusnak szülői házában, magánkörben még ősi nyelvüket beszélték, s rokonai közül többen épen nem, vagy nagyon keveset tudtak latinul. Mint iljút rendkívül gondosan nevelték, megismerte a latin irodalmat, tudományosságot, volt érzéke és tehetsége is hozzá, sőt írogatott, és holta után megtalálták latinul szerkesztett önéletrajzát is.

A közpályát kora ifjúságában kezdi, s mint nemes és gazdag családból származó fiatal ember gyorsan haladt előre, és midőn Carnuntumban a légiók császárnak kiáltják ki, Pannónia Superior helytartója volt. Az új császár erőteljes, szép alkatú ember, föllépése határozott, tiszteletet parancsoló arcvonásai erélyesek, e külsőnek megfelelők szellemi tehetségei is. ítélete gyors, éles és biztos, akarata szilárd, legyőz minden akadályt, nem hajlik meg senki előtt, s nem tűr meg idegen befolyást sem udvarában, sem a kormányzatban. Mint államférfi a legkiválóbbak közé tartozik: épp oly kitűnő katona, mint a milyen kitűnően ismeri a közigazgatásnak minden ágát, s méltán mondja Mommsen, hogy a modern Európának akárhány állama nincs úgy kormányozva ma sem, miként Severus alatt voltak az óriás birodalomnak még legtávolabb eső zúgjai is. Céljai, tervei lassan alakultak meg, de ha megérlelé azokat lelkében, úgy eszközeiben nem volt válogatós: ravaszságot, erőszakot, de mindent megengedhetőnek tartott, ha a birodalomnak jól fölfogott érdekei úgy kívánták.
Nagy és nemeslelkű úgy miként azt most érijük nem volt, s fajának kegyetlenségét, bosszúszomját sem vetkezhető le soha; vallási dolgokban könnyen hívő és babonás lévén, szerette és gyakran használta a horoszkópot, megtudandó a közeli vagy távoli jövőt. Életmódja egyszerű kora ifjúságától fogva, s mint császár sem ismerte a fényűzést.

Az állam helyreállításának, újjászervezésének nagy munkájában, mit sem adván a hagyományokra, Augustusnak ingatag, a császár és tanács közt megoszló kormányrendszerére, vas kézzel fogott mindenhez, háttérbe szorítva, de teljesen ki is szorítva a közügyekből a senatus befolyását, mert ama zord időkben, nyilvános pályáján szerzett tapasztalatok megdönthetetlen igazsággá emelik lelki szemei előtt, hogy Róma csak úgy menthető meg, ha összegyűjti és mozgásba hozza annak minden erejét; erre pedig meggyőződése szerint, csak katona kormány lehet kepes. Itáliával épen úgy bánt el, mint a senatus-szal, háttérbe szorítja azt, megfosztja előjogaitól a tartományok javára, melyek gondoskodásának legfőbb tárgyai voltak életének utolsó percéig. A hálás elismerés nem is maradt el, mert egyetlen császár nevét sem emlegetik annyit a provinciák feliratai, mint az övét.

Gondoskodása különösen a két Pannóniára s Dáciára terjedt ki. Ott tevék homlokára a diadémet, emitt örömmel üdvözlök mint császárt, különösen a Légió XIII Gemina, mely a birodalomnak legkiválóbb hadtestei közé tartozott, s melynek legátusa oly nagy számú segédcsapattal rendelkezett, hogy szükség esetében 20-25000 embert állíthatott volna a császár parancsai alá. S meglehet, hogy légiónk is elment Italiába, és talán harcolt egykori legátusa Pescennius Niger ellen is, bár erre vonatkozólag nincsenek adataink. A császár ellenfelének legyőzése után azonnal a Dunához jött, meglátogatván a pannoniai és moesiai állandó táborokat, fölkereste Dáciát is, s miként ott, úgy itt is személyesen intézkedett a kellő védelem, a tartománynak teljes biztosítása érdekében.
Mély, stratégiai belátással bővíti ki a várrendszert, s rendeli be Moésiából a Légió V Macedonicat, a helyőrség erősítésére. Gondja kiterjed a városokra is: Apulum municipiumnak választási jogot engedélyez, Potaissat coloniává emeli, Ampelumban a tanács hálálkodik neki. Figyelmét a legcsekélyebb dolgok sem kerülik el, s hogy rendelkezései csakugyan az ő szellemében hajtassanak végre, testvérét, Getát teszi helytartónak, kinek működését, kormányát Apulum lakossága, az ageré, de távolabbi városok is, így Potaissa hálás emlékezetben tárták sokáig, és Statius Priscust kivéve, egyetlen helytartóra sem vonatkozik annyi fölirat, mint Septimius Getára.
Ez intézkedések rendkívül népszerűvé tevék a császárt mint kormányzót, és a közönség élénk figyelemmel kisérvén mindent, mi az imperatorral történik, aggodalommal leste a praetendensekkel vívott harcairól szállongó híreket, és az apulumi Maris híd mellett álldogáló, a jövőről beszélgető lydek Albinus legyőzetésének előjeléül tekintik, hogy a hegyek felől szálló isteni sas (Numen Aquilae) reácsapott három viperára, melyek közöl az egyik a legerősebb megragadván a merész támadót, Jupiter madara már veszélybe jut s legyőzetik, ha a segélyére siető Aurelius Martinus Basus és Aurelius Castor meg nem mentik.

A három vipera alatt Severus három ellenfelét: Didius Julianus, Pescennius Niger s Clodius Albinust értik a jámbor dedicalók, kik a nagy eseményt megörökítő föliratot magas oszlopra véseték, s valószínű, hogy szentül hívek miképp nekik is van részük a császárnak Lugdunumi (Lyon) nagy diadalában. Ily körülmények között a markoman háborúk pusztításait, Commodusnak gondatlan és lanyha kormánya idejében bekövetkezett hanyatlást a tartomány gyorsan kihevervén, a föllendülés átalános lesz.
Potaissa, Micia stb. fényes középületeket emelnek, Apulum Severus alatt éri el fejlődésének tetőpontját, s a virágzó ipar, kereskedelem átalános jóllétet teremtvén, városunk, rohamosan épül, és a birodalom nyugati provinciáiban alig van egyetlen colonia vagy municipium, melynek annyi a templomokra, középületekre, azoknak emelésére, átalakítására, megújítására vonatkozó föliratos emlék maradt volna fönn, mint épen Apulumból. S ez, bátran mondhatjuk, így volt az egész imperiumban.
Severus tehát valódi lelki örömmel tekinthetett végig Rómának óriási területén, mert nincsen annak egyetlen foltja sem, hol kezének áldásos nyomai ne lettek volna észrevehetők, s mennyire fájhatott szívének, lelkének a tudat, hogy holta után ismét visszaesés fog bekövetkezni. Úgyis lett. Caracalla idejében nagyon borús napok következtek Dáciára.

