logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Látványosságok.

A látványosságok, melyek szerepe kivételesen nagy volt a római ember életében, a köztársaság utolsó századában és Augustus „aranykorában”, már teljesen profán jellegűek voltak; a cirkuszi játékokat, a színházi mutatványokat és a gladiátori küzdelmeket egyaránt beleértve, a nép szórakoztatására szolgáltak, mely mint ősi jussához ragaszkodott hozzájuk. Pedig legtöbb esetben kitapinthatok régi kultikus eredetük nyomai.
A színjátszással kapcsolatban már megemlékeztünk arról a hagyományról, mely szerint egy pestis járvány alkalmával, az istenek kiengesztelése végett behívott etruszk színészek honosították meg Rómában. Jellegzetes kelléke, a maszk is azt mutatja, hogy eredetileg a halotti szertartással voltak összefüggésben, ami még az i. e. I. században is világosan kitűnik néhány konkrét adatból.
Az előkelők temetési menetében ugyanis általában ott vannak a maszkos színészek, mint ahogy ilyenek kísérték Caesart is utolsó útjára, régi tragédiaköltőktől részleteket bemutatva a halotti játékok (ludi funebres) alkalmával, de már a temetési menetben is aktuális kardalokat énekelve a klasszikus költőktől. A nép számára mindez már csak a külső pompa, a látványosság szempontjából volt érdekes: nem a régi vallásos rítus áhítatát érezte már ekkor, inkább a Pacuvius-sorok csípős aktualitását élvezte, mely az „isteni” Caesar gyilkosait vádolta.

A lófuttatás és kocsiverseny ősi rituális jellegére is sok adat utal. Közülük talán legjellemzőbb az az október 15-én tartott lóverseny, melynek színhelye a Fórum volt, áldozata pedig a győztes paripa. Ezt ugyanis Mars flamene azonnal föláldozta az istennek, vérét egyrészt a hajdani „királyi palota”, a Regia tűzhelyére loccsantotta, másik részét pedig elküldte a Vesta-szüzeknek, hogy az évet minden fertőzettől megóvják általa. De még az állat feje is újabb szertartás középpontjába került: a Via Sacra mentén lakók, s a föntebb elterülő Subura lakói valóságos élethalálharcot vívtak érte, hogy melyiküké legyen a diadaljelvény, mely a következő évben rangban is, megbecsülésben is a győztes fél elsőbbségét biztosítja.
A hajdani emberáldozat civilizáltabb formájával állunk itt szemben, mint ahogy a ver sacrum-szó szerinti fordításban: „szent (vagy átkozott) tavasz” esetében is, melynek során a tavasz első zsengéit áldozták veszély esetén az isteneknek, a hajdan áldozati bárd alá terelt ifjak helyett.

S végül ugyanide kívánkozik a gladiátori viadal is, amely kezdetben szintén halotti emberáldozat volt; az egymással megvívandó, harcba bocsátott rab-szolgák az elhunyt sírja körül vívták meg minden esetben végzetes viadalukat, s így mintegy ajándékul (munus), túlvilági kíséretül adattak a halott mellé, ugyanúgy, ahogy például a mi eleink hite tartotta, hogy a megölt ellenség és a temetésen meggyilkolt rabszolgák a halottnak szolgái lesznek a túlvilági életben. Jellemző, hogy amikor a II. század végétől kezdve az állam magának igényli a gladiátor! játékok rendezésének jogát, a munus elnevezés akkor is megmarad, s változatlanul valamiféle halottengesztelő és fertőzetet elhárító ceremóniának fogják fel a későbbi tudósítások szerint is.

A nép azonban az i. e. I. században ebből már keveset tud, legfeljebb a tudós kutatók csemegéjéül szolgál, akik a dolog eredeti lényegével maguk sincsenek tisztában. De a dolog lényege valójában már nem is az, ami sok évszázaddal korábban volt, hanem a szórakozás, a látványosság, ami a plebs életének fő tartalma, s melynek élvezete egyre inkább hatalmába keríti az előkelő társadalmi rétegeket is. Annál is inkább, mert a játékok rendezése az állami hivatalnokok, elsősorban az aedilisek dolga, akik egy jól sikerült (bármilyen nagy pénzt felemésztő) rendezvénytől a népkegy megnövekedését, ettől pedig a további előmenetelhez szükséges szavazatokat remélhetik.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora.