logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az atléták jogállása

Az atlétákról, akik a cirkuszban szerepeltek, nem lehet elmondani, hogy akkora hírnévvel és olyan széleskörű privilégiumokkal rendelkeztek, mint az aurigae sztárjai, a kocsihajtók. Kiindulási helyzetük jogilag és szociálisan gyakran ugyanaz volt, de pénzügyeiket és jogi státuszukat tekintve nem értek el ugyanolyan eredményeket. Az atléták tisztelete azonban lassanként a színészekét és a gladiátorokét is felülmúlta, és ezzel együtt a görög agonok is egyre inkább közkedveltté váltak. Tacitus is megemlékezik róla, hogy a nép egy magistratustól certamina Graeca tartását követelte.
Az atléták görög hivatásos sportolók voltak, akiket a jelentős díjak elnyerésének lehetősége csábított a versenyeken való részvételre. A Görögországban honos atlétika Közép-Itáliában és a nyugati provinciákban mindig csak vendégjátéknak minősült, és sohasem tudott teljes egészében gyökeret ereszteni. A győzelmi listákból kitűnik, hogy az atléták többsége, a növekvő szimpátia és a császári támogatás ellenére, mindvégig görög, vagy kisázsiai származásúak volt.

Az atléták jogállását tekintve a jogforrásokban nem találunk egységesen kialakult álláspontot. Ez megmutatkozik a postulatiós képességükre vonatkozó responsumokban is. A rómaiaknál ugyanis igen fontos kérdés volt, hogy ki rendelkezik perindítási, ún. postulatiós képességgel, hiszen ezen múlt, hogy valaki állami úton érvényt tudott-e szerezni jogainak. A praetor ezért pontosan meghatározta, kik indíthatnak előtte eljárást.
A Digesta pontos útmutatót ad arról, hogy kit, milyen alapon nem illet meg a perindítási képesség, valamint a főszabály alóli kivételeket is megnevezi. Az, hogy az atléták melyik csoportba tartoznak, a források szerint nem egyértelmű.

Iulianus az edictumokhoz írt első könyvében azt írja, hogy a praetor szerint infamisnak minősül, aki mint előadó színpadon lép fel:
Iul. D. 3,2,1,pr.: Praetoris verba dicunt: Infamia notatur …qui artis ludicrae pronuntiandive causa in scenam prodierit.

Labeo szerint a scaena játékok tartása céljából emelt építmény, tetszés szerinti helyen, ahol valaki a nézők szórakoztatására lép fel, ez lehet közterületen vagy magánterületen, Rómában vagy falun, de mindenképpen olyan helyen, ahová mindenki beléphet a látványosság végett. Pegasus és az ifjabb Nerva szerint pedig azok, akik pénzért párviadalokba bocsátkoznak, és mindenki, aki díj reményében lép színpadra, becsületcsökkenést szenved, azaz famosus lesz:

Ulp. D. 3,2,2,5: Scaena est, ut Labeo definit, quae ludorum faciendorum causa quolibet loco, ubi quis consistat moveaturque spectaculum sui praebiturus, posita sit in publico privatove vel in vico, quo tamen loco passim homines spectaculi causa admittantur. Eos enim, qui quaestus causa in certamina descendunt et omnes propter praemium in scaenam prodeuntes famosos esse Pegasus et Nerva filius responderunt.

A Labeo által használt szavak – ludi, spectaculum – arra utalnak, hogy a jogtudós a scaena jelentését nem a színházban lévő színpadra korlátozza, hanem sokkal tágabb értelemben használja, és szerinte ide tartozik minden olyan hely, bárhol legyen is, ahol valaki azért lép fel, hogy másoknak látványosságul szolgáljon. Előfeltétel azonban, hogy olyan helynek kell lennie, ahová kívülről nézőket engednek be, hogy az előadást megtekinthessék. Labeo definícióját kiegészíti Pegasus és az ifjabb Nerva responsuma, akik a becsületcsökkenést attól teszik függővé, hogy a fellépés quaestus causa, azaz nyereségért, és propter praemium, azaz a díj elnyeréséért történik-e.

Labeo kísérlete a scaena jelentésének meghatározására azt sejteti, hogy legkésőbb Augustus uralkodásának idején a praetori edictumot a lényeges szavak speciális interpretációja révén próbálták meg kiterjeszteni.
Pegasus és az ifjabb Nerva az edictumot a munkaszerződés szempontjából részletezte és a becsületcsökkenést a quaestus causa és propter praemium fellépőkre korlátozta. Ezzel a finomítással az in scaenam prodire kifejezés pedig munkaszerződés keretében fellépőkre vonatkozik.