Caracalla (211-218.) kormányának első éveit a markomanok és quadok által keltett határmozgalmak töltik ki, de a melyeket a régi megosztási politika, s főleg járadékok fizetése által még sikerült lecsendesítenie, s az imperium tekintélyét legalább a quadokkal szemben annyira helyreállítania, hogy ezek hajlandók voltak a régebbi hűbéri viszonyt is elismerni. A siker azonban nagyon múlékony lehetett, mért 214-ben, tehát egy évvel a német törzsek békéje után Carnuntumba teszi át fő hadi szállását, s a közép Dunának egész mellékén megújul a harc, és mint Marcus idejében, ismét a markomanok, quadok és jazygok viszika főszerepet. Csatlakoztak a szabad dákok is, és rabló hordáik fölprédálták a tartománynak egész éjszaki részét.
Mintha az összes határnépek közös háborújának rémes évei következnének be újra. A császár személyesen küzd a barbárok ellen: a Dunamellékiekkel békét köt még ugyanazon évben; a quadok elismerik fennhatóságát, s Caracalla kivégezteti hűtlen királyukat Gabiomarust; a jazygokkal szintén szerencsésen harcol, fölveszi a Sarmaticus nevet is, de sikerei nem riasztván meg a szabad dákokat, ezek tovább harcolnak, s a. Légió V Macedonica és Légió XIII Gemina együttes erőfeszítései sem tudnak véget vetni dúlásaiknak, a lakosságot teljesen tönkre juttató gerillaharcnak. A császár erre személyesen látogat el a tartományba, és megjelenésének volt is némi hatása, mert a dákok kezeseket adnak, de alig távozik Caracalla Thraciaba sorsára hagyva a tartományt írja Dió újra megindulnak a harcok, hogy meg se szűnjenek Maximinus trónra léptéig.

Caracalla Ázsiában Carrhae mellett, az összeesküdt törzstisztek által meggyilkoltatván (217. ápril 8.) a hadsereg a szintén afrikai származású M. Opelius Macrinust az összeesküvés fejét kiáltja ki császárnak. Az új uralkodó (217218.) nem bírván semmi népszerűséggel, rövid kormánya is céltalan kapkodás lévén, Dácia helytartójává korának legnagyobb szédelgőjét, Marcus Agrippát nevezi ki hálás viszonzásul jó szolgálataiért.
A tehetetlen ember egy pillanatra sem lévén képes a helyzetet megjavítani, a tartomány sorsa rosszabbra fordul minden nap; a dákok tovább folytatják dúlásaikat, s a helytartó csakis kezeseiknek visszaadása és jelentékeny pénzösszegek lefizetése után tudja őket pár hónapra elcsöndesíteni. Macrinus halála után ismét megkezdődnek a villongások, s Heliogabalusus, Severus Alexander uralma idejében folyton tartanak azok.

A szelíd, ábrándos és félénk Severus Alexander Mogontiacumban az elégületlen katonák által megöletvén, a hadsereg és gárda C. Julius Verus Maximinust kiáltotta ki császárrá, az egyszerű thraciai paraszt fiát, ki közlegénységen kezdte a szolgálatot Septimius Severus idejében. A nagy uralkodó halálakor még csak centurio volt, Caracalla tribunná teszi, de á carrhaei catastropha után kilép a hadseregből, nem akarván tovább szolgálni egykori ura fiának gyilkosait. Heliogabalus pusztulása után visszakéri rangját, és Severus Alexander Germania helytartójának nevezi ki, s ő volt talán a rajnaparti hadjáratok főparancsnoka is.
A germánok elleni háború rég el lévén határozva, a sereg készen állott Mogontiacumban (Mainz) s a légiók égtek a vágytól megkezdeni a harcot, melynek eredménye csak győzelem, s ezzel gazdag donativum lehetett, midőn Severus Alexander újra diplomatizálni kezd. A sereg e békeakcióban a gyűlölt és tehetetlen senatus befolyását, de méginkább a császár anyjának kezét sejtvén, összeesküvés keletkezik, s az imperatort meggyilkolják saját sátorában. Maximinus aztán egy pillanatig sem habozott a háború megindításával.

Az új császár katona volt testtel lélekkel, s a légiók szerették a kemény, erélyes, igazságos embert, ki egyenlő mértékkel mért mindenkinek mint császár is (235-238), ki éppoly előzékeny maradt a bíbor palástban egykori tiszttársai és alárendeltjeivel szemben, mint volt előbb. így ő is megbízhatott a hadseregben föltétlenül, mert légionáriusok mint tisztek a katonának valódi eszményképet látták benne, ki megvédi érdekeiket, jutalmazza szolgálataikat, míg a senatus és Alexander ez a valódi polgárcsászár, szűkmarkúak, tehetetlenek még ott is, hol tenni kellene, tenni, erélyesen a provinciák érdekében is, melyeket a barbárok folytonos berontásai már az anyagi bukás és romlás szélére sodortak. Szívesen fogadták tehát a tartományok is a katona uralom inaugurálását, mert az teljes biztosságot Ígért a jövőben is, legszebb férfi korát ért s éppoly kitűnő katona fia lévén a császárnak, mint a milyen ő maga.

Maximinus volt a birodalom első uralkodója, ki tisztán katonai pályán szolgálván, nem viselt soha polgári hivatalt, s gyűlölte is a polgári életet, a senatust ezerféle korrupciójával, alacsonyságával, alkotmányával együtt, mely már holt betű volt, szellem és erő nélkül, csak arra alkalmas, hogy szaporítsa az imperiumnak milliónyi baját. A senatus tehát mit sem várhatott az új imperatortól, ki azzal kezdi uralmát, hogy a diadémet a sereg megbízottjai által téteti homlokára, s nem kéri az atyáktól trónra léptének helybenhagyását, fiát pedig a főtisztek gyülekezetében emeli társcsászárrá; az Alexander alatt működött államtanácsot azonnal elbocsátotta az udvari személyzettel együtt, sőt a fővárosba el sem akart menni, nem lévén hajlandó kitenni magát az telőkelőség és középosztályok gúnyjának, ő a finom modorban, de még az irodalmi latin nyelvben is járatlan, műveletlen barbár, kinek csak annyi jogcíme volt a trónra, hogy vitéz és szerencsés katona, aki a parketten esetlen és ügyetlen, míg a háború ezer veszélye közt és a táborban jól érzi magát s otthon van. Így áthidalhatatlan ellentét keletkezett a patres amplissimi s a császár között, melyet a helyett, hogy megkísértettek volna becsületes úton kiegyenlíteni, vagy legalább enyhíteni, még élesített mindegyik fél, ki-ki a maga módja szerint: a senatus alattomosan, összeesküvések szövése által, Maximinus meg nyíltan, jószágkobzások, halálítéletek stb. által.

A polgári ügyek igazgatásával az imperator mit sem törődvén, Rómát a gárda parancsnokára, Vitalianusra bízza, magának csak a katonai dolgokat tartván fönn. Néhány hónap múlva a praefectus is oly népszerűtlen volt, mint maga a császár, úgy, hogy Maximinusnak a Leg. II. Parthicán kívül nem volt a legcsekélyebb tartaléka, támasza sem.
Uralma, hatalma, fegyvereinek erején nyugodott tehát, annál biztosabban, minél több győzelmes háborút vívhat. A germániai teljes sikerrel végződvén, az imperator visszaállítja a régi limest, megszállja újra a Traianus által elfoglalt, de később veszendőbe ment tizedföldeket, s ezzel a szomszédja fenyegetett provinciákban oly népszerű lett, mint elődjei között igen kevesen.

