”Valamely kormányzat kiválóságát legalább annyira jelzi, milyen gondot fordít a szórakozásra, mint a komoly dolgokra, mert igaz, hogy az utóbbiak terén a hanyagság sokkal inkább elítélendő, az előbbiek esetében viszont nagyobb elégedetlenséget szül: mindent összevetve, a nép kevésbé mohón vágyik a pénzbeli bőkezűségre, mint a látványosságokra” – írta a filozófus-császár Marcus Aurelius nevelője, Fronto. A római szórakoztatóipar állami monopólium volt. Indokolta ezt a római játékok alapvetően vallási jellege, de még inkább azok tömegbefolyása.
A császárság a hatalmi politika eszközévé tette a cirkuszt, erre utal Juvenalis szállóigévé lett ”Kenyeret és cirkuszt!” mondása. Ingyen gabonához ingyen látványosság dukált: a császárkorban tétlenségre kárhoztatott városi csőcseléket el kellett valamivel foglalni, különben energiafeleslegét könnyen a hatalom ellen fordíthatta.

A császárt nemcsak a cirkuszi látványosságok legfőbb rendezőjének tekintették, hanem személyes részvételét, sőt lelkesedését is elvárták. Augustus is rendszeresen megjelent a császári páholyban, hogy végignézze a játékokat. Közben semmi mással nem foglalkozott, mert nem felejtette el, hogy milyen rossz néven vette a nép örökbefogadó apjától, Caesartól, hogy szórakozás közben intézte ügyeit.
A kegyetlenkedéseiről elhíresült Nero annak köszönhette népszerűségét, hogy valósággal őrjöngött a játékokért, ahol egyszerű polgárként viselkedett, és nemegyszer maga is részt vett a küzdelmekben; Titus a gladiátorviadalokon szurkolt, és kedvenceinek ellenfeleit egy külvárosi vagány szókincsével pocskondiázta; Commodus pedig gladiátorként is fellépett, igaz, bölcsen vigyázva arra, hogy ellenfelei fakarddal vívjanak ellene.
A római császárság négyszáz éves fennállása alatt mindössze két császárról jegyezték fel, hogy nem szívelte a cirkuszt: Tiberiusról és Marcus Aureliusról. De a játékokat – ami jár, az jár – ők is megrendezték.
Grüll Tibor