logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Párbajparódia

Róma utcáin napkeltekor a gyalogosokon kívül legfeljebb hordszékekkel, hordágyakkal és néhány lovassal találkozik az ember. Az utcák oly szűkek voltak, hogy az eszeveszett ficsúrok hajtotta, száguldó kocsik már sok balesetet okoztak: ezért a forgalmat szigorúan szabályozta a lex Julia Municipalis. Egészen az i. sz. III. századig nappal elvben tilos volt a kocsiforgalom mind a magánosok hintói (curri), mind az áruszállító szekerek (plaustra) számára. A közhasznú fuvarozást, például az épületek bontásából eredő törmelék vagy az építőanyag szállítását végző járművek persze kivételt képviseltek.
Kivételt élveztek azok a kocsik is, amelyek pontban pirkadatkor indultak Statilius Taurus amfiteátruma felé: ezek ugyanis rabokat szállítottak, valamennyiüket most vezették elő az állam börtöneiből. Köztük és a fuvarosok nehéz szekerei közt jószerivel nem volt különbség, ha csak az nem, hogy a rabszállító kocsik kerekei küllősek, nem pedig tömörek.
Mindegyik jármű mögött a gyalogjárón két-két őr haladt. Hosszú soruk megnyújtotta, szertartásossá tette a menetet. Az élen haladó kocsik szabadon született embereket vittek, akiket köztörvényes bűntett - gyilkosság vagy rablás - miatt szántak halálra; egyeseket vidéken ítéltek el és Rómába szállítottak, hogy a római editornak álljanak rendelkezésére. A többi kocsin barbár hadifoglyok, katonaszökevények, szabadosok és rabszolgák tarka vegyüléke szorongott, legtöbben persze a rabszolgák voltak.

Találunk köztük olyanokat, akiket nyomorúságos életkörülményeik a sok itáliai rablóbanda egyikébe kergettek, és most köztörvényes bűntettért kell lakolniuk, de akadtak köztük sorsüldözött szerencsétlenek - s immár nekik is, sine domine, a halál az egyetlen uruk. Igaz, a császárság kezdetei óta több törvényt is hoztak a rabszolgák védelmére, hiszen azelőtt életre-halálra ki voltak szolgáltatva teljhatalmú uruknak; ebben a korban már senki sem küldhette a rabszolgáit vadállatok elé, csak a magisztrátus beleegyezésével, mert az volt hivatva megítélni az ilyen büntetés jogosultságát, főképpen pedig a rabszolgáknak volt fellebbezési lehetőségük, panaszt tehettek uruk ellen a városi prefektusnál.
Nagy tévedés volna a rabszolgák sorsát, néhány egyedi esetet általánosítva, a legsötétebb színekben elképzelni, mert helyzetük, saját képességeiktől és uruk hibáitól függően, meglehetősen változó lehetett. Persze azért voltak visszaélések - ha hihetünk a szövegeknek -, s ezek olykor a legindokolatlanabb kegyetlenségig is elmentek. Meg aztán milyen jogi mentelem ért volna bármit is a törvény előtt kedves úr szava vagy egy dúsgazdag bankár pénze ellenében? Így hát elképzelhető, hogy akik hátrakötött kézzel vagy a nyakuk köré vetett kötéllel sorba kötözve ültek a szekereken, esetleg az égvilágon semmivel sem érdemelték ki ezt a sorsot, mint pl. a Satyriconban emlegetett Glycon számtartója: épp csak rajtakapták, amint örömet szerzett gazdasszonyának.

Kérdés, hogy a kor züllött római társadalmában, ahol nem egy férj csak arra volt jó, hogy takaródzni lehessen vele, miért épp a rabszolgákat tekintsük felelősnek ilyen esetben. Hiszen Petronius is felháborodik: „Hol hibázott a szolga, ha egyszer kényszerítették, hogy megtegye? Inkább az a vén szemét érdemelte volna meg, hogy szarva hegyére tűzze a bika.”
Ott ültek a szekéren a katonák által elfogott szökött rabszolgák is, mint Androcles, aki inkább élt három évig nyers húson a sivatagban, semhogy prokonzul urának piszkálódását és kegyetlenségét elviselje. Nem tudni, a hajnali óra vagy az este osztott különösen bőséges vacsora miatt-e, de az egyik fogoly, egy germán, le-lebicsakló fejjel bóbiskol az egyik padon. Az amfiteátrumba menet csaknem az egész városon át kell haladniuk.
A Mars-mező közelében, ahol már hallják a lépcsőkre gyűlt tömeg morajlását, az alvó hirtelen megvonaglik a padon : alvás ürügyén sikerült fejét a kerék küllői közé dugnia, és most vérében hever, összeroncsolt nyakkal, szeme kidülledve; mint valami Cato, „ez az alantas származású ember egyetlen nagyszerű erőfeszítéssel biztos helyre érkezett”.

Más alkalommal egy „barbár” a latrinára vonult vissza - ez volt az egyetlen módja, hogy néhány pillanatra felügyelet nélkül maradjon -, ott fogta a törlőszivacs rögzítésére szolgáló pecket, és a nyelőcsövébe mélyesztve megfojtotta magát vele. Hasonló a katonáktól foglyul ejtett huszonkilenc északi kalóz esete: ők a börtönben puszta kézzel fojtották meg egymást. Lehetne még sorolni, hány kevésbé látványos öngyilkosságot követtek el a halálraítéltek, akiknek nem adatott meg, hogy egyszerűen a bakó bárdja alatt, a városon kívül haljanak meg, hanem egy szép reggel az amfiteátrum várt rájuk.
A hetedik órát ütötték el éppen, mikor egy ilyen napon Seneca belépett az arénába. Véletlenül vagy talán valami szeszélyes ötletből tévedt be, amelyet nem fojtott el idejében. Háborgó lelkiismeretét kétségkívül hamar megnyugtatta a program, hiszen tudta, hogy ebben az órában nem kell elviselnie a vérrel ázott homok visszataszító látványát, csupán a humoros közjátékokra volt kíváncsi.

Dél van. A lépcsők lassanként kiürülnek. A rómaiak elhagyják az amfiteátrumot, hogy felüdítsék magukat és levezessék a látványosság feszültségét. Igazában eléggé friss szokás ez, az i. sz. I. évszázad első feléből való. Korábban az a módi járta, hogy a nézők egész nap étlen-szomjan helyben maradtak, de a császárság alatt csak kis részük tartott ki délben is a lépcsőkön.
Ezek - néhány megszállottat leszámítva - olyan plebejusok, akik az ingyenes helyeket foglalják el. Hogy hozzájuthassanak, éjnek évadján keltek és hajnalig sorban álltak. A lökdösődésben gyakran kellett használniuk a könyöküket - és még szerencséjük volt, ha bottal nem kergették szét őket, hogy beszélgetésük zaja ne zavarja a császár kedvenc lovának álmát. Szó sem lehet hát arról, hogy a sovány ebéd kedvéért odahagyják az oly nehezen szerzett helyet, mert azt másképpen délutánra, a látványosság második felére biztosan elfoglalná valaki.

romaikor_kep



A szünetben valahogy le kellett kötni ezt a római társaság alja rétegéből kikerülő tömeget. Általában tréfás közjátékokat mutattak be, vagy parodizált vívójeleneteket, főszerepben a paegniariusokkal. Ezek testét ruha gyanánt talpig széles szalagok fedték, bal karjukra szíjakkal pajzsot erősítettek, mely egy pásztorbotfélében végződött. Az egyik botot emel a jobbjában, a másik ostort, szíja hosszan húzódik a porban. Így ábrázolja őket egy mozaik, s mozdulataik némileg a mi jégkorongjátékosainkra emlékeztetnek. Nem tudjuk, milyen körülmények között zajlott le az összecsapás, és hogy pontosan mikor ért véget, de nem ment életre-halálra. Hiszen fegyverzetük, látni a képen, vígjátékba illő, és a küzdelem is inkább adurva verekedéshez, mint a gladiátorok viadalához hasonlít.
Ezen a napon azonban nem lépnek fel paegniariusok. Megkezdődik az öldöklés. A mi civilizációnk az elítéltek kivégzését a nyilvánosság kizárásával intézi el: a magas fogházfalak, a lepel, a hajnali vagy éjjeli óra arra szolgál, hogy távol tartsa az aktust az élők világától. Ez a bűntudatot leplező szemérmesség Rómában ismeretlen volt. Gyakran megesett, hogy a halálra ítélt bűnösöket kivégzés helyett tömegesen az arénába küldték. Ők voltak a noxii ad gladium ludi damnati, azaz az amfiteátrumban kardra ítéltek.

A kiváltságosokat - mert az elítéltek közül csak a szabad polgároknak járt ki ez a nemes fegyver, a rabszolgákat és a szabadosokat elvben a vadállatok elé vettetés becstelenebb sorsa várta - párosával lökték a tömeg elé. Nem lehetett itt szó igazi küzdelemről; a szerencsétlenek semmiféle előkészítést nem kaptak, es semmi közük sem volt a hivatásos gladiátorokhoz.
Az első elítélt kezébe tőrt adtak, a másikat félmeztelenül elébe vetették, minden fegyverzet nélkül, még pajzsot sem kapott. Semmi esélye nem lévén, futni kezdett. A tömeg felháborodott kiáltozására a porond szélén készenlétben álló, ostorral es tüzes vassal felfegyverkezett inasok tüstént előnyomultak, hogy visszahajtsák a harcba a félénkeket.

Ugyanígy felmorajlott a tömeg, és ugyanígy közbeléptek az inasok, ha a másik küzdő fél habozott használni a tőrét, viszolygásból vagy számításból, hogy halála óráját néhány perccel késleltesse. Mert amint ellenfelét leszúrta, őt magát is lefegyverezték, és meztelen testtel, védtelenül kellett állnia egy újonnan jött csapásait. Nem volt más kiút, csak a halál: az öldöklés addig folytatódott, amíg csak egyetlen elítélt maradt, akit aztán vagy leszúrtak, vagy tartalékba tettek, hogy a legközelebbi látványosságokon felléptessék.
Legalábbis ez a többé-kevésbé általánosan elfogadott változat. Annyi bizonyos, hogy egyetlen halálraítélt sem menekülhetett meg. De a közkeletű elképzelés alig egyeztethető össze azokkal a nagyon pontos részletekkel, melyeket Seneca Luciliushoz írt levelében az öldöklésnek erről a fajtájáról rögzít.

Először is összehasonlítja ezt a viadalt a hivatásos gladiátorok harcával, és kijelenti, hogy a tömeg az elítéltek lemészárlását jobban kedveli, mint a gladiátorküzdelmeket, mert ebben a harcban nincsenek védőfegyverek, és hogy hiányzik a kifinomult technika. Mindkét körülményt nyomatékosan hangsúlyozza, de arra egyetlen alkalommal sem utal, hogy a felek egyike teljesen fegyvertelen lett volna - amit különben máshelyt sem állít vagy sejtet. És van itt egyéb bökkenő is. Mielőtt még erkölcsi fejtegetésekbe bocsátkozna, a tömeg üvöltözéséről szólva felvillantja a harc egyik jelenetét. A harcolók valamelyike megijedt és megfutamodott.

Íme a szöveg: „Öld meg, korbácsot neki, tüzes vasat! Nem nagyon siet felnyársaltatni magát - miért olyan gyáva? Amannak miért szállt inába a bátorság, hogy nem végez vele? Emez meg miért nem tud becsülettel meghalni?” S mikor a menekülő az ostorcsapások hatására a sebekhez pártol: „Rajta, kezdődjék a párbaj! Ott van a melletek pucéran: üssétek-vágjátok egymást!”
Nemigen érthető, hogyan lett volna mindez lehetséges, ha az egyik harcosnak az öklén kívül egyéb fegyvere sincs, szemben vele viszont olyan ellenfél áll, aki nemcsak egyetlen mozdulatával távol tarthatta magától, de menthetetlenül meg is ölte, mihelyt közelharcot kezdeményezett. Sokkal valószínűbb föltételezni - az „üssétek-vágjátok egymást” kifejezésben rejlő kölcsönösség szinte sugallja -: e küzdelmek különlegességét az adta, hogy az elítéltek egyikének sem engedélyeztek semmilyen védőfegyvert.

Ami épp elég volt ahhoz, hogy a dolgot elviselhetetlenül kegyetlenné tegye. A hivatásos gladiátoroknál más elv érvényesült: csak a törzset hagyták szabadon (ha ügyesek voltak, még azt is fedte a pajzs), a kart és lábat viszont óvták, hogy elejét vegyék a könnyű sérüléseknek, melyek csökkentették volna a viadal érdekességét.
A gladiátoroktól kifinomult vívást vártak, és méltatlankodtak volna, ha ostobán lekaszabolják egymást. Itt viszont minden csapás talál. A két ellenfél nem olyan gyakorlott, mint a gladiátorok, nem tudja eltalálni a létfontosságú pontokat. Minél ügyetlenebbek, annál többször sebzik meg egymást, annál véresebb a küzdelem. Ez az értelme a fent idézett mondatnak:
„A menekülő az ostorcsapások hatására a sebekhez pártol.” Egyetlen porral fedett, vértől csöpögő seb az egész ember: és ha szerencséje úgy hozza, hogy legyőzi ellenfelét, ilyen állapotban kell néhány perc múlva a következővel kiállnia.

E véres drámák főszereplője, már sejtjük, a tömeg volt. Seneca kétségkívül nemcsak a stiláris hatás kedvéért számol be olyan aprólékosan a tömeg reakcióiról, és nem is azért, hogy maróbb gúnnyal ostorozhassa az aljasságot, amit itt történetesen tollhegyre tűzött. Azok az indokok, melyek a közönséges gladiátort élete kockáztatására késztetik, ezekben a küzdelmekben nem léteznek: sem a hosszú iskolai kiképzés során reflexszé vált becsület, sem a díjazás reménye, még csak az sem, hogy az elítélt győzelem esetén megmenthetné az életét. Korbácsnak és tüzes vasnak kell szembekényszerítenie a két vívót. És hogyan adhatták volna át magukat az elítéltek a küzdelemnek, ha nem fogja el őket apránként a lépcsőkről áradó izgalom, nem fűti a biztatás, a lárma, a bátorítás, annyira, hogy elfeledve harcuk teljes értelmetlenségét, végül már csak az ösztöneiknek engedelmeskednek?

„Reggelente — mondja Seneca — az embereket oroszlánoknak és medvéknek, délben a nézőknek vetik oda prédául.”

Bizonyára előfordult az is, hogy az elítélteket egyszerűen leöldösték a porondon. De nincs értelme tovább feketíteni a képet olyan játékfajta általánosításával, mely mégiscsak kivétel maradt. Mindenesetre a déli összecsapásokat tanácsos világosan megkülönböztetnünk nem csupán a közönséges munusoktól, hanem főként a munus sine missionétól, melynek lényege egészen más: a legyőzött sohasem kapott kegyelmet, akármilyen bátornak bizonyult is, és a harcból mindössze egyetlen ember került ki élve. Itt a gladiátor nem számíthatott a nézők kegyelmére, mint a szokványos küzdelmekben, vagy győzött, vagy meghalt. Amott viszont a gondosan megszervezett tömeges kivégzés egy fajtája folyt, s a bűnöző elvesztette az egyetlen dolgot, amije még maradt: annak lehetőségét, hogy méltósággal, viszonylagos magányban haljon meg.


Forrás:
Roland Auguet: Kegyetlenség és civilizáció. A Római játékok
Fordította: Balkay Bálint
Európa Könyvkiadó Budapest, 1978
ISBN 963 071055 2