A magánkezdeményezés igen kevéssé juthatott szóhoz: mindössze az eszközöket adhatta a hivatalos felelősök kezébe, hogy megvalósíthassanak egy eleve meghatározott programot. Mindez eléggé meglepőnek tűnik, hiszen a római társadalomban nem tengett túl a központi irányítás: csakhogy a látványosságok eredetileg nem voltak öncélúak, hanem vallásos célt szolgáltak, es Rómában szigorú állami ellenőrzésnek vetettek alá mindent, ami a vallást közvetlen érintette.
Nem csoda hát, ha a látványosságokra, ahogy már korábban is hangsúlyoztuk, Róma politikai életében fontos szerep várt. A császárság, ismert dolog, hatalmi eszközzé avatta a cirkuszt, ezt a szerepét fogalmazza meg világosan Juvenalis híressé vált „panem et circenses” kifejezése.
A kenyérhez természetesen járult a látványosság: mióta a tétlenséget intézményesítették, a csőcseléket el kellett valamivel foglalni, különben lekötetlen- energiái a frissen bevezetett abszolút hatalmat veszélyeztethették volna. Hosszú ideje tudták, hogy minél többet ordítozik a nép a cirkuszban, annál kevésbé kiabál a gyűléseken.
A játékok szokását az önmagába belefáradt köztársaság olyan kötelezettségként hagyta örökül az új rendszerre, hogy az új rend nem vonhatta ki magát alóla, de megtalálta benne azt az erőteljes figyelemelterelő eszközt is, amelyre szüksége volt; fel is használta, tudatosan és okosan, mint jól bevált módszert.