Ezt a jelentést bizonyítja Gaius, aki szerint, ha valaki egy munkaszerződést kötött arra, hogy ars ludicra keretében lép színpadra, de ennek később mégsem tesz eleget, nem lesz infamis, mert ez a tevékenység nem annyira tisztességtelen, hogy már a szándékot is büntetni kellene:
Gai. D. 3,2,3: Qui autem operas suas locavit, ut prodiret artis ludicrae causa neque prodit, non notatur: quia non est ea res adeo turpis, ut etiam consilium puniri debeat.

Ezen vélemények alapján az atlétákat is a becsületcsökkenéssel sújtott személyek közé kell sorolnunk, hiszen scaenán, azaz olyan helyen versengenek egymással, ahová a nézők azért mennek, hogy megtekintsék a párviadalukat. Ha pedig Pegasus és az ifjabb Nerva definícióját vesszük alapul, szintén becsületcsökkentnek számítanak, mivel az atléták legfőbb célja éppen a díj elnyerése volt, hiszen ebből tartották fenn magukat, más kereső foglalkozásra nem maradt idejük. Szerintük nemcsak azok lesznek personae famosae, akik ludi publicin vesznek részt, hanem azok is, akik certaminán lépnek fel, és teljesen mindegy, hogy pénzért vagy azért, hogy a kitizött díjat megkapják.

Ebben a forráshelyben három proculianus jogtudós véleménye áll: Labeo, Pegasus és az ifjabb Nerva is ezen iskola jeles képviselői voltak. Ulpianus azonban – szintén az edictumhoz írt hatodik könyvében – a sabinianusi iskola két jogtudósának – Sabinus és Cassius – véleményét is ismerteti. Szerintük az atléták a tevékenységükkel semmi esetre sem ars ludicra keretében lépnek fel, hanem ők a tudásukat akarják küzdelmükkel bizonyítani. Ezért az a véleményük, amely mindenki számára egyértelmi, hogy sem a thymelici sem a xystici nem tartoznak az ignominiával sújtott személyek közé:

Ulp. D. 3,2,4,pr: Athletas autem Sabinus et Cassius responderunt omnino artem ludicram non facere: virtutis enim gratia hoc facere. Et generaliter ita omnes opinantur et utile videtur, ut neque thymelici neque xystici … ignominiosi habeantur.

Ebből láthatjuk, hogy a sabinianusoknak más volt a véleményük, mint a proculianusoknak. Szerintük az atléták fellépése nem vonható az ars ludicra kifejezés körébe, és a spectacula athletorum nem vonható a ludi körébe sem. Az, hogy a különféle kifejezések mögött különféle látványosságok szerepelnek, már Augustus Res gestaejéből is kitinik, ahol a princeps nem egyetlen szóval utal arra, hogy játékokat rendezett, hanem mindegyiket külön veszi fel a felsorolásba, elkülönítve a spectacula athletorumot a gladiátor-és állatviadalok mellett a luditól is.

Ha a kifejezéseket vesszük szemügyre, az atléták küzdelmei nem vonhatók a ludi körébe, ezért ők nem scaenán lépnek fel, és ebből következik, hogy artem ludicram non facere, tehát nem olyan a tevékenységük, amely Labeo definíciója szerint becsületcsökkenést vonna maga után. A sabinianusok indoklásul a virtutis enim gratia faceret hozzák fel, azaz, hogy nem fizetségért, hanem dicsőség végett küzdenek. PENNITZ szerint pedig a virtutis gratia kifejezéssel a két jogász mindenekelőtt az atlétasport feddhetetlenségére utal, a győzelemért való versengés elvére, ahol a virtus fogalom tágabb értelmében éppen a katonai erénynek felel meg. A tevékenységnek ebből a pozitív értékeléséből – mely a színészettel teljesen ellentétben áll – magától értetődően következik, hogy ahhoz semmilyen jogi hátrányt nem szabad kapcsolni.
Horsmann szerint azonban a virtutis causa kifejezést a quaestus causával kell szembeállítani, ami ellenszolgáltatásért és egy idegen akaratnak alávetve való fellépést jelent, s amely kritériumok jelentős szerepet játszottak Rómában egy tevékenység megítélésénél. Ilyen módon lépnek fel pl. azok, akik állatokkal küzdenek. Ezért Horsmann azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy minden fellépő, aki a tevékenységét munkaszerződés – locatio conductio alapján – másnak lekötelezve, quaestus causa gyakorolja, az ars ludicrát űz, és ezért infamis lesz.