A rajnaparti harcok szerencsés befejezte után Pannóniába érkezett, s Sirmiumba készült Dácia megszabadítására, melynek helyzete Caracalla óta már valóban tarthatatlan volt. Maximinus a hadjáratra a Légió I. és II. Adiutrixot, a II. Italicát s a dáciai V. Macedonica és XIII. Geminát használta föl. Oly haderő küzdött tehát hegyeink közt, milyent a hódítás óta nem láttak a tartományban. Az erélyes föllépést teljes siker koronázta. A magok között is egyenetlen dákok és szövetségeseik vereséget vereség után szenvedvén, teljesen szétszóródtak, s a tartomány néhány évre ismét teljesen megszabadult a dúlások és rablásoktól. Megérdemelte tehát a Dacicus Maximus és Sarmaticus melléknevet. A harcias császár azonban e küzdelmeket csak a góthok és sarmaták ellen indítandó írtó háborúk bevezetésének tartja, mert a provinciákat biztosítani kívánta egyszer mindenkorra, Róma határait pedig kiterjeszteni egész az Óceánig. S meg is teszi, ha a sors kedvez életének.
E hadjáratokkal karöltve járt a birodalom úthálózatának kibővítése, különösen a Rajna és Duna mellett, s nincs az imperiumnak egyetlen provinciája sem, melyben ne dolgoztak volna mérnökei. Hadi vállalatai és seregének teljes biztossága érdekében tekinti föltétlenül szükségesnek a közlekedés lehető megkönnyítését. Egyéb dolgairól nagyon keveset tudunk, s a mi fennmaradt is, az ingerült, elkeseredett római néptömeg közvéleményének nyilvánulása, vagy a dühöngő senatusé, mely egy pillanatra sem szűnt meg izgatni a csőcseléket a fővárosban, izgatni a tartományi helytartókat, főhivatalnokokat, s a provinciákban lakó nagy családokat, különösen Afrikában, hol néhány ókori Croesust keményen sújtanak az imperatornak szigorú pénzügyi rendszabályai. Ebből Carthago vidékén parasztlázadás támadt, s e kicsinyes eset volt a császár és fia bukásának kezdete.

A lázadók meggyilkolják a procuratort, vezéreik, hogy elkerülhessék a halálbüntetést, a legmerészebb játékot kisérlék meg: császárnak kiáltják ki a jámbor és dúsgazdag Gordianust, ki fiát társul veszi, első intézkedése a Maximinushoz hű maradt Légió III. Augusta legátusát Gapellianust fosztja meg állásától. A tábornok azonban támadással felelt, s az ifjabb Gordian elesett, az idősebb pedig félelmében felakasztja magát. Ezzel vége lett volna a lázadásnak, ha a senatus átok alá vetvén s a haza ellenségének nyilvánítván Maximinust és fiát, el nem égeti a visszavonulás hídját. Ez elhamarkodott lépéstől utóbb maguk is megriadtak, s fölkérik közvetítésre magát a császárnét is, de hiába, visszautasíttattak. Küzdeniük kellett tehát a végsőkig, s a küzdelem csak az egyik vagy másik fél teljes bukásával, jobban megsemmisülésével végződhetett.

A senatus lázas izgatottsággal készült tehát, s kimondván elvileg a katonai és polgári főhatalom kettéválasztását: a collegiális kormányt tekintik az alkotmány és közszabadság legjobb és egyedüli biztosítékának a békés, gazdag és közbecsülésben álló D. Caelius Calvinus Balbinust és a szegény sorsból a legmagasabb katonai rangra emelkedett M. Clodius Pupienus Maximust választják augustus-szokká azon határozott célzattal, hogy Balbinus a közigazgatást és annak minden ágát, Pupienus pedig a hadügyeket vezesse s végezzen Maximinus-szal.
Sajátságos iróniája a sorsnak, hogy a senatusnak, a legarisztokratikusabb testületnek légelszántabb Védője Pupienus, s a császárság korlátlan hatalmának praetedense, sőt tényleges birtokosa még: Maximinus, mindketten oly rétegekből emelkedtek föl, melyeket, ha a senatus észrevett is néha, mindig megvetett! S Maximinus hozzá még barbár is!
És ez az egyszerű jelző lázba hozta a vénhedt Itáliát, merevült tagjai újra megéledtek, meg egy pillanatra s Maximinus elbukott, el, megfoghatatlan késlekedése miatt, mert ha a mozgalmak kitörésének hírére azonnal átkél az Alpokon s Rómára csap, úgy sikere kétségtelen. Hisz a hadsereg mellette volt, még a Légió II. Parthica is elhagyá albanoi castrumát; részt vett Aquileia sikertelen ostromában, de a császár még mindig késett, késett kimondani Julius Caesar szavait: alea iacta est, s ez alatt a senatus, az aggoknak, életük végső szakában néha előforduló, akadályt nem ismerő, eszközöket nem válogató sietségével készült, szervezkedett, fenyegetőzött, különösen a Légió II. Parthicaval szemben, hogy kardélre hányatja Albanoban visszamaradt övéiket! s a légionáriusok, kik soha egy pillanatra sem riadtak meg a legvészesebb harcokban sem, kik ott küzdöttek Septimius Severus sasai alatt Ázsiában, messze keleten a parthokkal, vagy messze éjszakon Britanniának ködös, zord hegyei és szűk, nedves völgyei között a vad caledonokkal, megrémültek nejeik, gyermekeik véres árnyától, s föllázadván, a gyanútlan, fiával együtt épen ebédelő Maximinust meggyilkolták.

