logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Cirkuszi versenyek.

A circusi versenyeken általában csak a ló- és hajtókocsiversenyeket értjük.



Már beszámoltunk Róma nagy versenypályájáról, a Circus Maximusról, amely az Aventinus és Palatinus halmok között elterülő völgyben, a Vallis Murciában feküdt, s alakjánál fogva különösen alkalmasnak mutatkozott ilyen versenyek megtartására. Ebben a völgyben építették meg a Circus Maximust, ezt a 600 méter hosszú és 200 méter széles, elnyújtott téglalap alakú versenypályát, amelynek a keskeny végeit elgömbölyítették. A völgy fekvése maga adta a lelátók számára a helyet, rengeteg ember fért itt el.

Míg Caesar korában még csak 150 000 néző ülhetett a tribünökön, addig Vespasianus uralkodása idején már 255 000 ember foglalhatott helyet a díszesen megépített nézőtéren, a Circus mindkét oldalán. Volt még más circus is Rómában, így az i. e. III. században a Gaius Flaminius censor építtette Circus Flaminius, amely 400 x 260 méteres pályájával a második legnagyobb circusnak számított, Gaius Caligula császár a Tiberis jobb partján, a Vaticanus mezején kisebb (180 X 90 méteres) circust létesített (felette épült a mai Szent Péter-székesegyház), de a Circus, az igazi es Róma világhatalmi helyzetéhez méltó, az ősi versenypálya a Circus Maximus volt.

Mielőtt a versenyekkel és versenyzőkkel megismerkednénk, vessünk előbb egy pillantást a Circusra.A versenypálya közepén hosszú (214 méteres) töltésszerű fal, a spina (hátgerinc) húzódott, ketté osztva a pályát, egyik végén 84 méter, a másikon pedig 87 méter hosszú tért hagyva, hogy a versenyzők a pályát megkerülhessék.

romaikor_kep


Circus Maximus



A spina alsó és felső végén egy kúp alakú, aranyozott bronzoszlop, a meta állott, közöttük oltár, az istenek szobrai, s a futam jelzőkészüléke, a hét diszes bronzdelfinnel. (Korábban csak hét tojást - septem ova - használtak a jelzésre, később cserélték ki a delfinekre. Valahányszor egy kört lefutottak, a tojásokból, illetve a delfinekből egyet levettek, így a közönség azonnal látta, hányadik futamnál tartanak a vad iramban száguldó versenyzők.)

A spina közepére Augustus Egyiptomból Rómába szállított hatalmas obeliszket állíttatott, ez volt az első egyiptomi obeliszk, amelyet a rómaiak megismertek. A pálya felső végében istállókat és kocsiszíneket helyeztek el, ennek az épületnek a tetején foglalt helyet a versenyt rendező főtisztviselő és kísérete. A pálya másik végében diadaliv emelkedett, innen érkezett a circusba az ünnepi menet, a pompa circensis.

A nézőközönség részére három sorban helyezték el az Aventinus és a Palatinus lejtőjén az ülő-, illetve állóhelyeket (cavea), a Palatinus oldalában állott az Augustus építtette pazar császári díszpáholy (pulvinar).
Korábban csak fából készült tribünökön foglaltak helyet a nézők, Augustus korában egy ízben a padok vészjóslóan meginogtak, úgyhogy az izgatott közönség a tribün összedőlésétől tartott. Ekkor a princeps - hogy a pánik kitörését megakadályozza - nyugodtan odament, és a fapadon helyet foglalt, mire a közönség megnyugodott, tovább nézte a versenyt, es valóban semmi baj nem történt.

A versenyt minden alkalommal az ünnepélyes menet bevonulása előzte meg, amit a versenyre kíváncsi nézők bizony eléggé untak, de elkerülhetetlen volt, mert a régi, vallási hagyományokon alapuló, a hadvezéri diadalmenetre emlékeztető szertartást senki sem merte elhagyni.
A menet a Capitoliumról indult el, élén a versenyt rendező főtisztviselő kocsiban haladt, feje fölé egy mögötte álló rabszolga aranykoszorút tartott. A kocsit fehér togas cliensek vették körül, utána előkelő ifjak, majd kocsijukban állva a versenyzők következtek. A menetet lovasok, táncosok, énekesek, s persze számos zenekar tette változatossá. A pompa circensis végigvonult a Circuson, majd a magukkal hozott istenszobrokat felállították a spinán, a verseny rendezője áldozatot mutatott be az oltáron a halhatatlan isteneknek, es ezután mindenki helyére ment.

Most állottak rajthoz a kocsik. Rendszerint négy, egymás mellé fogott ló húzta a könnyű kocsit. A versenyzők (aurigae, agitatores) a gyeplőket derekukhoz kötötték. A kocsirúd mindkét oldala mellé befogott ló farkát befonták (ügyelni kellett, hogy a ló a gyeplőt ne kapja a farka alá, mert attól a jóvérű paripa könnyen megbokrosodott). A hajtó rövid, ujjatlan tunicát viselt, derekát a gyeplő túl erős szorításától széles bőröv védte, az övébe hosszú, éles kést tűzött, hogy a gyeplőt, ha a lovak megvadulnának vagy a kocsi felborulna, elvághassa (ilyen balesetek sok hajtó életét követelték áldozatul).

