A kiképzés ideje alatt a legszigorúbb fegyelem uralkodott, amelynek betartására a gladiátoroknak, még a szabad származású „önkénteseknek” is fel kellett esküdniük a hírhedt „égessenek meg, bilincseljenek meg, korbácsoljanak meg és csonkítsanak meg, ha...” formulával, amely teljes testi-lelki elkötelezettséget jelentett (Petr. Sat. CXVII.).
A lelkieket illetőleg csak azt emeljük ki, hogy a gladiátoroknak nem volt szabad egymással barátkozni, a testiek közül pedig, hogy egy egészen különleges étrendhez kellett szokniuk. Ennek fő kelléke valamiféle árpalisztből készült, különleges tápértékű kenyér volt, amelyet,,sagina gladiatoria”-nak, azaz „gladiátori tápszer”-nek neveztek. Természetesen tartózkodniuk kellett a nőktől mindaddig, míg a lanista -a „kiképzőtiszt” meg nem engedte, hogy a személyzetként dolgozó rabszolganők közül az „újonc” (tiro) válasszon magának egyet, akivel néha cellájába vonulhat.
Néhány (1-2) éves kiképzés után elkövetkezhetett a „bevetés” ideje: az addig együtt élő, közös gyakorlatokon részt vevő gladiátorokat párokra osztották, akiknek legtöbbször vagy meg kellett ölniük bajtársukat, vagy maguk maradtak holtan az aréna vérben úszó porondján.
A viadal azzal kezdődött, hogy a katonás rendben bevonuló párok fölálltak a párharchoz az előre megjelölt rendben mint említettük, általában más fegyvernemhez tartozók kerültek szembe egymással -, s a megadott jelre elkezdődött a prolusio (az „előjáték”), melyet tompa fegyverekkel vívtak, s melynek célja ügyességük kipróbálása és bemutatása mellett az volt, hogy felizgassák a közönség kíváncsiságát, s lehetővé tegyék, hogy fogadhassanak rájuk. Utána nagy, utolsó lakomát rendeztek számukra, melynek alkalmával a közönség maga is bemehetett az arénába, hogy közelebbről megszemlélhesse a maga kiszemelt emberét s gyönyörködhessen benne, hogyan fogyasztja esetleg búcsúlakomáját: zabálva-e, mint akinek minden mindegy, vagy elegánsan és mértékletesen, bizonyítva ezzel is a rá váró halál iránti közömbösségét, vagy csak amúgy kelletlenül, mint akinek nincs ínyére az egész.
A lakoma után ismét felvonultak a párok, elhangzott a végzetes mondat a játékvezető ajkáról: „Félre a tompa fegyverekkel, kezdődjék a küzdelem”, mire következett a fegyverek szemléje, hogy csakugyan mindegyik ölésre alkalmas-e. A felvonuló gladiátorok, miközben a császár páholya elé értek (erre vonatkozó adatunk is csak a császárkorból van, jóllehet a szokás bizonyára korábbi eredetű), fölkiáltották a tribünre:
„Ave, Imperator, morituri te salutant!” (Üdvözlégy, Imperator, halálraszánt gladiátorok köszöntenek!) Utána elkezdődött a küzdelem, mely folyhatott úgy is, hogy csak egyes párok viaskodtak, s úgy is, hogy az aréna egész háború képét mutatta, mivel a párok egyszerre estek egymásnak.
Ha valamelyik gladiátor nem kapott halálos sebet a párviadalban, kegyelemért esedezhetett a közönséghez és az imperatorhoz, fölemelve jobb keze mutatóujját. Ha az imperator és a közönség összeszorítva emelte magasba az öklét, a gladiátor megmenekült. Ha azonban lefelé tartotta a hüvelykujját, ami képletesen annyit jelentett, hogy halál reád (,,Recipe ferrum!”), akkor viadortársa felhatalmazást nyert rá, hogy ellenfele vérét a homokba ontsa.
A győztes gladiátor egy elefántcsonttáblácskát kapott, mely mutatványát spectat felírással igazolta, s ha több ilyen táblához hozzájutott, reménye lehetett az életveszélyes pályától való megváláshoz. A győzelmekkel együtt járó ajándékok lehetővé tették, hogy öreg napjaira gondtalanul élhessen.