A senatus e hírre Balbinust és Pupienust újra acclamalta, s kihirdetvén a. határozatot, a palotába akarák kisérni őket, midőn legnagyobb meglepetésükre óriás tömeg csőcselék s a praetarianusok útjokat állják, követelvén, hogy Gordianus is nyílváníttassék Augustusnak. A megrémült atyák megtevék, de a lázadás azért nem szűnt meg, sőt a vérszemet kapott tömegek felgyújt néhány házat, a gyorsan terjedő tűz elhamvasztja a városnak jelentékeny részét. A senatus tervei tehát füstbe mentek, a collegialis kormány megszűnt, a birodalomnak ismét bárom császárja volt, kik közül a legifjabb Gordianust ismét katonák emelték trónra!
Ezzel legalább egy időre biztosítottnak látszott a béke: Maximinusnak Italiában lévő hadai hűséget esküdtek Pupienusnak s haza mentek csöndesen.
Az uralkodók Balbinus és Pupienus a legjobb egyetértésben élvén, Gordianus még félig gyermek volt a senatus idilli napoknak örvendett. Nem sokáig tartott dicsősége. Az imperatorok között véleménykülönbségek támadván, lassankint elhidegültek egymástól; a praetorianusokat sem tudták megbékíteni, sőt napról-napra elégületlenebbek lőnek, különösen azután, hogy kisültek a senatusnak Gordianus ellen táplált titkos céljai. Csak szikra kellett már, hogy kitörjön a lázadás, s az ki is gyulladt, midőn Pupienus az Eufrates, s Balbinus a Dunához volt indulandó a góthok, karpok, dákok stb. ellen, és a senatus azt hívé, hogy egy kemény hangú , rendelettel, a császárok távollétének idejére, csendre szoríthatja a féktelen gárdát. Nagyon megcsalódott, de e csalódás életébe került a két imperatornak. Gordianus egyedül maradt a trónon.
Ezzel megkezdődött a visszatorlás Maximinus hívei ellen. Afrikában Capellianust kivégezték, a Légió III. Augustát feloszlatták s helyére a XXII. Primigeniát küldik. Dáciában éppilyen véresen dúlt a félig gyermek császár helyett uralkodóknak indokolatlan bosszúja. A procuratort halálra ítélték, halálra azokat, kik Maximinus fénykorában nyíltan hozzá csatlakozván, hívek maradtak a vész napjaiban is; elítélték kezelő tisztjeit, megölték az általa kinevezett tartományi kormányzót, légió parancsnokait, a tribunokat. s ha nem oszlaták is föl a Légió V. Macedonicat és XIII. Géminat, mint az africai III. Augustát, legalább megtizedelték. Mennyi könnyet, keservet, bánatot okozhatott e hivatalos bosszú a tartományban, melynek megmentője, valódi megváltója volt Maximinus, hol annyi híve volt!
Az ifjú császár aerája nagyon rósz előjelekkel kezdődött. Udvarában valódi hárem gazdálkodás folyt, eunuchok intézték az ügyeket, s III. Gordianus eltűrt, elnézett mindent. De e szerencsétlen viszonyoknak hamar vége lett. Az imperator nőül vette Furia Sabina Tranquillat, a derék és erélyes C. Furius Sabinus Aquila Timesitheus leányát, apósát azonnal gárdaparancsnoknak nevezi ki, s a tábornok az udvart és kormányt azonnal megtisztítja a selejtes elemektől; megkísérelte megjavítani a pénzügyeket is, de főképen a hadsereg állapotait.
A meglazult fegyelmet helyreállitá, rendes fölügyeletet hozott be, és szigorú szolgálati szabályzatot, így nyugton tekinthetett a jövőbe, bár az AlDunánál végtelenül nyomasztó erővel kezdtek jelentkezni a karpok, gothok, kik betörvén Moesia inferiorba, elpusztítják Tyrát a Dniestr mellett. Támadó háborúra azonban még sem gondolhatott a gárda-parancsnok, erre nagyon gyönge volt a birodalom; a megelőző irtózatos megrázkodtatások legjobb erőitől fosztja meg az imperiumot, örvendett mindenki, ha a határok biztosak voltak, nyugodtak és engedelmesek a légiók, és jók a védelmet megkönnyítő utak. Ennyi elég is volt a végeken tolongó barbárok ellen, ha betöréseiket nem lehetett is mindig megakadályozni. De a védelmet csak a helyszínén szervezhetvén valóban célra vezetően, a császár és apósa fölkerésék Moesiát, majd Thraciába mennek, jelentékeny, a perzsa háborúra összepontosított haderővel, s szerencsésen küzdenek a barbárokkal, legyőzvén a gothokat, mint sarmatákat.

Moesiai tartózkodásuk idején kiterjeszték figyelmüket Dáciára, mint szomszédos vidékeire. Viminacium (Kostolac) colonia rangot kap, s fölruházzák pénzverési joggal; Dácia valószínűleg Gordianustól kapja a tartománygyűlést, melynek sajnos csak egy fölirata maradt fönn, de sokat tehetett a városokért is, mert Sarmizegetusa ordója oltárt emel 239-ben a császár tiszteletére Apulumban, s eme föliraton olvassuk először, hogy a Colonia Dacica metropolis lett; Napocaban a császár és nejének jóvoltáért L. Lael. Terentianus aedis praefectus Jovi. Optimo Maximo, Junoni Reginae, Minerváé dedicatióvaí szentel fogadalmi követ. A tartományt tehát életképesnek tartja a császár, védhetőnek, s reformjainak célja kétségtelenül az volt, hogy a provinciának védőképessége és átalános jólléte emeltessék. Ekkor Dáciának még-még van régi integritása, sőt talán nagyobb terjedelmű, mint a milyen a hódító Traianus idejében volt. Északon a vallum, és a vallumon túl lévő régió római fennhatóság alatt van, s ez alsó-kosályi fölirat eléggé igazolja; de álljon itt maga az eredeti szöveg:

DEAEnemES
I
REGinVALVA
LEN tinVSBP
OOSmiles LE XIII-g-GORDl
AEDU COLNAP
ACENSSVBSI

SAMVMCVMREG
IT
ANSYLL l u m.
DMAntGOEDBÍGVS to et
aVIOLAaCOS
X

Deae (Nemjesi reg(in(ae)) Valen(tin)us b(ene)f(iciarius) co(n)s(ularis), (miles) le(gionis) XID. (g(eminae)) Gordi(anae), aed(il(is)) col(oniae) Nap(ocae), a cens(ibus) subsi(g(navit)) Samum cum reg(ione) (tr)ans val(lum i)mp(eratore) dominó) n(ostro) M. A(nt(onio)) Gordi(ano) Augus(to et A)viol(a) co(n)s(ulibus) X. (kai.)....

Torma Károly e föbrat utalása alapján átkutatván északi Dáciát, a vallumot constatálta, constatálta, miként fentebb leírtam, sáncaival, castrumaival együtt, melyeknek jelentékeny része még ma is ott áll, vetekedve a brittanniai hasonló művekkel! És mégis akadnak kétkedők! Jó szerencse, hogy ezek mindnyájan az íróasztal mellett, a táborkarnak nagyszabású térképeiről vizsgálták és ítélték meg a helyzetet, de nem a helyszínén. Hogy mit érnek az ily módon keletkezett okoskodások, mit a theoriákból szőtt, a valósággal össze nem. hasonlíthatott érvek, s az ily argumentumokkal indított támadások, arra nem kell szót vesztegetnem, Torma eléggé megfelelt. De legújabban ismét akadt szakértő, ki újra kezdi a már befejezett harcot, saját gyártmányú argumentumokkal, melyeknek jellemzésére csak annyit mondok, hogy a különben teljes elismerést érdemlő tudós, nem azt olvassa, mi a kövön van, s nem azt rajzolja, mit a vésnök oda metszett! S vajon helyes ez? ha másodrendű író teszi egy jelentéktelen hypothesis igazolására, tegye, ha kedve van hozzá, de midőn az egész világot érdeklő vállalatról van szó, mint a Corpus Inscriptionum Latinarum, úgy valóban tiltakoznunk kell ellene, vagy jobban konstatálnunk azt, mit a tények mondanak, melyekkel homlokegyenest ellenkezőt akar valaki állíttatni ama forrással, mely a rómaiságnak legelső kútfői közé tartozik.

