A szerencsétleneket mezítelenül egy oszlophoz kötötték, majd felhúzták a rácsokat és beeresztették a hóhér szerepére kiszemelt oroszlánokat, tigriseket, medvéket. A napokon át éheztetett fenevadak vérfagyasztó üvöltéssel vetették magukat a védekezni képtelen áldozatokra, és a nézősereg ordítozása közepette szétmarcangolták őket. De a felbőszült állatok sem maradtak sokáig urai a porondnak. A karzaton íjászok jelentek meg, akik fegyverükkel célba vették őket, s a közönség most már a fenevadak haláltusájában gyönyörködhetett. A szünetben kivonszolták a tetemeket az arénából, s a vértől iszamós talajt homokkal szórták fel.
A tulajdonképpeni állatviadal (venatio) csak ezután következett. Ezúttal a távoli országokból begyűjtött fenevadakkal fegyveres gladiátorok szálltak szembe, vagyis egyenlő volt a küzdelem. A vadállatok és gladiátorok párharca addig folyt, ameddig az amfiteátrum ketrecei ki nem ürültek. Addigra rendszerint delelőre hágott a nap, s a nézők egy része elindult hazafelé ebédelni.
Mások viszont az ebédszünetet is itt töltötték, mivel most is akadt látnivaló: ismét bűnözőket tereltek a porondra, akiknek ítélete párviadalra (ad gladium) szólt. Ez a ”párbaj” szintén a nyilvános kivégzés egy fajtája volt: a küzdők egyikének fegyvert nyomtak a markába, akivel szemben a másiknak csupasz kézzel kellett védekeznie. És jaj volt annak, aki a biztos halál elől futásban keresett menedéket!
A megfogyatkozott közönség bosszús kiáltásai nyomán a szolgák korbácsütésekkel, éles karddal vagy tüzes vassal kényszerítették, hogy vállalja a reménytelen küzdelmet. ”Üsd, vágd, égesd! Miért fut olyan gyáván bele a kardba? Miért sújt le olyan félénken? Miért hal meg annyira kelletlenül? Csapjatok bele a sebekbe, csupasz mellel, szemközt fogadjátok egymás ütéseit!” – kiabálta a közönség, a látványtól borzadó Seneca füle hallatára.
De a győztes sem kerülhette el sorsát: amint csúfos hóhérmunkája véget ért, fegyverét másnak adták, s nemsokára ő is szétszabdalva hevert áldozata mellett. Mire az utolsó ember is elvérzett, újra megteltek a lelátók. Mindenki a nap fénypontjára készült, kezdődhetett a gladiátorok viadala.
Kisvártatva szélesre tárult a küzdőtérre nyíló kapu, s bevonultak a császári gladiátoriskolák kemény edzéseken kiképzett hivatásos bajvívói, akik a biztos megélhetés és dicsőség reményében életüket is hajlandók voltak kockára tenni. A több száz felvonuló gladiátor négy fegyvernemre oszlott: a szigonynyal és hálóval küzdő retiariusok; a sisakban, karddal vagy lándzsával harcoló murmillók; az egyenes kardot és hosszú négyszögletes pajzsot viselő samnisok; a görbe szablyával és kerek pajzzsal felszerelt thrákok; valamint a lovaspárbaj, a szekérharc és más fegyvernemek specialistái.
A menet megállt a császári páholy előtt, és elharsogta az üdvözlés hagyományos szavait: ”Üdvöz légy császár, a halálba indulók köszöntenek!” Rendszerint két különböző fegyverzetű gladiátort állítottak egymással párba, murmillo retiariusszal, samnis thrákkal került össze, hogy annál érdekesebb legyen a küzdelem.
Minden fegyvernemnek megvolt a maga szurkolótábora, s a lelkes drukkerek sokszor hatalmas összegekben fogadtak, hogy melyik viador fog győzni! Mikor a küzdelemben valamelyik harcos a földre került, magasra emelt kézzel a közönségtől irgalomért könyörgött. Ha a nézők számára szimpatikus volt, felfelé emelt mutatóujjal jelezték: megkegyelmeznek neki; a lefelé fordított mutatóujj a halált jelezte: ”Vasat belé!” (Recipe ferrum!) Aztán ünnepi pillanatok következtek: a győztes a szurkolótábor üdvrivalgása közepette átvette a neki járó pénzjutalmat; sőt, ha többszörös győzelmével rászolgált, megkaphatta a felszabadítását jelképező fakardot.
Grüll Tibor