Ebben az összefüggésben az ars szakmát jelent, tehát az artem ludicram kifejezés „szakmai fellépést” jelent a római ludi bármilyen fajtáján. Ennek alapján pedig csak azok az atléták mentesek az infamia alól, akik Ρευλδο τδςoτ-on, azaz szent versenyeken vesznek részt. Horsmann ennél a megállapításánál azonban figyelmen kívül hagyja, hogy ezeken a küzdelmeken a dicsőséget jelentő koszorún kívül a győztesek olyan anyagi juttatásokat is szereztek, melyek bizonyos szinti jólétet biztosítottak számukra.

A szent agonok győzteseinek különféle lehetőségeik voltak a felemelkedésre. Először is azoknak a hieronikoknak lehetett igényük városuktól különféle privilégiumokra, akik legalább egy Ρευλ τδςoο-on győzelmet szereztek. A tiszteletadás kifejezésének körében megillette őket a triumphus keretében történő bevonulás szülővárosukba, szoborállítás, a játékokon tiszteletbeli hely biztosítása. A közmegbecsülésen kívül azonban nagyvonalú, materiális javakat is garantáltak számukra. Így tiszteletbeli nyugdíjat kaptak, melyet életük végéig vagy maguk vettek igénybe, vagy azt másnak el is adhatták.
Ezen kívül a hieronikok mentesek voltak az adóktól és díjaktól, továbbá a bírói hivatal ellátásától, mentesültek a védelmi szolgálat alól, valamint további hivatalok és egyéb, a közösség érdekében végzett tevékenység elvállalásától. A különösen sikeres atléták több város polgárjogát is elnyerhették. Ha több olyan város számára szereztek győzelmet, melynek polgárjogával rendelkeztek, valamennyi város biztosított számukra különféle financiális kedvezményeket.

A császár mintegy kezeskedett azért, hogy a városok ezeket a privilégiumokat az atlétáknak megadják. Győzelmi oklevelek – melyeket az ökumenikus atlétaegyesületek vezető tagjai állítottak ki – gyakran kezdődnek olyan császári iratokkal, amelyek a privilégiumokra való jogosultságot erősítik meg. Az tehát egyedül a császár mérlegelésén múlott, hogy a győztes atlétáknak adott privilégiumok tartalmát és terjedelmét kiszélesíti-e vagy korlátozza-e, s azt is megtehette, hogy kizárólag a hieronikok csoportját látta el adományaival. Azt, hogy ezekre az anyagi javakra mennyire számítottak az atléták, és hogy a szent versenyeken sem pusztán a dicsőség vágya hajtotta őket, Antinoupolis atlétáinak esete jól példázza.

Egy fennmaradt papyrosból kitűnik, egy egyiptomi város, Antinoupolis hieronikjai azért pereltek a császárnál, mert már tizenöt hónapja és hét napja nem kaptak pénzt a várostól, pedig győzelmük alapján járt volna nekik.

A Kr. u. 253-257-ből való rescriptumban Valerianus a reklamálókat a praefectus Aegyptihez, Magnius Felixhez utalta, akinek az eset kivizsgálása volt a feladata. Ha az igény jogosnak bizonyult, mind a kiesett, mind a jövőben esedékes honoráriumot ki kellett fizetni. Figyelmet érdemel ebben az esetben az a tény is, hogy a császár a hieronikokat a praefectus Aegyptihez utalja.
Az atléták által követelt pénz itt nyilvánvalóan a császári kasszából folyt, míg egyébként a győztes városának, (ebben az esetben Antinoupolisnak) kellett viselnie az ilyen költségeket. Hogy ez egyszeri alkalom volt-e, vagy a császárkor folyamán a győztes atlétákat megillető privilégiumok teljesítésének hatáskörében változás állt be, nyitott kérdés.