Az alsó-kosályi fölirat régió transvalluma írja Torma, önként érthetőleg az a földterület volt, mely Kis-Sebes és Tihó közt kimutatott vallumon, a limes Dacicus felső részén túl, illetőleg azon kívül feküdt, vagyis Dácia északnyugati szögletének, s északi részének szomszédjába esett barbar föld, mely, ha tán nem is tartozott egyenesen a provinciához, annak kiegészítő részét nem is képezte, de a rómaiak hatalma is clientelája alatt állott mindenestre, mint e tény mellett az idézett fölírat tanúskodik, elmondván, hogy a régió transvallumot Kr. u. 239-ben ismét census alá fogták. Hogy a clientela alig lehetett folytonos, ha az említett feliratból nem tudnók is meg, nyilvánvaló e vidéknek Dácia tényleges határán kívül fekvéséből.
A provinciától vallum által elválasztott vidék, habár a határőrség folytonos fölügyelet alatt tartotta is, bizonyára elég alkalmat lelt magának a római sas szárnyai alól menekülni, s a kötelék, mely a vidéket Dáciához csatolta, valószínűleg nem volt annyira szoros, hogy a régió transvallumot Dácia állandó kiegészítő részének tekintsék. E vidéket legalább eleinte harcias barbárok lakhatták, kik ellen a provincia határait megkellett erősíteni, utóbb azután, ha nem romanisaltattak is, de köztük, s a rómaiak közt kereskedelmi összeköttetés, patronatus, és sok más érdek alapján, főleg pedig a fegyver hatalma következtében oly szomszédi viszony fejlődött ki, mely utóvégre clientelára, a függőség bizonyos mértékére, sőt épen adófizetésre vezetett.

A régió transvallum kiterjedését, határait, írott, pozitív adatok teljes hiányában természetesen nem lehet határozottan körülírni, csak hozzávetésekre vagyunk utalva, melyeknek alapját a természeti viszonyokon, a hely fekvésen kívül főleg az eddig ismert régiségleletek képezhetik, a határokat pontosan kijelölni csak akkor lehetvén, ha a Szilágyság, s a délkeleti Felföld összes északi részei, archaeologiai tekintetben át fognak vizsgáltatni.
A Samus vidékével haláros régió transvallumot Torma szerint az a terület alkothatta, mely a Réz és Bükk hegység, illetőleg a Kőrös, Berettyó, Kraszna és Szamos folyók között terül el mintegy a tájig, hol a hegységek kifutványai a Bihar és Szatmármegyei lapályra kezdenek simulni, a melyen jelentékeny számú barbartanya nyomai mutathatók ki, azt bizonyítván, hogy a régió transvallum sűrű népességgel bírt.
Hogy Dácia nyugati szomszédjai a római foglalást megelőzőleg s annak tartama alatt a jazygok voltak, az ókorií határozottan említik1 s alighanem ez a nép lakta a régió transvallumot is. Dió Cassius mondja, hogy Decebal a jazygok területének egy részét elfoglalta s hogy az elfoglalt földet Traianustól nem nyerhették vissza. Több mint valószínű, hogy ez elfoglalt terület a belső vallum kiépítése után később régió transvallumnak nevezett vidék volt, mely tán épen e miatt vált pörössé a Decebal országát birtokba vett, s ahhoz teljes jogot, a fegyver jogát formált rómaiak, s az ősi birtok elszakított részére igényt tartó jazygok közt.
Úgy látszik, hogy e földterület, habár folyton római birtoknak tekintetett is, de valószínűleg nem lévén szorosan Dáciához csatolva, a Samus régiójával együtt alig volt egyéb, mint a császári fiscusnak a provincia szomszédjában, barbar földön lévő oly domíniuma melynek lakosai, hol adóztak, abból pedig revoltálva az adót, ideig-óráig megtagadták, hogy ismét adófizetőkké váljanak.

Az északi részekre vonatkozólag teljesen egyetértek a nagyérdemű Goos-szal, midőn írja, hogy a vallumon túl éjszakra nem kereshetünk sajátképi római telepeseket, hanem csak oly népeket, kiknek a kormány területeket jelölt ki állandó tartózkodásra, s ezek részben az asdingek lehettek, kiknek lakhelyei Jordanis szerint a Kőrösig érnek, tehát oda, hol a vallum kezdődik; voltak dákok is, kik Maximinus által leveretvén, függési viszonyba kerültek Rómával szemben. E népeknek hűbérisége mellett látszik bizonyítani még az a körülmény is, hogy egykori területeiken gyakran fordulnak elő, a római veretek egységétől teljesen eltérő barbar arany érmek Gordianus sugárkoronás fejével, Philippus Arabséval, vagy épen csak a néhány pénzdarabról ismert Sponsianus-éval, a legtöbbször teljesen érthetetlen körirattal. Az astingok aligha érmeitek, de a jazygok, s a késői dákok talán megtevők. Ez esetben a pénzek egyik vagy másik néptől származhatván, alakjukkal kétségtelenné tennék a hűbéri viszonyt.

A császár az Al-Dunától keletre ment a Sassanida Ardeskir ellen. Fegyvereit nyomon követte itt is a győzelem, s már befejezendő lett volna a dicsőséges háború, midőn apósa Timesitheus hirtelen meghalt. Utódjául Philippus Arabsot, seregének legkiválóbb tábornokát nevezi ki Gordianus. Az álnok arab azonnal megváltoztatta a körültekintő Timesitheus intézkedéseit, mire éhség támadt, de ő a zúgolódó sereg előtt Gordianusra hárítja a gonoszul kitervelt hibát, teljes tehetetlenséggel vádolva őt, képtelennek nyilvánítja a hadjárat tovább vezetésére. A légiók erre Philippusnak császártárssá avatását követelték, hogy ő folytassa tovább a háborút.
A gyönge ifjú nem tudván, vagy félvén ellenállni, teljesíti az ingerült, vad nép követelését, s ezzel elérte végzete. Philippus egészen háttérbe szorítá őt, később pedig megölette, bár a tanácshoz intézett levelében azt mondja, hogy Gordianus természetes halállal múlt ki. A senatus elismervén az új egyeduralkodót, Philippus azonnal békét köt, és Rómába siet, hogy felöltse bíborát.

