”Egyesek a mi gladiátori játékainkat kegyetlennek és embertelennek tarthatják, ahogy ezek manapság lejátszódnak, talán azok is. De amikor egy gonosztevő karddal kezében küzd az életéért, akkor talán van a fülnek jobb iskola a fájdalom és halál eltűrésére, de a szem számára biztosan nincs” – írta Cicero, aki néhanapján maga is elszórakozott a gladiátori versenyek látványán.
A kegyetlenkedés, az élet semmibevétele mélyen beleivódott a rabszolgtartó római arisztokrácia szemléletébe. Számos rabszolga volt kénytelen eltűrni ura kegyetlenkedéseit, még akkor is, ha erre semmi okot nem szolgáltatott. A rabszolgák nemcsak adásvétel tárgyát képezhették – így gladiátornak is eladhatók voltak –, hanem urukkal szembeni vétségükért hamar az arénában találhatták magukat.
A köztársasági időkben nagy szenzációnak számított, amikor Caesar háromszázhúsz pár gladiátort állított a porondra (persze nem egy napon). Fogadott fia, Augustus még nagyobb arányú viadalokkal akarta a népet elkápráztatni. Feliraton fennmaradt önéletrajzában büszkén említette: ”Háromszor rendeztettem gladiátori játékokat a magam nevében, és ötször fiaim vagy unokáim nevében. Ezeken a játékokon körülbelül tízezer ember küzdött a porondon.”

Az őt követő uralkodók valamennyien szenvedélyesen hódoltak a gladiátori játékoknak: Caligula maga is fellépett a porondon, Claudius pedig nem is titkolta perverz élvezetét, amit a leterített bajvívók haláltusája okozott neki.

Egy-egy nyilvános kivégzésért még ebédjét is hajlandó volt elhalasztani, s eközben nyájasan tréfálkozott a nézőkkel. Titus a Colosseum felavatását száznapos viadallal ünnepeltette, de még rajta is túltett Traianus, aki fényes hadigyőzelmét 123 napig tartó játékok megrendezésével tette emlékezetessé: ez alkalommal tízezer embert mészároltak le az arénában. Marcus Aureliusról tudjuk, hogy filozófushoz méltóan megvetette az effajta alantas szórakozást – nem úgy felesége, aki állítólag maga is egy gladiátor karjaiban vigasztalódott, s a római rossz nyelvek szerint fia, a későbbi Commodus császár is ebből a viszonyból származott.
Kétségtelen, hogy Commodus cseppet sem emlékeztetett filozófus apjára, rajongott az amfiteátrumi küzdelmekért. ő maga is megtanulta a gladiátori mesterséget, sűrűn volt együtt gladiátorokkal, még az arénában is fellépett; a győzelem persze csak az övé lehetett. Igaz, meg is fizettette fellépését: minden alkalommal egymillió sestertiust kapott a rendezőktől.

A rómaiak meglehetősen nagy képmutatására vall, hogy a mészárlások közepette a cirkuszban található isten- és császárszobrokat lepellel takarták le. Mint mondták azért, hogy a szobroknak ne kelljen az öldöklést végignézniük. Claudius, aki különösen szerette a harcosokat és elítélteket felkoncoltatni, a kivégzések meg-megújuló árdatában gondot viselt arra, hogy Augustus szobrát áthelyeztesse, ”nehogy minden idejét lepel alatt legyen kénytelen eltölteni”.
A római értelmiség közül szinte senki sem emelte fel szavát az embertelenségek ellen. Nero császár nevelője, a sztoikus Seneca tiltakozott egyedül egy levelében: ”Puszta mészárlás folyik. A harcolóknak semmijük sincs, hogy védjék magukat, egész testük ki van téve a csapásoknak… Reggel oroszlánoknak és medvéknek, délben saját nézőiknek vetik oda az embereket. Gyilkosok gyilkolóknak dobják oda magukat parancsra, s a győztest újabb öldöklésre tartogatják. A küzdőknek nincs más kiútja, csak a halál. Tűzzel-vassal végzik a dolgokat, s ez így folyik, amíg szünetel az aréna.”



Grüll Tibor