Az atléták azonban nemcsak a hitelezők különféle kölcsöneinek segítségében reménykedhettek. Versenyekkel teli életüket nagyban megkönnyítette, hogy egyesületekbe tömörültek, melyek nemcsak a mérkőzések szervezésénél játszottak fontos szerepet, hanem a távoli küzdelmeken résztvevő tagjaik utaztatásáról, szállásáról is gondoskodtak.
A szabad mesterségek gyakorlóinak – az orvosok, filozófusok, színészek, énekesek, muzsikusok – egyesületei mellett, ugyanis az atléták és profi sportolók egyletei is kialakultak. Bár az atlétáknak tagsági díjat kellett fizetni, az előbbi előnyök mellett különféle állami kiváltságokat, mint pl. adómentességet is élvezhettek az egyesületek tagjai.

A sportolók az egész birodalom tekintetében még főszervezettel is rendelkeztek, míg az összes többi egyesület lokális maradt, és nem kapcsolódtak össze egy nagyobb szervezetben. A kisvárosokban, ahol versenyeket rendeztek, helyi societasok jöttek létre, melyek később regionálissá váltak, és általában egyesületbe tömörültek. Emellett a különféle versenyek alkalmával, azok számára, akik nem a város polgárai voltak, ideiglenes societasok alakultak, melyek az idegen atléták érdekeit képviselték a helyi szervezetekkel szemben.

Rómában a köztársaság utolsó idejében és a császárság kezdetén létezett egy regionális társaság,majd a Kr. u. I. sz. közepén a Keleten működő általános szövetség feloszlott és további nagyszámú atléta telepedett le Rómában, melyek szövetsége szintén Héraklésznak lett szentelve. Az atlétaegyesületek Kisázsiából Rómába való települése nem császári parancsra történt, a császárnak azonban előnyös volt, mert így jobban tudta ellenőrizni a pénzügyeiket.
A két testület rövid ideig párhuzamosan létezett, majd Hadrianus uralkodásának idején egyesültek. Ez az új társaság, mely a császárság fővárosában székelt, méltán vált az atlétika világszervezetévé a császár patronatusa alatt, és az elnevezését is a császárokról kezdte felvenni. Virágkorát Septimus Severus alatt élte. A helyi társulások a római szekciói lettek, és a központi befolyást közvetítették a provinciákba. Az atléták Rómában egy saját gyülekezési hellyel is rendelkeztek (curia athletarum), ahol sikeres kollegáik szobrait felállították.

Az atléták számára az atlétaegyesületekben való tagság hozzájutást kínált meghatározott funkciókhoz, melyek bizonyosan nagy jelentőséggel bírtak, azonban a cursus honorum hivatalaival nem voltak összehasonlíthatók.
Az egyesületet az aktív és nyugdíjas atléták maguk igazgatták, a főtisztviselők perszonálunióban működtek a császári fürdők igazgatójával. Ebből arra lehet következtetni, hogy ezt a pozíciót az uralkodó császár személyével, vagy az ő egyetértésével mással töltötték be.

A császár határozta meg a xystarchiákat is, azaz általában az atléták közül életfogytig kinevezett hivatalnokokat, akik a városnak egy meghatározott vagy minden egyes ünnepén felügyeletet gyakoroltak az atléták fegyelme felett. Az atléták az erre a tisztségre való kinevezést nagy megbecsülésnek tekintették.
Ezen kívül az atlétaegyesület a maga igazgatóival, főpapjaival, titkáraival, levéltárosaival, pénztárosaival, sportorvosaival pozitívan hatott a sportolók nyilvánosság általi megítélésében. Mivel a szervezet hasonlóan volt felépítve, mint más szakmák egyesületei vagy céhei, azt is lehet mondani, hogy az atléták által elért teljesítmények a munka és szakma eredményei voltak.

Az egykori sikeres atléták ezen egyesületekben különféle funkciókat vállaltak, melyek az egyleteknek két lényeges feladatából következtek:

- Az egyikhez tartozott a versenyekkel összefüggő feladatok organizálása. Ennek keretében mindenekelőtt a versenyek időpontjainak koordinálását, a győztesek regisztrálását végezték.

- Az egyesületek másik feladata a versenyek és a császár közötti nagyon szoros kapcsolatból adódott. Az atlétaegyesület ugyanis jelentős hordozója volt a császári kultusznak: lényegében minden agont az éppen uralkodó princeps tiszteletére rendeztek. Ez azon privilégiumok garanciájaként érvényesült, melyek a győztest az egyesület tagjaként illették. Az uralkodó császár neve mindig része volt a synodus elnevezésének, sőt gyanítható, hogy egy tag felvételénél esküt kellett tenni a császár géniuszára. Az atléták egyesületét olyan testületként lehet felfogni, ami a sportolók akkori védőistenét és az uralkodó császárt részesítette tiszteletben.

Nem minden atléta vált azonban valamilyen szervezet tagjává, hanem voltak olyanok is, akik a császárkorban tehetségüket saját maguk kamatoztatták. Például voltak udvari birkózók is (aulici luctatores), akiket Nero úgy elkényeztetett, hogy Alexandriából hozatott homokot a számukra.
Kérdéses, hogy a császár a palotában tartotta ezeket a sportolókat a maga gyönyörködtetésére, vagy birkózók edzésére? Kölcsönadta vagy bérbe adta őket hivatalnokoknak vagy magánembereknek nyilvános játékok rendezése céljából, mint ez olyan gladiátoroknál szokás, akik közvetlenül a császártól függtek? Ezek mind nyitott kérdések, a moralisták és szatirikusok azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy egyeseknek saját atlétacsapatuk volt, saját edzővel.

A iustinianusi kodifikációba nem került bele minden atlétákkal kapcsolatos rendelkezés, hiányoznak a keresztény császárok dokumentációi is. Ha figyelembe vesszük azt a népszeriséget, melyet a cirkuszi látványosságok ebben a korszakban is élveztek, kérdésessé válik, hogy a kereszténység képes lett volna-e eltörölni ezeket a versenyeket.