Kormányának történetét nem igen ismerjük, a források rendkívül hiányosak, szakadozottak, jóformán csak sejtésekre, föltevésekre vagyunk utalva, ezek pedig vajmi kevéssé pótolhatják a pozitív adatokat. Annyi kétségtelen, hogy uralma éppoly katonai jellegű, mint Maximinus-é, bár dinasztiája biztosítása érdekében, a senatus iránt sok előzékenységet tanúsított.
Első éveit az Al-Dunánál és Dáciában, a gótok és karpokkal vívott harcai töltik be. A gótok a történetben való első föltűnésük idején a keleti tenger partjain laknak, s folyton előbbre tódulva, részben ők idézik elő a markoman háborúkat, s midőn nem sikerül nekik áttörni a birodalom határain lakó, részint már letelepedett barbárok ővét, hogy a Dunához jussanak, keletre fordulnak a szlávok ellen, és 200 körül már a Pontus környékein tanyáznak. Dáciát ekkor a közbeeső bastarnok telepei védik meg a folytonos háborgatás ellen. A gótok ez időben még nem egységes nép, törzsfőnökök vezérlete alatt élnek. Föllépésükben, támadásaikban, nincs és nem is lehet következetesség, egység, uraiknak folytonos torzsalkodása miatt. Szervezett, egy akarat által vezérelt támadást nem is bírt volna ki akkor a hanyatló római birodalom!
A következő években e bel bajok dacára is előre haladnak, s 215-ben már a Duna torkolatai mellett laknak, az egykor Dáciához tartozott, de később közigazgatási és védelmi tekintetek miatt Moesiához csatolt területeken, melyeknek védelmére az úgynevezett vallum Traiani-t építik s látták el, itt-ott még most is majdnem egészen épen álló castrumok és castellumokkal. Caracalla a mondott évben már harcol ellenük, de a nélkül, hogy számba vehető sikert tudna elérni, annyit azonban mégis kivívott, hogy tiszteletben tárták a határakat még holta után is, sőt barátságos viszonyok is fejlődnek a jobbparti római lakosság és balparti barbárok közt, mert Maximinus, midőn Macrinus idejében (217-218.) mint magán ember Moesiában lakik, sűrűn érintkezik a gótok, mint alánokkal, ajándékokat ad nekik és fogad el tőlük. Vagy az évpénzek tartották volna őket békében? Lehetséges, a római birodalom nem tartja ezt lealázónak, megfizették még a legkiválóbb uralkodók is, mint Domitianus, Hadrianus stb.

A góthok példáján okulván a carpok, ők is megkövetelték a segély díjat, Moesia helytartója, Tullius Menophilustól. A helytartó tribunalján ült, s tisztjeivel sűrű beszélgetésbe volt merülve, midőn eléje vezeték a követeket. Ezek kétszer, háromszor is elkezdék beszédjüket, de a legátus még sem figyelvén reájuk, utoljára a küldöttek főnöke éles hangon csak ennyit mond:
„Ha a gótoknak adtok segélyt, miért nem adtok nekünk is?” „A császárnak sok pénze lévén, annak ad, a ki kér tőle válaszoló, a helytartó. «Úgy fogadjon minket is a kérelmezők közé, mert mi különbek vagyunk, mint a gotok.” „Erről a császárnak kell jelentést tennem; négy hónap múlva megkapjátok a választ.”
Ez elutasító volt, s Menophilus oly nyomatékkal tudja közölni az újra megjelenőkkel, hogy három évig maradtak még nyugton. Körülbelül ekkor helyezkednek el a barbárok Dácia szomszédságában úgy, miként a Peutinger táblán látjuk: keleten vannak a gótok, mögöttük a gepidák; nyűgöt felé a sarmaták (jazygok?); Magyarország éjszaki részén a lupiones név alatt összefoglalt germánok; de mutatkoznak már a szlávok is venedi, északon mint keleten, kiknek nevét a térképrajzoló helyhiány miatt a helyett, hogy a sarmaták fölé írná, területeikre teszi.

A gótok tehát nem érvén közvetlenül a tartomány határait, még nem veszélyeztetik inmediate a provinciát. Annál nyomasztóbbak a dákokkal rokon karpok, kiknek a gótok megjelenését megelőzőleg, valószínűleg nagy, teljesen szabad mozgást engedő területeik voltak Dácia keleti mesgyéin, míg most, úgy látszik, egészen be vannak ékelve, s talán folyton fenyegetve is a velük tökéletesen egy műveltségi fokon álló, de valószínűleg sokkal nagyobb számú szomszéd barbárok által.
Másfélé tehát nem is igen fordulhattak, mint Dácia ellen. S ezzel ismét szomorú napok következtek, mert szakadatlan, majdnem minden nap ismétlődő becsapásaikat a helyőrség, vagy elégtelensége, vágy a helytelen vezetés miatt nem igen tudja elhárítani, s ők minden nap merészebbek lőnek, annyira, hogy utóbb már csak a megerősített helyek nyújthatnak menhelyet ellenük.
A legtöbb menekvő Apulumot keresi föl, s ezeknek egyike a valószínűleg egyiptomi eredetű G. Val. Sarapio, háláját, hogy megszabadult övéivel együtt, Jupiter, Optimus, Maximusnak szentelt oltárral rója le. A félénkebbek már a tartomány határain túl keresnek menekvést, így Galeriusnak, a későbbi császárnak anyja átkelve a Dunán, a jobban védhető vagy védett; Moesia Superiorba fut családjával.

Philippus e vészteljes hírekre, a mint rendezhető a birodalom egyéb ügyeit, személyesen érkezett Dáciába nagyszámú hadsereggel, mozgósítván a mór csapátokat is, melyeknek elei egykor a hódítás alkalmával oly nagy szolgálatokat tőnek Traianusnak. Most is ők voltak a legkiválóbbak, nyílt ütközetekben éppúgy, mint a gerillaharcokban. A nagy haderő, a kiváló vezérlet, babért fűztek ismét a császár homlokára, s a karpok és szövetségeseik a germánok, szégyennel és irtózatosan megfogyva menekültek a sokat szenvedett provinciából.
A tanács 248-ban fényes diadalmenettel ünnepli a1 császár győzelmeit. Philippus a tartományban időzése alkalmával, éppúgy, mint elődjei tevék, mindent elkövet annak felélesztésére, s újból való fölvirágoztatására. A határokat megerősíti, a segédcsapatokat megszaporítja, kiegészíti, a kereskedelem és forgalom könnyítésére fölállítja a pénzverdét.

E rendkívüli sikerek újakkal biztatván a császárt, megtagadja a gotoktól az eddig élvezett segélypénzt, kétségtelenül abban a hitben, hogy germán fajrokonaik sorsa eléggé megriasztó őket arra, hogy ne merészeljenek zúgolódni, vagy épen erőszakoskodni. Megcsalódott, mert királyuk Ostrogotha kihívásnak tekintvén az imperator föllépését, de kényszerítve a napról-napra növekedő anyagi szükség által is, betört Moesiába, Thraciába, súlyosan megvervén az ellene küldött Deciust.
A szégyenletes csatavesztést a légiók fegyelmetlensége okozván, a vakmerő vezér elbocsátja őket a szolgálatból, intő például a többiekre, s büntetésül reájuk nézve, de a rakoncátlan, minden becsületéből kivetkezett nép, mely a sasok alatt is csak utódja s nem hagyományosa volt a köztársaság és korai császárság légióinak, megfeledkezve s mit sem akarva tudni Julius Caesar hadseregének példájáról, az ellenséghez csatlakozik, s Decius a jövő háborúban a gótok, taifalok, astingok hordáin kívül kénytelen még ez árulókkal is megküzdeni.

