Hallunk igába fogott tigrisekről vagy leopárdokról, amelyek szelídített paripák módjára száguldottak körbe-körbe, oroszlánokról, amelyek az elfogott nyulat szájukba kapták, aztán épségben kiengedték fogaik közül, elefántokról, amelyek letérdeltek a császári páholy előtt vagy éppen latin szavakat rajzoltak ormányukkal az aréna homokszőnyegére. De nagyobb kedveltségnek örvendettek a véresebb mutatványok, akár állatok vívták egymással, akár emberek is részt vettek benne.
Gyakran engedtek egymásnak megvadított, különféle fajtájú állatokat, 3x8 így bikákat, orrszarvúakat, elefántokat, melyek aztán egymást marcangolták szét vagy taposták agyon. Remek látványnak számított például, ha a szalmabábut felöklelő bikát fölnyársalta az orrszarvú, azt viszont eltaposta vagy agyarával a levegőbe hajította a ráeresztett, megvadított elefánt.
A legjobb mutatvány azonban a venatio volt, amelyet a szó szoros értelmében „vadászatnak lehet fordítani, s amelyben, magától értetődően, már emberek is részt vettek, azaz vállalva a kockázatot, fegyveresen (majd később fegyvertelenül) közreműködtek az arénába bocsátott vadállatok elleni „megjátszott küzdelemben.
Az idomár végzete, akinek mutatványa abból állt, hogy megkorbácsolta a kezét nyaldosó tigrist, s a mutatványért életével fizetett, csak véletlenszerű jelenség volt; a viadorok halála azonban mindennapos. Igaz, hogy bizonyos esetekben, teljes fegyverzetben lépve a porondra vagy éppen a rács mögött meghúzódva, nem kellett különösebb kockázatot vállalniuk. Az arénába bocsátott vadállatokat égő fáklyákkal, nyilaikkal vagy dárdáikkal harcképtelenné téve, legfeljebb vérük ontásának és végső vonaglásuknak látványával okoztak élvezetet a közönség számára. De azért a halálveszély az ő számukra is fennállt, s Cicero a humanitás nevében tiltakozik is az ilyenfajta élvezetek ellen, mint amelyek nem méltók a művelt, kulturált emberhez.
„Következtek ezután az állatviadalok... nagyszerűek voltak, senki sem tagadhatja; de gyönyörködhet-e művelt ember olyan játékokban, melyek során vagy védtelen embert marcangol szét egy óriási erejű vadállat, vagy a remek állat esik áldozatul az ember hajítódárdájának:” (Cic. Ad fám. VII.)

Az arénában való helytállás azonban mégis sokakat csábított erre a pályára, sőt, nemegyszer a császárok maguk is megpróbálkoztak a venatorként való fellépéssel, mely aztán bikaviadalokkal amelyeken a „torreádor” a felingerelt állatot végül is leterítette s más hasonló küzdelmekkel is bővült, mint például a medve hálóval való elejtésének kockázatos játéka, vagy az, hogy a venator a medvét pusztán öklével le tudja-e teríteni.
Már Augustus korában elterjedt viszont az állatviadaloknak egy olyan bestiális formája is, amelynek során teljesen fegyvertelen embereket (szökött rabszolgákat, elfogott gonosztevőket, gyilkosokat és rablókat) eresztettek kiéheztetett vadállatok elé, s a közönség szórakozását a szétmarcangolásuk szemlélésében telt perverz gyönyör biztosította. A legendás történeti hagyomány szerint erre a sorsa juttatta Nero császár is az elfogott s hitüket megvalló keresztényeket.
Martialis egész sereg példával kedveskedik a közönségnek s akarata ellenére az utókornak, amelyek már túl vannak minden jó ízlés határán, ha erről egyáltalán lehet beszélni. Az elfogott rablót kezénél fogva felkötik egy dúcra, s a ráeresztett, kiéheztetett medve szétmarcangolja, bemutatva Prométheus és a máját tépő saskeselyű mítoszát. A vétkes rabszolganőt betanított bikával meghágatta a játékrendező, hogy bemutassa Pasiphae mitológiai történetét. S bemutatják az ókori mitológia gyilkosságait, melyeket az arénában valóságban is végrehajtanak. Vérontásban és gyilkosságban való kéjelgés jellemezte ezeket a játékokat a császárkorban, de minden bizonnyal már a köztársaság utolsó századában s Augustus „aranykorában” is.
Az i. e. II. századtól kezdve a győzelmesen megérkező imperatorok nemcsak hadifogoly-rabszolgákat, de vadállatokat is bőségesen hoztak magukkal ahhoz, hogy érdekes állatviadalokat rendezzenek. Tudunk ilyenről Marius, Sulla, Pompeius, Caesar és még sok más győztesen hazatérő imperator esetében, akik vagy azért, vagy ezért, igyekeztek a győztesnek kedvében járni.