A másik esetről az ifjabb Plinius ír. Traianus császárhoz címzett levelében arra kéri a császárt, hogy nyújtson iránymutatást abban a kérdésben, hogy az atlétáknak mikortól járnak a juttatások: attól a naptól fogva, amikor győztek az iselasticus versenyen,vagy a szülővárosukba való bevonulás időpontjától.
Plinius véleménye szerint az atlétákat akkortól illetik meg a juttatások, amikor szülővárosukba bevonultak. Ezen kívül az atléták olyan versenyekért is ellátást követeltek, melyeket a császár győzelmüket követően nyilvánított iselasticusszá. Szerintük ez azért lenne méltányos, mert ha azokért a versenyekért, amelyek győzelmüket követően vesztették el iselasticus jellegüket, semmit sem kapnak, azokért, amelyek azóta elnyerték ezt a címet, kapják meg a juttatásokat.

A császár válasza az atléták számára itt nem olyan kedvező, mint az előbbi esetben, hiszen szerinte is csak akkortól járnak a juttatások, mikor az atléták szülővárosukba bevonultak. Visszamenőleg pedig az atléták nem kapnak ellátást. Traianus ezt azzal indokolja, hogy a versenyek feltételeinek megváltoztatásával azt sem kérik vissza tőlük, amit korábban megkaptak. Ez a válasz ugyan az atléták lebecsülését tükrözi, de alátámasztja, hogy joguk volt az ellátásra, és ez is bizonyítja, hogy a sportolókat a szent agonokon megszerezhető előnyök is motiválták.

Az atléták egyik városról a másikra járván az év folyamán olyan küzdelmeken is részt vettek, melyeket a „szent versenyek” keretében rendeztek, és létfenntartásuk érdekében is, ahol a kitűzött magas jutalomért mérkőztek. Ezért nem lehet az atlétákat azon az alapon az infamia szempontjából kategorizálni, hogy milyen jellegi versenyen szerepeltek, mivel elég valószínűtlennek tinik, hogy egyáltalán akadt olyan atléta, aki csak Ρευλδο τδςoτon lépett volna fel.

Ha elismernénk, hogy az atléták tevékenysége ars ludicrának minősült, és ezáltal becsületcsökkenést szenvedtek, nemcsak a postulatiós képességük vált volna korlátozottá, hanem egyéb szabályozások is érvényesültek volna rájuk: a lex Iulia de maritandis ordinibus, ami megtiltotta az ingenuusoknak, hogy házasságot kössenek velük, a lex Iulia de adulteriis coercendis, mely szerint házasságtörés esetén a megcsalt férj megölhette őket, a lex Iulia iudiciorum publicorum, amely a ius accusanditól fosztotta meg, aki ars ludicrán szerepelt. A mi vizsgálódásaink számára azonban a következő rendelkezések az érdekesek.

A Tabula Heracleensisen fennmaradt törvény szövege szerint a municipiumokban a decuriók, duumvirek, quattorvirek soraiból és az ezekkel járó tiszteletbeli jogokból kizárja azokat, akik ars ludicrán szerepeltek. A császárkorban azonban, különösen az ismert sportolók, részben még az aktív idejük alatt, de leginkább karrierjük befejezése után tagjai lettek azon város tanácsának, melynek polgárai voltak, vagy különféle hivatalokat kaptak. Ezeknek a privilégiumoknak az volt az előfeltétele, hogy egy szent agonon is nyerni kellett.

Diocletianus két rescriptuma megengedte az atlétáknak, hogy a helyi közigazgatásban mentesüljenek a munera civilia és azon politikai kötelezettségek alól, amelyek a késő ókorban inkább már terhet jelentettek az azokat vállalók számára. Az egyik rescriptum a Codexben, a másik a lipcsei papyrusokban található. Ez egészen bizonyosan két különböző constitutio. Az egyiket egy magánszemélynek címezték, akinek neve Hermogenes, a másikat egy egyiptomi versenyszövetségnek, ad synodum xysticorum et thymelicorum, melynek székhelye Alexandriában volt.