A hadjárat egyelőre Marcianopolis ellen irányult, melynek elestével a gepidák által fenyegetett gótok tekintélyes váltságdíjat is kapva, visszavonulnak, leszámolandók elleneikkel. A barbárok az Auha (?) folyó mellett Galtisnál (?) mérvén össze fegyvereiket, Ostrogotha győzelmesen kel ki az ütközetből, s már ismét Róma ellen készült, midőn eléri végzete. Utódja Kniva egyesítvén az összes törzseket, a háborút oly nagy erővel akarta megindítani, hogy támadása föltétien sikerre vezessen.
A moesiai légiók erre vezérüket Deciust kiáltják ki császárnak (248. végén), azon reményben, hogy ő többet fog tenni a védelem érdekében. A bíborra nem vágyódó derék hadvezér csak hosszas rábeszélések után fogadta el az acclamatiót ama elhatározott, s Philippushoz intézett levelében esküvel is erősített szándékkal, hogy a mint Rómába mehet, azonnal leteszi az imperiumot. A bizalmatlan arab azonban nem hitt, s haddal indulván ellene a moesiai és dáciai légiók új császárjuk védelmére elhagyták helyőrségeiket, s gyors menetekben vonultak Itáliába. Veronánál ütköztek össze, s Philippus seregének élén nyílt ütközetben esett el. Fiát, a tizennégy éves komor Philippust, kit sohasem láttak mosolyogni, Rómában a praetorianusok ölték meg.

A polgárháború befejezte után Decius Rómában csak néhány hetet tölt, visszasietett az Al-Dunához, hol a helyőrségek nélkül maradt Dáciát és Moesiát újra elárasztók a barbárok. A császár Pannónián át érkezvén, valószínűleg tartományunkban kezdi meg a harcot rendkívüli erély és sikerrel, s Apulum mint Restitutor Dacjarum ünnepli őt.
A császár dáciai tartózkodása nagyon rövid lehetett ugyan, de azért, a háborúban való elfoglaltsága dacára is talált időt a bajok orvoslására, a közjóllét emelésére. A határokat megerősíti, új haderőkkel látja el; kiterjed gondja a városokra is, s Apulumot újra alapítván és népesítvén, az eddig különállott coloniát és municipiumot egyesíti, s a város mint «Colonia Nova Apulensis» hálálkodik neki.

Decius Pannóniában született Sirmium mellett Rubalia nevű falucskában római, vagy legalább romanizált, középsorsú szülőktől. Ő az első a Dunamelléki császárok közt, kik erélyűk s kitartásukkal a hanyatló birodalmat naggyá és hatalmassá teszik még egyszer, s véglegesen megalapítják a korlátlan egyeduralmat. Decius kiváló katona, ki megbecsüli és szereti légióit, de megköveteli tőlük a föltétien engedelmességet, a legszigorúbb fegyelemhez való alkalmazkodást, bár viszonzásul mindent elkövet érdekükben. Ezért kiáltják ki császárnak is.
Javítani törekszik anyagi helyzetüket, előjogaikat megnöveli, kijavíttatja és megbővíti az úthálózatokat, hogy a hadsereg mozgása lehetőleg gyors és könnyű legyen különösen az al-dunai tartományokban. Méltán megérdemelte tehát a birodalom háláját, midőn épen a legnagyobb veszély idején fejté ki e mélyre ható, a sereget regeneráló tevékenységet.
Közben Kniva két hadsereggel rontott Moesiába.
A 70,000 főből álló nagyobb tömeg a király személyes vezérlete alatt veszi ostrom alá Novaet, (Steklen) a Jatrus (Jantra) és Duna összefolyásánál, de Trebonianus Gallus, a későbbi császár, szembeszáll vele s elűzi őt, mire a góthok a Dácia meghódításának emlékére Traianus által épített Nikopolist (Nikup ugyancsak a Jantra mellett) támadják meg, de sikertelenül, az erős falakkal, s kötelességtudó helyőrséggel a vad csapatok nem tudván megmérkőzni, Decius érkeztének hírére fölszedték táborukat, s a hegyek közé vonultak, kirabolandók a gazdagnak vélt Philippopolist.

A császár hegyi ösvényeken követvén Knivát, szerencsésen elérkezett Beroe-ig Pbilippopolistól 60 római mértföldnyire (= 88-65 km.) ama reményben, hogy elzárhatja elleneinek visszavonulási útját. De a barbar király épen ettől félvén, fölhagy a város ostromával, s erőltetett menetekben siet Decius elé, és mielőtt a császár sejthette volna érkezését, meglepi a rómaiakat és szétveri az egész hadsereget. A csatát vesztett uralkodó ezer meg ezer veszély közt ugyan, de elmenekült Oescusba, újra szervezendő hadait. Közben a macedóniai helytartói.
Priscus árulása folytán elesvén Philippopolis, a gótok hadai akadálytalanul dúlhátták Macedóniát, Thraciát, s midőn az egykor virágzó tartományokban nem maradt kő kövön, visszavonultak, valószínűleg az áruló és trónravágyó L. Priscus által fizetett váltságdíjért. Decius eléjük akarván vágni, a mai Dobrudzsába sietett és Abrittusnál vívja meg velük utolsó csatáját.
Kniva győzött s a császár Trebonianus Gallus által elárultatván, elesett fiával Herennius Etruscus-szal együtt. Még holttesteiket sem találták meg. Első Ízben történt, a már háromszázados egyeduralom alatt, hogy római uralkodó, a birodalom területén győzelmes ellenség fegyverétől találva hal meg. (251.) Diadalittasság a barbárok részén, s teljes kétségbeesés az «örök Rómában» lőnek a következmények.

A moesiai hadsereg e rémítő csapás után, talán nem is sejtve az árulást G. Vibius Gallus Trebonianust kiáltja ki császárrá, ki a gyanút elhárítandó magáról, Decius ifjabb fiát Hostilianust kormánytársul veszi, leányát pedig eljegyzi örökösével az ifjú Volusianus-szal, s míg Hostilianus élt, csak ketten voltak Augustusok, Volusianusnak meg kelle elégednie a «Caesar» címmel. De a régi és új dynastia eme egyesülése nem tartott soká, Hostilianus áldozata lett még 251 végén az egész birodalmat dúló ragálynak, vagy pedig megmérgezték. Utódja Volusianus lett.
A gótokkal az új császár megbékélt azonnal: zsákmányukat nem követeié vissza, nem váltotta ki a foglyokat sem, és megígérte nekik, hogy a régebben fizetett évpénzt újra meg fogják kapni. Erre Romába sietett, s a világváros gyönyöreibe merülve élvezé rövid dicsőségét, és a nyugalmat.
Ez azonban nem tartott soká. A vérszemet kapott Kniva újra betört Moesiába, de emberére talált, mert a helytartó, a mór származású M. Aemilius Aemilianus kiverte őt. A hadsereg s a sokat szenvedett tartományok örömrivalgással fogadván e győzelmet, Aemilianust kikiáltják császárnak. Dácia s a szomszéd Pannónia azonnal elismerték, és Gallus mégis megelégedett azzal, hogy a senatus által a haza ellenségének nyilváníttatván őt Rhaetia és Noricumból Valerianus seregeit Italiába rendelte Róma biztosítására.
Aemilianus az európai keleti provinciák mind meghódolván neki, ugyanekkor vélte elérkezettnek az időt Italia elfoglalása által uralmát biztosítani. 253-ban mérte össze fegyverét Gallusszál, s a császár elesett fiával együtt. Erre a senatus is elismerte őt, mire az új imperator megígérte, hogy a kormányt egészen az «Atyákra» bízza, magának pedig mint a tanács hadvezére, csak a katonai ügyeket s a háborúk vezetését tartja fönn. Ezzel betelt végzete: a katonák megölték őt Spoleto mellett, s fejét elküldök a már közeledő Valerianusnak.

