logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az atléták kölcsönügyletei

Ahhoz, hogy egy atléta valamilyen versenyen győzelmet érjen el, megfelelően kellett edzenie magát, sajátos életmódot volt kénytelen folytatni, a mai hivatásos sportolókhoz hasonlóan. Mivel a sportolók általában a vagyontalanabb rétegekből kerültek ki, módot kellett találniuk arra, hogy valamilyen egyéb munka végzése nélkül – hiszen erre nem maradt idejük – megélhetésüket mégis biztosítani tudják.

Erre a problémára kínált megoldást az, hogy az atléták pénzkölcsönt vettek fel, azzal a feltétellel, hogy csak akkor kell visszafizetni, ha nyertek a versenyen, és megkapták a díjat. Ezt ahhoz az esethez hasonlítják a jogtudósok, amikor egy halásznak halászati eszközök megvételére nyújtanak kölcsönt, amit csak akkor kell visszafizetni, ha a halászat eredményes volt. A feltétel kikötéséhez nem volt szükség stipulatióra, egy egyszeri pactum is elegendő volt:

Scaev. D. 22,2,5: „… nec dubitabis, si piscatori erogaturo in apparatum plurimum pecuniae dederim, ut, si cepisset, redderet; et athletae, unde se exhiberet exerceretque, ut, si vicisset redderet. 1§: „In his autem omnibus et pactum sine stipulatione ad augendam obligationem prodest.”

Ez az aleatórikus szerződés a phoenus nauticummal mutat hasonlóságot, melyet szintén csak akkor kellett visszafizetni, ha a hajó, aminek útjához kölcsönt adtak, szerencsésen teljesítette küldetését. Földi a tengeri kölcsönnel kapcsolatban arra mutat rá, hogy a hajótörés kockázatát külön megállapodás hiányában a hajós viselte, tehát a kölcsönadó kockázatviselése nem volt az ügylet naturalia negotiijének tekinthető.
A halászoknak és az atlétáknak nyújtott kölcsön esetében is külön megállapodásra volt szükség, mégpedig egy feltételnek a szerződésbe való belefoglalásával.

A veszélyviselés átvételének kiegyenlítéseképpen a kölcsönadó magasabb kamatot szedhetett a szokásosnál. A forráshely kifejezetten nem beszél kamatról, azonban az „ad augendam obligationem” kifejezés, tehát hogy a pactum az obligatióban foglalt kötelezettségek súlyosbítását célozza, kamat kikötésére enged következtetni. Valószínileg itt is, mint a tengeri kölcsön esetében, a veszélyviselés átvállalásának fejében a szokásosnál magasabb kamatot lehetett szedni.
Az a kitétel pedig, hogy stipulatio helyett pactum is elegendő az érvényes kamatkikötéshez, szintén a hitelezőt részesítette előnyben, hiszen így a kamatot a főköveteléssel együtt, egy keresettel érvényesíthette. Ebben az esetben a kamatot nem rendszeresen, meghatározott időközönként kellett fizetni, hanem a kölcsön összegével egyidejűleg volt köteles az adós megadni, tehát egy nagyobb összeget kapott vissza a hitelező, mint amit eredetileg kölcsönadott.

A hitelező számára különben is méltányos volt, ha egy ilyen bizonytalan kimeneteli ügyletnél többet kapott vissza, mint amennyit adott. Az is elképzelhető, hogy kikötött kamat helyett, az atléta a nyereményének egy részét adta a kölcsön összegén felül a hitelezőnek. Erről azonban nem tudunk semmi bizonyosat.

Felmerülhet a gyanú, hogy az atléta a kölcsön visszafizetésének elkerülése miatt esetleg szándékosan nem akart győzni a versenyen. Ennek azonban nem lett volna semmi értelme, hiszen a hosszú felkészülés és edzés után olyan nyereményért küzdöttek, mely jóval meghaladta a kölcsönként felvett pénz összegét.
A pénzen kívül számos, fent említett privilégiumban részesültek, melynek haszna sokkal nagyobb volt, mint az, hogy nem fizetik vissza – akár kamatostul – a kölcsönt.

A veszélyesebb inkább az volt, hogy az adós atléta pénzért lemondott a győzelemről az ellenfele javára. Ebben az esetben pedig amellett, hogy pénzhez jutott, a kölcsönt sem kellett megadnia. Mit tehetett a hitelező, ha erre rájött, vissza tudta-e szerezni a pénzét?
Azt az esetet, hogy az adós hagyta magát megvesztegetni, és ezzel a feltétel megvalósulását, vagyis azt, hogy győzzön a küzdelemben, jogellenesen megakadályozta, a római jogtudósok úgy fogták fel, mintha a feltétel bekövetkezett volna, és ezért az atléta mégsem mentesült az adósság visszafizetésétől.

Azt gondolhatnánk, hogy a hitelező érdekében az állt, hogy az atléta vegyen részt a versenyen, győzzön, és azáltal, hogy a feltétel megvalósult, kamatostul visszakapja a pénzét. A források közt azonban találunk olyan esetet is, amikor egy hitelező azért zárja be az atlétát, hogy az ne tudjon részt venni a versenyen, és ilyen módon olyan ígéret megtételére kényszerítse, hogy a kölcsönbe kapott összegnél többet fog visszafizetni. Ekkor a bíró a korábbi állapot helyreállításáról hozott ítéletet:

Ulp. D. 4,2,23,2: Si faenerator inciviliter custodiendo athletam et a certaminibus prohibendo cavere compulerit ultra quantitatem debitae pecuniae, his probatis competens iudex rem suae aequitati restitui decernat.