A kocsik felsorakoztak a meta és az istállók között, a rajt pontos helyét a vastag homokkal borított pályán fehér csík jelezte. Miután a ficánkoló lovak, a feszülten figyelő hajtók elhelyezkedtek és a verseny rendezője meggyőződött, hogy a startnál minden rendben van, felállott székéből, előre lépett, s jobb kezében tartott fehér kendőjét (mappa) a pályára dobta, s ezzel megadta a jelt az indításra. A hajtók kezében nagyot csattant, durrant a kibontott ostor, és a négy paripa szinte repítette a könnyű kétkerekű kocsit a pálya homokján.

romaikor_kep



Hétszer kellett a kocsiknak a pályát megkerülniük, tehát egy futam (missus) 8400 méter volt, s mintegy tizenöt percig tartott. A hajtók jól tudták, hogy a legelőnyösebb a pálya belső oldalára kerülni, s a fordulóknál a belső körben maradni. Mindegyik erre törekedett, s ha nagyon merész volt, nem törődött azzal, hogy kocsija a másikkal tengelyt akaszt, amennyiben szerencséje volt, az ellenfele borult fel a kocsijával és nem ő. Még le sem esett a kendő a porondra, máris felharsant a közönség üvöltése, mindegyik néző a maga hajtóját buzdította. A pálya szélén gyakran az istállók lovasai nyargaltak és kiáltásaikkal serkentették, irányították a színeiket viselő hajtót.
Minél inkább közeledtek az utolsó körhöz, annál inkább izgult a nézőközönség, hiszen egy-egy hajtó győzelmére fogadásokat is kötöttek. Az utolsó körnél az egész közönség már állva ordította kedvence nevét, a negyedmilliónyi néző, férfiak, nők kendőjüket lobogtatták, harsogott a lárma, végül a győztes kocsi célba ért!

A hajtók még egy tiszteletkört futottak le, utána a győztes a rendező elé hajtott, hogy átvegye a díjat, az ezüst pálmaágat, koszorút és 15-16 000 sestertius pénzjutalmat. A négy versenyző közül csak az utolsónak befutott hajtó nem kapott semmit, a többiek helyezésük szerint arányosan részesültek jutalomban, de annak az összege is változott, amennyiben a győztes állandóan az élen haladt, a legmagasabb jutalmat kapta, ha hirtelen előretört, kevesebbet es a legkevesebbet akkor, ha fokozatosan előzte meg a többi versenyzőt.
Időnként két- és háromfogatos kocsik (biga, triga) is versenyeztek, de a nagy versenyeken mindenkor a négyfogatos kocsik (quadriga) indultak. A kocsiversenyeket időnként lovasbemutatókkal, lóversenyekkel tarkították, különösenazok a lovasok (desultores) nyerték el a közönség tetszését, akik a verseny közben a legügyesebben fel- és leugráltak a vágtató hátaslóról, vágtázás közben megfordultak rajta, átugrottak egy másik ló hátára .. .

A Circus ünnepi játékai közül a legnépszerűbbek a kocsiversenyek voltak. Egy-egy nagyszabású ünnepi játék megrendezése milliókba került; noha a kincstár tekintélyes összeggel járult hozzá a játék rendezéséhez, a rendezőnek hatalmas összeggel kellett a kiutalást megfejelnie - a sajátjából.
Nem érdektelen, hogy a kocsi- és lóversenyek jelentősen fellendítették a birodalom lótenyésztését, de nem csupán Itáliából, hanem Afrikából és Görögországból is beszereztek versenyparipákat. Később a circusi versenyistállók (factiók) is tartottak méneseket, hogy kitenyésszék a legalkalmasabb versenylovakat.

A circusi factiók már a köztársaság korában keletkeztek, de igazán nagy szerephez csak a császárság idején jutottak. A factióknak hatalmas szurkolótábora volt. Majdnem minden nagyvárosban építettek circust, ahol kocsiversenyeket rendeztek, mindenütt ugyanolyan színű istállók, factiók futtatták lovaikat, mint Rómában, de a különböző városok azonos színű factiói között összefüggés aligha létezett.
Keletkezésüket annak köszönhették, hogy a kocsiversenyek fejlődésével egy-egy magánszemély nem rendelkezett sem elegendő minőségű es számú versenylóval, sem elegendő emberanyaggal, tehát gazdag magánosok, főleg lovagok összeálltak és egyletbe tömörülve, számos versenylovat tartottak, s kitűnő hajtókat képeztek ki.
Az egyes factiókat bizonyos színről nevezték el, a factio albata a fehérek, a factio russata a vörösök, a factio prasina a zöldek, a factio veneta a kékek táborát alkotta. Ezeket a színeket viselték magukra tűzve a factio szurkolói, ilyen színű volt a hajtó tunicája, a ló szerszáma, a kocsi.