A két rescriptum közötti néhány különbségből kikövetkeztethetjük, hogy a Codexből mit hagytak ki. A két leirat tartalma analóg, a császár ugyanabban a kérdésben mindkét alkalommal azonosan döntött. Ezekből a rescriptumokból kitűnik, hogy a császár a privilégiumok megadását feltételekhez kötötte:

a) A kiváltságos személy egész életében versenyezzen, azaz mindaddig, amíg az ereje elég ahhoz, hogy atlétaként működjön.

b) Legalább három alkalommal győzzön szent játékokon, melyekből egyszer Rómában vagy Görögországban kell nyernie, azaz olyan versenyen, melyet a legnagyobb tisztelet vesz körül, ahol a versenyzők nagy létszáma miatt nehéz győzelmet aratni. A papyros a Rómában megszerzett győzelmet a certamen ex numine nostróhoz hasonlítja, azaz olyan játékokról van szó, melyet a császár patronatusa alá helyeztek.

c) Az atlétának valódi győzelmet kell aratni, azaz nem olyat, amit az ellenfél megvesztegetésével szereztek. Ez a rendelet is mutatja, hogy az atléták nem tartoztak a becsületcsökkenéssel sújtott személyek közé, hiszen az infamisok nem vállalhattak hivatalt, és nem lehettek munera civilia alanyai sem, nem hogy még abban a kedvezményben részesültek volna, hogy mentesülnek ezen terhek alól.

Az, hogy az atléták nem minősültek infamisnak, azonban leginkább a Digestából tinik ki. A Digestában ugyanis első helyen szerepel a D. 3,2,2,5 fragmentumban a főszabály, hogy mindenki, aki a Labeo által felállított definíciónak megfelel, infamisnak minősül, és ezt követi a D. 3,2,4 pr, mely a főszabály alóli kivételeket teremti meg, és a között az atléták is szerepelnek. Ezért, bár az atléták cselekménye is ars ludicrának minősül, bár ők is fellépnek scaenán és quaestus causa, de mivel ők virtutis causa is küzdenek, ezért nem érvényesek rájuk sem a postulatióval kapcsolatos, sem a becsületcsökkenést szenvedőkre vonatkozó egyéb szabályok, még akkor sem, ha mint professzionális sportolók, nemcsak a dicsőségért, hanem a pénz miatt is versenyeztek.

Az atléták mentesek voltak az infamiától, mivel az ő tevékenységüket elismerte a princeps, hiszen – mint később látni fogjuk – az atlétaegyesületeken keresztül ők is a császári kultusz hordozói voltak. Az ilyen szellemi értelmezés pedig összhangban áll azokkal a privilégiumokkal is, amelyekben az atlétákat részesítették későbbi idők folyamán császári rescriptumok.
Ezek a szabályok csak azokra az atlétákra vonatkozhattak, akik római polgárok voltak. Mivel ezen sportolók többsége görög volt, valamint egy részük a rabszolgák közül került ki, az a kérdés, hogy infamisnak minősültek-e vagy sem, Kr. u. 212-ig, a constitutio Antoninianáig, mely a polgárjogot csekély kivételtől eltekintve a birodalom minden szabad lakosára kiterjesztette, az atlétáknak viszonylag szik körét érintette.
Az agonokon elérhető előnyök ellenére a római atléták száma csekély maradt, pedig Nero sokat fáradozott azon, hogy minél több római vegyen részt a játékokon, főleg a nemesség soraiból. Ebből a célból fürdőt és gymnasiumot építtetett, a senatoroknak és lovagoknak pedig olajat adományozott, hogy alkalmat adjon nekik az edzésre.

Néhány feliraton olyan bokszolók is szerepelnek, akik a római polgárokra jellemző tria nominát viselik, azonban nem tudjuk, hogyan juthattak római polgárjoghoz. Az kevésbé valószíni, hogy ha rabszolgák voltak, a nép a szabadon bocsátásukért demonstrált volna, mint a gladiátorok esetében, az azonban bizonyos, hogy az atléták nemcsak a kitizött díj nagysága miatt utaztak afővárosba egy-egy verseny alkalmával, hanem a győztesnek adományozandó polgárjog elnyerésének lehetősége is csábította őket.

Végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, hogy az a római polgár, aki foglalkozásszerien atléta volt, nem szenvedett Rómában becsületcsökkenést, tehát minden joghátrány nélkül felléphetett a különféle agonokon. Bár az ókeresztény írók miveiben is találhatunk az atlétákra vonatkozó negatív kinyilatkoztatásokat, a császári kultusz támogatása miatt nem lehetett őket a gladiátorokkal vagy színészekkel egy megítélés alá vonni.

A Codex Theodosianusban azonban már az inhonesta személyekkel egy sorban említik őket, ami arra utal, hogy a császárkor végére az atlétákat mégis a mutatványosok közé sorolták, és elveszítették korábbi megbecsülésüket.


Forrás:
Gedeon Magdolna: A cirkuszi játékok jogi szabályozása az antik Rómában
(PhD értekezés)