Ebben az esetben azonban nem olyan kölcsönről van szó, mint az előbbi forráshelyben, ahol a visszafizetés feltétele a győzelem volt, hanem egy szokványos ügyletről, ahol nem kötöttek ki ilyen feltételt. Egyes, sikertelenebb atléták, akiknek nem sok esélyük volt a győzelemre, ugyanis nem voltak abban a helyzetben, hogy ilyen kockázat nélküli módon jussanak pénzhez. A hitelezők pedig nemcsak a kiadott pénzüket, hanem attól többet akartak viszontlátni, ezért erőszakos úton próbálták a sportolót kamatfizetési kötelezettség felvállalására rábírni.

A praetor az erőszakkal kicsikart ügyleteket nem engedte érvényre jutni, ezért a megfélemlítettnek in integrum restitutiót nyújtott. A forráshely azonban bíróról beszél, ezért itt arról lehetett szó, hogy a hitelező beperelte az atlétát a magasabb összeg kifizetésére. Az alperes az erőszak hatása alatt tett nyilatkozatok teljesítése ellen általában exceptióval védekezhetett, itt azonban a bíró a korábbi állapot visszaállítását rendelhette el. Ez pedig véleményem szerint arra utal, hogy a bezárás előtti állapotot kellett visszaállítani, tehát a hitelezőnek az eredeti kölcsönösszeget meg kellett kapnia az adóstól.

Kérdés, mi történt akkor, ha az atléta a bezárás következtében lekéste a versenyt, és így elesett az esetleges győzelemmel járó díjaktól. A szabad mozgás biztosítása egyik alapvető szabálya a római magánjognak. Így, ha valakit abban akadályoznak, hogy nyilvános fürdőben fürödjék, vagy színházban nyilvános páholyban üljön, vagy abban gátolnak, hogy valahol – ahol ennek egyébként nincs akadálya – tartózkodjék, egyaránt actio iniuriarumra ad alapot. Ezek szerint ha az atlétát bezárták, és ezzel megakadályozták abban, hogy részt vegyen a versenyen, mint sértett, jogosult volt fogva tartójával szemben actio iniuriarumot indítani.

Mivel ez az actio aestimatorius jellegi, a büntetésként követelendő összegbe beszámíthatta azokat az esetleges veszteségeit, amit a versenytől való távolmaradás miatt kénytelen volt elszenvedni, hiszen a bíró az eset megvizsgálása után annyit ítélhetett meg, „quantum ob eam rem aequum iudici videbitur.”

Ha egyik részről sem történt semmilyen csalárdság, az atléta azonban a győzelem után mégsem fizette vissza a kölcsönt, a hitelező pedig beperelte, a végrehajtható ítélet alapján a nyert összeget a marasztalt féltől zálogba vették a hitelező kielégítése céljából:
Papinian. D. 42,1,40: Commodis praemiorum, quae propter coronas sacras praestantur, condemnato placuit interdici et eam pecuniam iure pignoris in causam iudicati capi.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a hitelező a kölcsön bebiztosítása végett, szerezhetett-e zálogjogot már a verseny előtt az adós által megnyerhető díjon? Ezt a lehetőséget Alexander Severus tiltotta meg egy rescriptumában:
C. 8,1ő,5: Spem eorum praemiorum, quae pro coronis athletis pensitanda sunt, privata pactione pignerare minime admittendum est: et ideo nec si generale pactum de omnibus bonis pignori obligandis intervenerit, tenet.

Miért hozta ezt a döntést a császár? Ha megnézzük a forrásokat, találunk bennük példát arra, hogy jövőbeni dolgokat is el lehet zálogosítani, így pl. még meg nem született állatkölyköt vagy rabszolgagyereket. Gaius szerint pedig ami eladható, azt el is lehet zálogosítani. Jövőbeni dolgokat pedig el lehetett adni, magát a puszta reményt is (emptio spei), mint pl. amikor egy halászat vagy madarászat eredményét előre megveszik, akkor is létrejön a vétel, ha semmit sem fognak.

Miért nem zálogosíthatta el ugyanígy az atléta is a díj megnyerésének reményét? Ennek a döntésnek jogpolitikai indokai voltak. Az atléták ugyanis, ha nem alapíthattak előre zálogot a nyereményükön, nem is tudtak annyi kölcsönt felvenni, nem tudtak annyira eladósodni.
A jövőbeni nyeremény reményét nem értékesíthették, nem játszhatták el a győzelem megvalósulása előtt. Ha ezt megtehették volna, a szükségesnél nagyobb kölcsönöket vesznek fel, melynek következtében könnyelműbb életet folytatnak, és elhanyagolják a szükséges edzést. Ezen kívül, ha az egész nyereményt már előre elzálogosítják, nincs ami a győzelemért hajtsa őket, hiszen abból már semmi sem illette meg őket.

A zálogalapítási tilalom átgondolt szociális védelmi intézkedést valósított meg, amely megakadályozta az atléták eladósodását, valamint a hitelezők általi kizsákmányolás lehetőségét. A díj a győztes atlétát személyesen kellett, hogy illesse, mielőtt a végrehajtásra jogosult hitelező szükség esetén abból keresett volna kielégítést.

A győzelem előtt, bármennyire is kedvezőek a kilátások, nem lehet egy ennyire bizonytalan helyzetre további függő jogi helyzetet alapozni.


Forrás:
Gedeon Magdolna: A cirkuszi játékok jogi szabályozása az antik Rómában
(PhD értekezés)