A szakértő érdeklődésén és a versenyek keltette fanatizmuson felül — erre még visszatérünk — a cirkusz vonzerejét, ahogyan Jerome Carcopino kimutatta, a legkülönfélébb tényezők biztosították:
„A sokaság nyüzsgése és az egyes embert magával ragadó tömegpszichózis, a pompás illatszerekben úszó és ruhakölteményektől csillogó színtér valószínűtlen nagyszerűsége, az ősi vallási szertartások áhítata, a fenséges császár személyes jelenléte... az egyes futamok izgalmas fordulatai, a csődörök erőteljes szépsége, a lószerszámok gazdagsága, a mesteri idomítás, és mindenekfelett a hajtók és istállólegények rátermettsége es bravúros ügyessége.”
Ráadásul ebben a pompázatos környezetben, a hivatalos külsőségek közepette, melyekben évszázadokon át őrzött szent hagyomány nyilvánult meg, valósággal tábort vert a tömeg. Amikor Ammianus Marcellinus kijelenti, hogy a cirkusz a tömegnek „templom, lakóház, gyűlésező hely, ahol egyforma reményekkel eltelten, azonos szenvedélyektől fűtve gyűlhet össze”, szavainak nem szabad kizárólag jelképes értelmet tulajdonítanunk.
A tömeg valóban otthon érzi magát a cirkuszban. Itt mutatja meg igazi arculatát, itt teregeti ki örömét, természet adta fesztelenségét. Műsor közben mindenki eszik, bár a látványosság alatt tilos a táplálkozás, hangzatosan arisztokratikus neveken szólongatják egymást, mint Semicupus, Gluturinus, Lucanicus, Pordacus vagy Salsulus. Még a császárnak is odakiáltják elégedetlenségüket vagy kívánságaikat. Ha igaz, alkalomadtán a tisztesség elemi szabályainak is fittyet hánynak, mert egyes nézők szeméremsértően ott végzik el szükségüket.
De legfőképpen: szerelmi intrikák lebonyolítására álmodni sem lehetett alkalmasabb helyet a cirkusznál. Ellentétben a más látványosságok helyszínén uralkodó renddel, itt a férfiak és nők vegyesen ültek a lépcsőkön. A cirkusz e tekintetben kivételes helyzetben volt: különös izgalom lengte be, melyet az asszonyok sokasága keltett, akik ide is, mint az amfiteátrumba, gondosan kikészítve érkeztek, öltözékük és viselkedésük tarka változatossága kimeríthetetlennek tetszett.
Nem hiányzott innen semmi. „Megtalálod itt - mondj a Ovidius - a szépet, aki majd elcsábít; a másikat, akit majd megcsalhatsz; azt, aki csak futó szeszély lesz számodra, de azt is, akit majd szeretnél megtartani.”
Az izgatott hangulathoz hozzájárult a kényszerű promiszkuitás, mely a zsúfoltságból és a külön ülőhelyek hiányából eredt : de kétségkívül minden másnál fontosabb volt a cinkosságnak az a légköre, melyet a látványosság előtti várakozás és a látványosság élvezete keltett.
Ezer ürügy nyílik az ismerkedésre : az ember leteremtheti az alkalmatlankodót, aki lábát a szomszédnő hátába, vagy térdét a vállának nyomja; felemelheti a kétes tisztaságú kövön vonszolódó köntöst; eltávolíthat egy porszemet, mely, ha kell, képzeletbeli is lehet; ülőkét ajánlhat fel, vagy legyező híján táblácskával legyezheti a hölgyet: nem is beszélve arról, hogy maga a verseny önként ad tápot a társalgásnak, s lehetővé teszi, hogy az első találkozás csevegését félig diszkrét utalásokkal hintsük meg. Az itt megkezdett intrika másutt folytatódik
Rám nevetett a leány, súgott valamit, szeme lángolt.
AMORES III 2 (Szabó Lőrinc fordítása)