Egyetlen császár sem engedte meg magának, hogy a látványosságokat egészen elhanyagolja. Mindössze egy híres ellenszegülő akadt, Tiberius, Carcopino megjegyzése szerint lelke mélyén az utolsó republikánus. Tiberius nem volt hajlandó a népnek soron kívüli látványosságokat nyújtani, ezek a pusztán bőkezűségből fakadó munusok ugyanis a nép iránti jóindulatot fejezték ki. Ő pedig nyíltan neheztelt a népre; még az éves játékok költségvetését is megfaragta, és csökkentette az egy-egy előadáson felléptethető gladiátorok számát. De nem árt hangsúlyozni, hogy inkább jelképes, mint valóságos piszkálódásai ellenére a rómaiak csak megkapták az összes játékot, ami a hagyomány szerint járt nekik, mert azokat a császár nem merte eltörölni. Voltak közömbös császárok is.
Marcus Aureliust például undorította a könyök-könyök melletti szorongás a lépcsőkön, a vérben és a porban, mégis, valahányszor elhagyta Rómát, mindent elrendezett, hogy a polgárnak ne kelljen nélkülöznie a munusait. Egyébként, Augustustól Trajanusig, egyik császár a másikat licitálja túl a pompában és az ünnepnapok számának növelésében.

A császár nemcsak adta a játékokat, hanem részvételét és lelkesedését is elvárták. Népszerűsége nemcsak az általa adott játékok számától és minőségétől, nemcsak a siker érdekében kifejtett ügybuzgalmától, hanem egy emberi tényezőtől is függött: hogyan tud viselkedni a tömeg jelenlétében. Nem volt elég, hogy a látványosságokon elnökölt: a tömeg főként azt értékelte, ha a császár osztozott szenvedélyében, kimutatta, hogy ugyanabban leli élvezetét, amiben a nép. Neróról már régen megállapították: halála utáni népszerűsége, mely néhány kalandort arra csábított, hogy a nevével visszaéljen, alig volna érthető, ha nem vennénk tekintetbe, menynyire szerette a játékokat és milyen buzgón igyekezett számukat növelni.
A császár, hogy alattvalói rokonszenvét elnyerje, a tartózkodásnak még a látszatát is kerülte a lépcsőkön, sőt, igyekezett egyszerű polgárként viselkedni. Ebben a tekintetben a példásan jó uralkodók is a legutálatosabb zsarnokoktól vettek példát: Titus a gladiátorviadalokon vadul szurkolt a thrákoknak, az ellenfelet pedig egy külvárosi vagány szókincsével szidalmazta.

Claudius a császárok példaképévé vált, bár inkább naivságból, mint számításból: „Nem volt olyan látványosság - itt a munusokról van szó -, ahol kedvesebbnek és vidámabbnak mutatkozott volna : a közönség szeme láttára olvasta le a győztesnek járó aranyakat, egyenként és fennhangon, ahogyan a nép szokta ; személyesen szólított föl és biztatott mindenjelenlevőt, hogy érezzék jól magukat ; időről időre »urainak« nevezte a nézőket, és szavai közé meglehetősen ízléstelen tréfákat vegyített . . . De mindenekfelett azt becsülték benne, hogy a tömeghez intézett közléseit táblácskákra írta és így körözte a nézőseregben, nem pedig a szokásos módon, hírnökök által adta tudtukra.”

Talán a közismerten konzervatív Augustus viselkedése a legjellemzőbb. Végrendeletében, reformjai mellett, nem mulasztja el előszámlálni a játékokat, melyekkel — maga vagy a hozzá közelállók nevében — megörvendeztette a népet. Suetoniustól tudjuk: önként vállalt kötelességből mindig részt vett a játékokon, s közben semmi mással nem foglalkozott, csak a versenyeket figyelte, mert nem felejtette el, milyen rossz néven vette a nép Caesartól, hogy ott intézte ügyeit, sőt, hogy a szórakozásnak ezt az idejét kihasználja, páholyában leveleket írt.

Mi az oka, hogy a játékok körül tanúsított buzgólkodás még az igen mértéktartó császároknál is a legalantasabb népszerűség hajhászássá fajult? Fronto jellegzetesen szentenciózus szövege jobban rávilágít ennek a politikának a rugóira, mint Juvenalis végletekig tömör stílusa. Miután megdicséri Trajanust a figyelemért, mellyel a színpad, a cirkusz és a porond hivatásos művészei iránt mindig is viseltetett, hozzáteszi:
„Valamely kormányzat kiválóságát legalább annyira jelzi, milyen gondot fordít a szórakozásra, mint a komoly dolgokra, mert igaz, hogy az utóbbiak terén a hanyagság sokkal inkább elítélendő, az előbbiek esetében viszont nagyobb elégedetlenséget szül: mindent összevetve, a nép kevésbé mohón vágyik pénzbeli bőkezűségre, mint látványosságokra; és végül, bár az élelmiszer- és gabonaosztással külön-külön nagyon jól ki lehet elégíteni az embereket, ahhoz látványosságokra van szükség, hogy a tömeg egészében véve is elégedett legyen.”

Jegyezzük meg legelébb, hogy Fronto elemzése világosan megfogalmazza a látványosságigény sajátos közösségi jellegét: az amfiteátrumban vagy a cirkuszban, láttuk, a tömeg nemcsak a játékoknak örül; hozzájárul valami kollektív öntudat, egy-fajta homályos narcisszizmus, amelynek nem lényegtelen eleme az a gondolat, hogy rómainak érezhetik magukat.
De az elemzés fő érdeme az a megállapítás, hogy a játék, paradox módon, fontosabb, mint a kenyér. A jelenség könnyen érthető : a látványosság szent dolog a csőcselék szemében, mert fényűzés, ráadásul az egyetlen, amiben része lehet. Ha a gabona elfogy, es az élelmiszer-elosztást nem biztosítják rendszeresen, ez a népből erőszakos és azonnali reakciót válthatott ki; ilyenkor, általában valami bűnbak feláldozása árán, lecsillapították a kedélyeket, s mihelyt a helyzet rendeződött, a hirtelen támadt, zajos elégedetlenségnek alig maradt nyoma.

Egészen más jellegű elégedetlenséget szült a látványosságokkal kapcsolatos, szándékolt vagy akaratlan hanyagság: lappangva parázsló, szívós ellenszenvet, amely még a zendülésnél is veszélyesebb volt, hiszen a nép rosszindulata kedvező légkört terem-tett a trónbitorlók próbálkozásai számára. És ha uruk semmibe vette, amit minden szegény római legsajátabb tulajdonának, a szó szoros értelmében kiváltságának tekintett: azt a jogot, hogy akár naponta helyet foglalhasson az amfiteátrumban vagy a cirkuszban, akkor valóban nem láthatták okát, miért ne cseréljék fel őt egy másik úrral!

Azokból az óriási összegekből, amelyeket ezen a két helyen elköltöttek, a szorosan vett létminimumnál jóval többet lehetett volna a tömegnek nyújtani. De ilyesmire senki sem vágyott: a társadalom egyensúlyának fönntartása érdekében a fogyasztást feláldozták a szórakoztatás oltárán.