logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Közbiztonsági rendszabályok

A cirkuszi játékokkal kapcsolatos, a ius publicum körébe tartozó másik - de igen változatos eszközrendszerű - szabálycsoport a rendezvények biztonságát kívánta garantálni. Már a korai császárkor jogászait foglalkoztatták azok a biztonsági kérdések, amelyek a versenyekkel, illetve azok nézőivel kapcsolatban felmerülhettek. Rómában, ahol a Circus Maximus mintegy 150 ezer ember (a lakosság mintegy hatoda) befogadására volt alkalmas, a cirkuszi ünnepségek bizony meglehetős kihívást jelentettek a rend fenntartása vonatkozásában.
Az ünnepek alatti rend (disciplina spectaculorum) felett a praefectus urbi volt köteles őrködni. A saját őrségébe (cohortes urbanae) tartozó őrjáratokkal (milites stationarii) neki kellett gondot viselnie a versenyhelyekre és a kiüresedett városra. A cirkuszokban a legfontosabb feladat az volt, hogy a közönség rendben bejusson a létesítménybe, ki-ki rendben megtalálja ülőhelyét és fegyelmezetten kövesse az eseményeket. A renitenseket a praefectus kitilthatta a létesítményekből (interdicere spectaculis). Ezen igazgatási jogosítványok mellett bizonyos magánjogi eszközök is a rendfenntartók rendelkezésére álltak a közönség fegyelmezésére: a versenyek helyszínén, nagy nyilvánosság előtt elkövetett sértések és fizikai bántalmazások az alapesetekhez képest súlyosabb szankciókkal járó büntetőkeresetekkel (iniuria atrox) voltak szankcionálva.

A császárkor első felére vonatkozó források nem szólnak nagyobb tömegmegmozdulásokról, így abból indulhatunk ki, hogy az említett rendészeti eszközök elegendőek voltak a nagyobb baj megelőzésére, annak ellenére, hogy valóban nagy tömegek mozgásáról és jelenlétéről volt szó a Circus Maximusban, illetve a Rómában található más versenypályákon.
Pompejiből van hír arról, hogy Kr. u. 59-ben véres összecsapások alakultak ki, amire a senatus tíz évre terjedő rendezvény-tilalommal válaszolt. (Ezt Nero valószínűleg a 62-ben lezajlott nagy földrengés után már feloldotta.) A pompeji eset talán azt valószínűsítheti, hogy a Rómán kívüli sportrendezvények biztosítása hagyhatott bizonyos kívánnivalót maga után.

A közrend fenntartása érdekében magánszemélyek csak engedéllyel építhettek ki versenypályákat, s ezen szabály betartását a mindenkori helytartó ellenőrizte. Az ilyen rendezvények rendbontóival szemben itt is a rendezvényekről való kitiltást, illetve bizonyos testi fenyítést (botozást) alkalmazhatták.
Az eljárás során a szankciók - egyes jogtudósok iratai alapján - meglehetősen rugalmasak lehettek: a cselekedet súlya mellett az elkövető társadalmi állása is közrejátszhatott a büntetés megállapításánál, amely megrovás, botozás és kitiltás lehetett. Súlyosabb esetekben - a kitiltás semmibevétele, illetve visszaesés esetén - száműzetés, vagy akár halálbüntetés is kiszabható volt.

A közönség bekiabálásai és skandálásai nemcsak a tapasztalatlan fiatalokat tüzelhették fel, hanem adott esetben a vezető réteghez tartozókat is nyomás alá helyezhették. A circus a császárkorban bizonyos értelemben a népgyűléseket kezdte helyettesíteni, és teret kínált az uralkodóval szembeni kérések és kívánságok megjelenítésére.
Politikai követelések mellett spontán kérések is megfogalmazódhattak ilyen formában, pl. egy eredményesen küzdő vagy versenyző rabszolga felszabadítását is kikényszeríthette a közönség. S ilyen kéréseknek a császár sem állhatott adott alkalmakkor ellen.

Hadrianus, mikor a tömeg egy kocsihajtó felszabadítását követelte tőle, nagy nyugalommal kifejtette, hogy egy más tulajdonában álló rabszolgát ő sem fel nem szabadíthat, sem a gazdáját nem kényszerítheti erre. Egyszerű játékrendezők sokszor kerültek ilyen esetben kellemetlen helyzetbe. Az ilyen követeléseknek a nézők részéről csak úgy tudtak eleget tenni, ha (általában nagyon magas áron) előbb megvásárolták a tulajdonosától a fogathajtót, s aztán felszabadították. Túl nagy mozgásterük nem lehetett ilyenkor, ha nem akartak népszerűtlenné válni a nép előtt.
Az ilyen esetek megelőzése érdekében adott ki Marcus Aurelius egy szenátusi határozatot, amelyben megtiltotta magánszemélyeknek, hogy a nép kívánságára (ex adclamatione populi) felszabadítsanak rabszolgákat, és érvénytelenek nyilvánította ezen aktusokat. A császár viszont fenntartotta magának az ilyen felszabadítás lehetőségét.

A nézőtéren mindenkinek megvolt a maga társadalmi rangjának az ülésrend szerint megfelelő helye. Ha valaki egy másik személyt akadályozott abban, hogy az őt megillető helyre jusson a circus-ban, az a másik becsületébe gázolt, és ellene személysértési keresetet, egy magánbűncselekmény miatti keresetet (actio iniuriarum) lehette indítani.
A cirkuszi játékokat - időről-időre - még rabszolgák is megtekinthették, de az ő esetükben a gyakori cirkuszlátogatás negatív megítélés alá esett. Ha egy rabszolga túl sok alkalommal látogatta a versenyeket, azt az értékét negatív irányban befolyásoló tényezőként értékelték. Ha a tulajdonos egy ilyen sportfanatikus rabszolgát adott el, akkor azt a rabszolga jellemhibájának tekintették, és ezért - kifejezett felvállalás esetén - felelt az eladó.
Ha egy egyébként szorgalmas rabszolga a cirkuszjátékokért rajongók közé keveredve maga is drukkerré vált, akkor egy sajátos magánbűncselekmény, „a rabszolga megrontása” alapján az értékcsökkenés kétszereséért felelt az, akire rá lehetett bizonyítani, hogy szándékosan szoktatta rá a rabszolgát a sportrendezvények látogatására.


Forrás: részletek Dr. Szabó Béla - Sportjogtörténet című munkájából