P. Licinius Valerianus, előkelő, ősnemes itáliai családból származik, s a trónt hatvanhárom éves korában foglalja el. Kormánya telve lévén a legjobb akarattal, oda irányul minden törekvése, hogy orvosolja a bajokat. A hadsereg és polgárság igényeit, mennyiben lehetséges volt, igyekezett összhangba hozni; a közigazgatást javítja és seregének élére legkiválóbb embereit állítván, a birodalomnak későbbi nagy uralkodói Aurelianus, Claudius, Probus mindnyájan alatta érték el a legnagyobb katonai méltóságokat. S erre sohasem volt talán nagyobb szükség, mint épen most, midőn a birodalmat megtámadták minden oldalról. Mintha a földből termettek volna elő a vad hordák. Ilyen körülmények között magának a császárnak is kiváló katonának kellett volna lennie, hogy személyesen intézhesse a védelmet, vagy legalább a fölügyeletet, de Valérián már törődött volt, fia Gallienus pedig képtelen ily óriás föladat megoldására még akkor is, ha a gondoknak kisebb fele nehezedik reá.
Keleten a Sassanidák indítónak háborút, a legnagyobb ázsiai hatalmasság, mely száz és százezernyi eléggé fegyelmezett, jól fölszerelt hadsereggel rendelkezett, s uralkodója is erélyes és harcias. így itt még nagyobb volt a veszély, mint nyugaton. Valérián tehát keletre ment s ellenének fogságában végezte életét. Nyugaton sem volt sokkal másképen, de az ellenségek ezerfelé darabolva, sohasem tudtak egységesen föllépni.
Kellő erély, körültekintés" és kitartással ugyan sokat lehetett volna tenni, de épen ezek a tulajdonságok hiányozván Gallienusban, Gallia, Hispánia, ha nem válnak is el végleg a birodalomtól, külön császárnak hódolnak, s az meg is védi határaikat; az Al-Dunánál pedig soha egy pillanatra sem szűnik meg a harc: markomanok, gótok s szövetségeseik á boránok, burgundok, sarmaták dúlják Pannóniát, Dáciát, Moesiát, Thraciát, Macedóniát és a császár képtelen megvédelmezni azokat, bár a légiók szakadatlanul küzdenek, s néha szerencsével is, miként az egyes császárokká kikiáltott tábornokok életrajzaiból értesülünk.

256-ban Valérián császár a praefectus urbishoz intézett levelében Aureliant «liberator Illyrici»-nek nevezi, s a Corvusok és Scipiókkal hasonlítja össze, s mi nem színarany benne? kérdi az érdemeket mindig elismerő imperator. A derék tábornok 258-ig látja el a főparancsnokságot; utódja a Traianus ivadékából származó Ulpius Grinitus, majd Claudius teljes hatalommal egész Ulyricumban, s rendelkezése alatt állnak az összes thraciai, moesiai, dalmatiai, pannoniai es dáciai hadak. De még e kiváló emberek sem tudják a sors haragja által pusztulásra kárhoztatott tartományt megmenteni. Dunamelléki része elveszett talán már Decius halála után, vagy Gallus mondott le róla, de Aemilianus megöletése után kétségtelenül.
A Felföld még tartható volt egyideig, míg az említett nagy hadvezérek állnak a sereg élén, s egy hispaniai fölirat Dacicus Maxmiusnak nevezi Gallienust; de dáciára az egyes győzelmeknek a területi épségét vesztett tartományt már igen laza kapocs fűzte a birodalomhoz, bár Potaissában (Torda) a legutolsó fölirat 253-260 közt kelt, tehát dedikálója, a Légió V Macedonica praefectusa bizalommal tekint a jövőbe, mert belejezteti az Azizus tiszteletére megkezdett, de el nem készült templom építését. De az éremleletek nem nyúlnak le eddig: az alsó-ilosvaiak csak Philippust érik el, a tordaiak 254-ig, és az Ackner által Hammersdoríban gyűjtöttek szintén Gallienusig terjednek, éjszakon és keleten megszűnt tehát Valerianus és Gallienus uralmának kezdetén a római élet, majd elesik Potaissa is; az erős Apulum még tartja magát, de a dáciai aeranak XI évében megszűnik a pénzverde, s talán még ugyanezen évben, városunk tornyaira is kitűzik a barbárok zászlaikat.
Csak a nyugati rész, talán a tővárossal együtt hódol még a római sasoknak. Ide vonják vissza a Légió V és Légió XIII összes legénységét, és Ad Mediámban (Mehadia) Marcus Aurelius e Lég. XIII Gemina Galleniana veteránja 260-268 között még fogadalmi követ szentel Diis Magnis et Bonis, Aesculapio et Hygiae dedicatióval. Ilyen nagy helyőrség azonban oly kis területen mint a inai Hunyadvármegye nyugati, Krassó-Szörény és Temesvármegyének keleti része, fölösleges lévén, Moesiába rendelik a dáciai hadseregnek legnagyobb részét, s a légiók ott 258 után Claudius vezérlete alatt állomásoznak, miként Gallienus leveléből értesülünk.

A gótokkal való harcok ennek dacára sem szünetelnek, de mind a jobb parton vívják azokat, Dáciáért nem küzdenek többé, azt odahagyják a Duna bal parti erősségek kivételével, s a tartományt Gallienus végső éveiben elveszettnek tekinti mindenki, bár hivatalosan nem ismerték el a megtörtént dolgot. Ezt Aurelianus teszi meg, midőn pannoniai harcait befejezve kelet ura, a császár szerepét játszó Zenobia ellen indul 271 végén. Ily nagy vállalatot kezdve a dunai limest teljes biztosságban kell-e hátrahagynia, ez pedig csak úgy történhetett, ha véglegesen lemond Dáciáról, le a gótok javára, kik a Claudius által Naissusnál reájuk mért csapást nem üthet a helyre, szívesen fogadták a béke jobbot, a tartomány birtokában való elismertetésüket. Aurelian azonban e birtoklást csak akkor szankcionálhatja, ha rég befejezett tényről van szó, és még így sem tévé föltételek nélkül, ezek pedig alig lehettek egyebek mint a rabszolgaként elhurcolt rómaiaknak kiadása, s a balparton állomásozó néhány, kétségtelenül kisebb helyőrségnek szabad elvonulása. A sasok tehát jobb hazát kerestek.

Dáciában a barbárság üti föl tanyáját, Apulum romjait benőtte az avar és századok zajlanak le, míg jegyeink között ismét, polgárosult. élet keletkezik. De ezt az új életet már nemzetünk kezdi, s hol egykor a rómaiság hinti el és terjesztő a civilizáció áldásait, bámulatba ejtve másfél századra terjedő uralmának óriási alkotásaival az utókort, ott most a magyar Gyulafehérvár virágzik!

„Induxi te ad legendum, sincerum mihi candore
noto reddas iudicium precor“.