Divatos volt valamelyik factióért rajongani és szurkolni neki. A divatnak hódoló férfi vagy nő éppen úgy számon tartotta a factio kedvenc hajtóinak győzelmét, mint ahogy ismerte a paripák származását (pedigréjét). A császárok szívesen látták a factiók szurkolóinak vetélkedését, mert ez elterelte a nép figyelmét a politika sorsdöntő kérdéseiről. A kocsmákban, valamint a paloták ebédlőiben többet vitatkoztak egy-egy paripa várható esélyeiről, mint a birodalom határait veszélyeztető ellenséges betörések következményeiről.
Maguk a császárok is rabjaivá váltak a factiók versengéseinek, Vitellius és Caracalla a kékeknek, Caligula, Nero, Domitianus, Commodus a zöldeknek szurkolt. A császár természetesen nagyban hozzájárult kedvenc factiója tekintélyének emeléséhez, s ha máshogy nem ment, az ellenfelet minden eszközzel elnyomta, sőt - egy ókori történetíró szerint - Caligula az esélyesebb versenytársat, legyen az ember vagy ló, meg is mérgeztette.

romaikor_kep



A császári beavatkozás akkor érte el a csúcspontját, amikor maga az uralkodó is részt vett a versenyben és valamely factio színeiben hajtotta paripáit. Az első császári kocsis Nero volt, aki ezért népszerűségéből semmit sem veszített. Mondanunk sem kell, hogy a császári versenyzőnek győznie kellett, a többi hajtó kénytelen volt lovait visszatartani, de az izgalmas verseny látszatát mégis fenn kellett tartani. De ha valamely császár népszerűtlenné vált, vagy politikája valamilyen okból nem tetszett a népnek, akkor nemtetszésének könnyen hangot adhatott, elegendő volt a császár ellenéhen más factiónak szurkolni.

A circusokban és a amphitheatrumokhan összegyűlt tömeg nem is egy alkalommal nyíltan kifejezésre juttatta valamilyen óhaját, hiszen a százezres nézőközönséget ügyes emberek, a tömegek lélektanának tapasztalati ismerői a maguk jelszavát ezrekkel, tízezrekkel, majd százezrekkel visszhangoztathatták. (Még az is előfordult, hogy a császár mindenható kegyencet a circusi ”közvélemény" nyomására kénytelen volt elejteni.)

Az egyes factiók rengeteg pénzzel, nagy személyzettel és tekintélyes lóállománnyal dolgoztak, mivel nagy istállókat, versenypályát, edzőpályát kellett fenntartaniok. Az istállókban külön szakszemélyzet ápolta, csutakolta, kefélte, fésülte a nemes állatokat, külön etetők és itatók gondoskodtak a lovakról, lovászok, edzők, istállófiúk, állatorvosok, s végül, de nem utolsósorban a kocsisokból tevődött össze egy factio istállójának személyi állománya.
A hajtók főleg rabszolgák vagy libertusok, esetleg nincstelen szabad polgárok voltak, ha azonban hírnévre vergődtek, éppen úgy ünnepelték őket, mint a sok viadalban győztes gladiatort. Ha a hajtó nem pusztult el verseny közben, nagy vagyont gyűjthetett öregkorára.

A ”kékek" egyik híres hajtója, a mór származású Crescens tíz esztendő alatt, Traianus és Hadrianus császárok uralkodása alatt, 686 versenyben vett részt, 47 első, 130 második, 111 harmadik díjat nyert, és összesen 1 558 346 sestertiust nyert a factiójának, amiből nyilván ő is részesedett. A hispaniai Gaius Apuleius Diodes, a ”vörösök" versenyzője 42 éves koráig hajtott, 18 éves korában kezdett quadrigával versenyezni, összesen 4257 kocsiversenyen vett részt és 1462 díjat nyert, factiójának pedig 35 863 120 sestertiust vitt haza.
De nem minden kocsisnak sikerült idős korában a versenyzéstől sikerekben és anyagiakban gazdagon visszavonulnia. Sokan végezték életüket a lovak patái alatt, megannyi hajtót zúztak szét a rajtuk keresztülszáguldó kocsik kerekei! Sok hajtó fiatalkorában örökre befejezte pályáját, és legfeljebb ha nyomorékan lóápolóként maradhatott meg a factio istállójában. De a szerencsés versenyzőnek nem csupán a circus porondján volt sikere, a római nők éppen úgy rajongtak értük, mint a gladiatorokért.

A nők természetesen szívesen látogatták a kocsiversenyeket, ahol az izgalom hevében tág tere nyílott az ismerkedésnek, flörtnek. Sulla is a Circusban ismerkedett meg ötödik feleségével, a fiatal Valeriával. A szép és előkelő leány egy óvatlan pillanatban a dictator togájából kibúvó fonalat kihúzta. Sulla észrevette ezt s megkérdezte, miért tette, miért kell neki a gyapjúszál, mire Valeria csak annyit felelt, hogy részese szeretne lenni Sulla szerencséjének. Az ötvennyolc esztendős dictatornak annyira megtetszett a válasz és a leány, hogy beleszeretett, feleségül vette és haláláig boldog házasságban élt vele.


Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963