logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Gladiátori küzdelmek .

Az állatviadaloknál is kegyetlenebb volt azonban a gladiátori játékok szokása, amely mint jeleztük ősi etruszk halotti szertartás része volt, s az i. e. II. század végétől kezdve a római játékok elengedhetetlen, szerves részévé vált.

A gladiátorok a császárkort megelőző időben tehát még Augustus „aranykorában” is zömmel a rabszolgákból kerültek ki. Inkább csak később akadtak olyan vállalkozó szellemű, anyagilag teljesen lezüllött polgárok a plebs körében, akik beléptek valamelyik hivatalosan működő gladiátoriskolába, s életre-halálra elkötelezték magukat.

A II. század végétől kezdve (legalábbis) bizonyíthatóan egyes rabszolgatartók vállalták magukra a gladiátorok kiképzésének és harcba bocsátásának feladatát, amelyért minőségüknek megfelelő sápot húztak a játékrendezőtől, aki a gladiátorokat igénybe vette az általa rendezett játékok alkalmával. A rabszolgák közül bizonyára sokan jelentkeztek erre a „pályára”, hiszen a végső nagy küzdelemig arany életük volt a többi rabszolgákéhoz képest. Igaz, hogy sokat enni nem kaptak, mert az elhízott gladiátor elveszítette fürgeségét, s naponta gyakorolniuk kellett a vívást, a kardforgatást s egyéb fegyverekkel való bánást az edző (lanista) felügyelete mellett.
Ugyanakkor azonban a legjobb ellátást kapták a rabszolgák viszonylatában (hiszen gazdájuknak érdeke volt, hogy jó kondícióban legyenek és a küzdelemben alul ne maradjanak), másrészt semmiféle közönséges munkára nem volt szabad befogni őket. Sorsuk azonban nagyjából meg volt pecsételve, s csak kevesen érhették meg közülük azt a boldog pillanatot, hogy mindvégig sikeres harcaik jutalmaképpen mintegy a nyugdíjba vonulás jelképeként átvehették azt a tompa fakardot, amellyel gyakorolni kezdtek, s mely pályafutásuk szerencsés végét jelezte. Legtöbben ottmaradtak a porondon, s miközben vérükben fetrengtek, a hullaszállítók (libitinarii) vitték ki őket saroglyáikon.

romaikor_kep



Minthogy a gladiátorok kezdetben zömmel hadifoglyokból kerültek ki, így fegyverzetük sem volt egységes, hanem annak a népnek sajátos fegyverzete, amelyből származtak. Innen van az a köztársaságkori osztályozás, mely „trákok”-ról, ,,gallusok”-ról és ,,szamniták”-ról beszél a gladiátorokkal kapcsolatban, mint azok fő típusairól a fegyverfajták szerint. A későbbiek során (körülbelül már Augustus korától kezdve) két alaptípus különböztethető meg. Az egyik a murmillo, a másik pedig a retiarius. A murmillo karddal vívó gladiátor, tehát a régi típusoknak a gyűjtőneve; gyűjtőnév, mert a kard hosszúsága, milyensége és a felszerelés ezen belül változhatott.
Volt egy „nehézfegyverzetű”nek nevezett típus, amelynek jellemzője a rövid, kétélű, szúrásra-vágásra egyaránt alkalmas, borotvaélesre fent kard, mellette a kardforgató jobb kart borító vaspikkelyes védőpáncél s a vívásnál előre helyezett bal lábszárt védő lábvért volt. Derekukat fémlapokkal összefűzött öv szorította, melyről az ágyékukat eltakaró kötény csüngött, fejüket pedig sisak, amelynek rostélyát esetleg le is lehetett bocsátani, hogy az egész arcot elfödje. Pajzsuk alakja szerint lehetett legföljebb különbséget tenni köztük, minthogy voltak, akik hatalmas négyszögletű pajzsot viseltek (ezek voltak a secutores), s voltak, akik hatszögletű pajzzsal álltak a porondra. Csupán a „trák” gladiátorok kategóriája őrizte meg a vívók kategóriájában eredeti nemzeti sajátságait, azoké, akik közül Spartacus is származott, s akik felkelő rabszolgahadának magvát képezték.

„Könnyűfegyverzetűeknek” is nevezhetnénk őket, mivel a mindkét lábat védő láb vérten és a lenge ágyéktakaró kötényen, valamint egy könnyű sisakon kívül legfeljebb kerek pajzsuk (a parrna) védte egyébként teljesen mezítelen testüket. Sajátos fegyverük egy sarló alakú, tőr hosszúságú, görbe kés volt (a sica), mely a legkisebb érintésre is sebet ejtett, s alkalmas volt arra, hogy az ellenfél bőrét villámgyors vágásokkal felhasogatva, a vérfürdő gyönyörűségét nyújtsa a közönségnek. Aki az ellenfél meztelen testén több vágást ejtett, s ezzel harcképtelenné tette, azé maradt az élet és a diadal.

romaikor_kep



A másik, az előzőktől minden vonatkozásban különböző típus a retiarius, amelynek még az eredete is teljességgel ismeretlen, s azt sem tudjuk, hogy mikortól kezdve honosodott meg a párbajnak ez a módja Rómában (adataink ugyanis kizárólagosan a császárkorból valók). Eredetére vonatkozóan az i. e. I. században (körülbelül Augustusszal egyidőben) élt görög geográfus-történésznek, Strabónnak van egy érdekes közlése (XII. i.). Elmondja, hogy a görögök, attikaiak és mytilénéiek közt volt egyszer egy határkérdésből származó per, amelyet a hét bölcs egyike, Pittakos úgy döntött el, hogy megvívott Phrymónnal személyi párbaj formájában, s ellenfelét úgy győzte le, hogy hálót vitt magával, s az abba rejtett háromágú szigony segítségével sikerült leterítenie.
Tudnunk kell mindehhez, hogy a retiarius egy szál tunicában lépett a porondra, semmiféle páncélja s egyéb védőszerszáma nem volt, csupán egy háló és egy háromágú szigony állt rendelkezésére. Ha a hálót sikerült ellenfele fejére dobnia, azzal földre terítette, és szigonyával ledöfte a harcképtelenné vált murmillót.


A másik magyarázat a hispaniai Isidorustól, a keresztény egyházatyától származik (Etym. XVII. 54. és 55.), aki szerint a murmillo Vulcanust, a tűz istenét képviselte (tűzben edzett fegyverével) a párviadalban, a retiarius pedig Neptunust, a tenger istenét, akinek magának is isteni jelképe volt a háromágú szigony.
A kérdés ma sem eldöntött, annyi azonban bizonyos, hogy az egyházatya közlését, aki érdekelt volt a pogány vallás „babonáinak” leleplezésében, s nem állíthatott valótlant még a VII. században sem, nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Valószínű azonban, hogy ennek a gladiátor-típusnak a meghonosodásában, feltehető görög kultikus előzmények mellett, döntő szerepe volt az állatviadaloknak, amelyekben a hálóval elfogott és küzdelemre képtelenné tett, majd ily módon lemészárolt állatok példája ösztönzőleg hatott a szadista élvezeteket kereső játékrendezőkre abban a tekintetben, hogy ugyanezt emberekkel is kipróbálják.
Azt bizonyosan tudjuk s ez is érvelésünk mellett bizonyít -, hogy Augustus korától kezdve már általában két különböző fegyverzetű gladiátort (illetve gladiátor-csoportot) bocsátottak küzdelemre, hogy a látványosság annál izgalmasabb legyen, s hogy annál nagyobb lehetőség legyen mindkét részről a vérontásra.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora