A gladiátorküzdelmeket nem egyetlen nap és nem egyetlen esztendő alatt törölték el. Még hosszú ideig esetenként megrendezésre kerültek, amiről császári rendelet határozott, ha az uralkodó az ellenzéket erősödni látta. Az első ilyen rendeleteket Nagy Konstantin császár hozta.
Nagy Konstantin, akinek teljes neve Flavius Valerius Constantinus volt, Nisben (amely a volt Jugoszlávia területén található) született időszámításunk szerint 274 körül, és 306-tól 337-ig ült a trónon. Nagy Konstantin volt az első római császár, aki áttért a keresztény hitre. Ő alapította Konstantinápolyt (a mai Isztambult), amely a Kelet-Római Birodalom (Bizánc) fővárosa volt egészen 1453-ig.

Apja Constantinus Chlorus hadvezér (a későbbi I. Constantinus), anyja Helena (a későbbi Szent Heléna, állítólag ő találta meg azt a keresztet, amelyre Jézust a Szentföldön keresztre feszítették). Nagy Konstantin igen népszerű volt csapatai körében (306ban csatlakozott apjához Britonban), amelyek császárrá kiáltották ki, amikor Constantinus egy évvel később elhalálozott. Azonban mintegy 20 éven keresztül folyamatosan kellett riválisaival harcolnia, és csak ezt követően vált egyedüli uralkodóvá 324-ben.
Állítólag az egyik riválisával, Maxentiusszal vívott csatája előestéjén történt meg, hogy Constantinus (aki napimádó pogány volt) álmában Krisztus jelent meg, aki arra utasította, hogy nevének kezdőbetűit (XP görög nyelven) írja fel katonái pajzsára. Másnap egy keresztet és az „in hoc signo vinces" („e jellel győzni fogsz") szavakat látta. Ezután Róma mellett, a Milvius hídnál győzelmet aratott Maxentius felett.

Látomása miatt Constantinus 313-as milánói edictumában véget vetett a keresztényüldözésnek. Más reformjai a polgári és a katonai hatalmat választották szét, a hadsereget is átszervezte. Constantinus nagy tette, hogy egyesítette a bomlásnak indult birodalmat, átszervezte az államot, és a negyedik század végén lehetővé tette a kereszténység végső győzelmét. Első, gladiátorokkal kapcsolatos rendeletét Bejrútban hozta időszámításunk szerint 325-ben. A preatoriánus maximus prefektusnak, a keleti területek (Egyiptom és az ázsiai provinciák) helytartójának címzett rendelete (edictuma) a következőket tartalmazta:

A köznyugalom és a belföldi békesség időszakában szívünknek nem tetszők a vérontást magukba foglaló látványosságok. Ezért tehát betiltjuk a gladiátorságot; biztosítjuk, hogy azok a bűnözők, akik gladiátorságra szoktak volt ítéltetni, ezentúl bányamunkára ítéltessenek, hogy bűnükért vérontás nélküli tevékenységgel fizethessenek.
Azonban a játékok betiltását még egy ideig nem hajtották végre: valójában maga Constantinus adott engedélyt városi elöljáróinak Umbriában arra, hogy továbbra is megrendezhessék a gladiátor bemutatókat. Utasítást adott, hogy a bemutatókat főként az etruszk vallás központjában, Volsiniiban (Orvieto) tartsák. Néhány évvel később Contantinus gyermekrablókat ítélt gladiátoriskolára:

Korábban a szülőktől gyermekeiket elrabló és meggyilkoló gazembereket bányamunkára vagy hasonló büntetésre ítélték. A jövőben, ha valakit ilyen bűnténnyel vádolnak, és bűnössége bebizonyosodik, ha rabszolga vagy felszabadított rabszolga, vettessék vadállatok elé a következő nyilvános játékokon, ha szabadnak született, küldessék gladiátoriskolába, azzal a feltétellel, ha szökni próbálna büntetése alól, feje karddal vetessék el.
Annak ellenére, hogy az egyház kimondta, hogy a gladiátorokat, a lanistákat és a vadállat-bemutatókat szervező embereket nem lehet megkeresztelni, Rómában időszámításunk szerint 354-ben még mindig megrendezésre kerültek a decemberi játékok.
Ám egyre több törvény született a gladiátorküzdelmek ellen. II. Constantinus 357-ben rendeletet hozott, amely kimondta, hogy a római tisztségviselők nem vehetnek részt a gladiátorjátékokon. 365-ben és 367-ben I. Valentinianus megtiltotta, hogy keresztényeket gladiátorküzdelmekre ítéljenek. Az egyik keleti provinciában valószínűleg 392 körül tartották az utolsó gladiátorversenyt Antiochiában. Nyolc évvel később Honorius császár bezáratta az utolsó gladiátoriskolákat Rómában.

A gladiátorversenyeket kezdetben nem azért ellenezték, mert felháborítónak találták, hogy férfiak egymást gyilkolják, vagy vadállatok martalékává lesznek. Érdemes megvizsgálni Tertullianus nézőpontját, aki a keresztény egyház első említésre méltó latinajkú írója volt.
Tertullianus (időszámításunk szerint 160?220?) ügyvédnek tanult, és Rómában praktizált úgy 190195ig, amikor felvette a keresztény vallást. Miután Görögországban és KisÁzsiában járt, 197ban tért vissza Karthágóba, és az egyház presbitere lett. 207 körül egy aszkéta szekta, a montanisták vezetője lett, amely a jövendőmondásról volt ismert. Mivel egyre nagyobb konfliktusba kerültek az egyházi hatóságokkal, az egyház eretneknek nyilvánította a montanistákat.
Harmincegy teológiai értekezés maradt fenn Tertullianus után, amelyek arról tanúskodnak, hogy az etikához, fegyelemhez és az erkölcshöz való hozzáállása idővel egyre keményebbé vált. Ha nem támogatta volna a montanistákat, Tertullianust az egyház egyik nagy atyjának tekintették volna. Mindazonáltal az egyházra gyakorolt hatása jelentős volt, és sok elképzelését a római katolicizmus ortodoxnak tartja.

Tertullianus leghíresebb munkája az „Apologeticus" (197 körül), amelyben megvédi a keresztényeket a politikai felforgatás, erkölcstelenség és gazdasági haszontalanság vádja ellen. Könyvének más részében cáfolja az eretnekség vádját, azt állítva, hogy csak az egyháznak van joga arra, hogy eldöntse, mi az ortodox és mi a nem ortodox kereszténység. A keresztényeket pedig arra próbálta rávenni, hogy ne látogassák a gladiátor és egyéb nyilvános bemutatókat.
A látványosságokat úgy támadta, hogy három kategóriára osztotta a bemutatókat: harci szekér versenyekre, gladiátorküzdelmekre és színházi bemutatókra. Az első kategóriát „őrültnek" minősítette, a másodikat „barbárnak", a harmadikat pedig „bizsergetőnek". Azonban miközben a gladiátorjátékokat „barbárságuk" miatt támadja, nem a harcok erőszakosságára és vérességére hivatkozik, hanem a nézőkből kiváltott érzelmekre. A III. század közepén az író Minucius Felix használta ugyanazt a felosztást, mint Tertullianus, de szándéka más volt. A „barbárság" helyett a „mészárlás" szóval jellemezte a gladiátorversenyeket, és ezzel a bírálatot a nézőkből kiváltott érzelmekről magára a tevékenységre terelte át.

Az egyházatyák mély aggodalmuknak adtak hangot azzal kapcsolatosan, hogy a keresztények lelki sérüléseket szenvednek el a gladiátorküzdelmek megtekintése miatt. Augustinus különösen határozottan hívta fel erre a figyelmet. Az időszámításunk szerint 354ben Tagastéban, Numídiában (a mostani algériai SoukAhras) született Augustinus a római katolikus egyház legnagyobb atyja, és a nyugati egyház egyik legtiszteltebb alapítója volt. Retorikát az észak-afrikai Tagastéban, Madaurában és Karthágóban tanult. Augustinus 15tót 30 éves koráig egy karthágói asszonnyal élt (akinek neve nem ismert), akitől egy fia született. A fiút Adeodatusnak nevezte el, aminek a jelentése „Isten ajándéka".

Cicero írásaitól felbuzdulva Augustinus az igazság keresésébe vetette bele magát; ez végül is odavezette, hogy csatlakozott az egyházhoz. 373 és 382 között a manicheizmus tanait követte, amely ebben az időszakban nagyon népszerű volt a Nyugat-Római Birodalomban. A perzsa dualista filozófia a rossz és a jó közötti örökös küzdelem koncepcióján alapult, amelyet Augustinus a lehető legjobb elvnek tartott egy etikai rendszer felépítéséhez. Augustinus részben azért tartotta jónak a manicheizmust, mert erkölcsi kódexe nem volt fojtogató vagy elviselhetetlenül szigorú: Augustinus írta le a híres sort, miszerint „Add, hogy erkölcsös és mérsékletes legyek, de ne most".

Karthágóból Augustinus 383 körül Rómába, majd onnan Milánóba ment, ahol a neoplatonizmust tanulmányozta, találkozott a milánói püspökkel, Szent Amrosezal és felvette a keresztény hitet, miután hangot hallott, hogy „fogd és olvasd". Ezt úgy értelmezte, hogy a Szentírást kell olvasnia.
Miután visszatért Észak-Afrikába, és 391-ben pappá szentelték, 395-ben Hippo (a mai algériai Annaba) püspöke lett, és hivatalát 430-ban bekövetkezett haláláig töltötte be. Ebben az időszakban az egyház berkein belül folyó teológiai vitákkal foglalkozott. A konfliktusok közül kettőt említünk meg: az egyik a donatistáknak nevezett szektát érintette, amelynek tagjai nem voltak hajlandóak magukhoz venni az Úr testét, ha azt nem bűntelen egyházi személyek adták nekik, a másik pedig a pelagianistákhoz kapcsolódott, akik tagadták az eredendő bűn doktrínáját.
Augustinus doktrínái (beleértve az eredendő bűnt, az isteni kegyelmet és az eleve elrendelést), amelyek a pelagianizmus és a manicheizmus között félúton helyezkedtek el, nagy befolyást gyakoroltak a kereszténység fejlődésére, a római katolicizmusra és a protestantizmusra egyaránt.

Augustinus termékeny író volt, legismertebb munkája a „Vallomások" (400 körül), egy önéletrajz, amelyben fiatalkoráról és kereszténnyé válásáról ír. Ebben a könyvben számol be arról az erkölcsi romlottságról, amelyet egyik diáktársán tapasztalt Karthágóban a 360as években, miután az egy gladiátorbemutatót tekintett meg:

Amikor meglátta a vért, mintha megmártózott volna a barbár szenvedélyben. Ahelyett, hogy elfordult volna, szemét a küzdőtérre szegezte, mohón itta magába a látványt, nem tudván, mit tesz. Élvezte a harc gonoszságát, egészen megrészegült a vérontástól.

Diáktársa „elméje megbomlott", és nem nyugodott, míg vissza nem térhetett az amfiteátrumba. Míg korábban őt vették rá mások, hogy menjen el a bemutatóra, most ő vett rá másokat ugyanerre, „új bárányokat vezetve a mészárszékre".

Augustinus szerint a gladiátorküzdelmek haszontalanok, és veszélyes mértékben terelik el az emberek figyelmét az élet dolgairól, anyagi és lelki értelemben is. Augustinus a rómaiak gladiátorküzdelmekhez való ambivalens hozzáállásával is foglalkozott: a mély megvetés és a lélegzet-visszafojtott csodálat furcsa keverékével. Augustinus felhívta a figyelmet a hozzáállás abszurditására: meglehetősen nevetséges, hogy a rabszolgákkal és a prostituáltakkal oly közvetlenül azonosított csoport komoly ember számára a csodálat tárgyává váljon.
A történész Thomas Wiedemann mutat rá a keresztények bonyolult hozzáállására, amelyet a játékok kegyetlensége iránt tanúsítottak, megjegyezve, hogy a ránk maradt írásos emlékek „a kegyetlenség morális problémáját olyan keresztény nézőpontjából látják, aki a kegyetlenség tanúja, vagy talán előidézője is, nem pedig az áldozat vagy a gladiátor szemszögéből, aki a kegyetlenséget elszenvedi". 403 körül, amikor elítélően írt a pogány Symmachusról (aki nagyon ellenszenvesen beszélt azokról a szász rabokról, akik inkább megölték egymást, csakhogy ne kelljen a Symmachus által rendezett munuson részt venniük), a költő Prudentius támogatta azt, hogy a továbbiakban meg kellene tiltani a bűnözők gladiátorküzdelemre való kényszerítését. Ez azonban aligha lehetett humanitárius érzékenység következménye, mivel írását úgy folytatja, hogy ehelyett állatok elé kellene vetni a bűnözőket.

Nem sokkal ezután, úgy 404 körül történt valami, ami igen fontos szerepet játszott a gladiátorküzdelemhez való viszony alakulásában. Egy Telemachus nevű, KisÁzsiából származó szerzetes a játékok alatt berohant a római arénába, hogy megakadályozza a két gladiátor harcát. A tömeg úgy feldühödött, hogy a nézők azonnal a szerencsétlen Telemachusra vetették magukat, és szó szerint darabokra tépték. Erre adott válaszként Honorius császár élt az alkalommal, és betiltotta a gladiátorságot és a gladiátorjátékokat is. A tilalom azonban nem a birodalom egész területére terjedt ki, és még Rómában sem volt állandó.
Wiedemann azt feltételezi, hogy a tiltás csupán időleges büntetésként szolgált, hasonlóan ahhoz, amit Néró szabott ki a pompeii emberekre az időszámításunk szerint 59-ben lezajlott zavargások miatt. Majd így folytatja: „Már a Kr. u. 430-as vagy 440-es évekből származó „contorniates" (a konzuli hivatalt betöltőkről megemlékező medálok) gladiátorokat ábrázolnak küzdelem közben; egy 410-ből vagy későbbről származó medál felirata szerint: „Legyen a munus visszaállítása sikeres".

Nincs több ismert utalás gladiátorokra, bár ez nem azt bizonyítja, hogy nem is tartottak több gladiátorküzdelmet. Említéseket tesznek színházi előadásokról, harci szekér versenyekről és venatiókról, de a gladiátor bemutatók tekintetében csönd honol. Wiedemann megjegyzése szerint:
„Az V. századi nyugati egyháztanácsok nem fenyegetőznek a gladiátorok kiátkozásával, mint ahogy az Augustinusnál megtalálható." A gladiátorküzdelmek az olyan irodalmi forrásokból is eltűnnek, mint a „Codex Salmasianus" versei, illetve azokból a dokumentumokból is, amelyek harci szekér versenyeket és venatiókat tartalmazó nyilvános játékok szervezéséről szólnak.
Prudentius után mintegy száz évvel a keleti birodalomban I. Anastasius megtiltotta a férfiak és az állatok között rendezett versenyeket, de a vadállatok közötti harcokat továbbra is megengedte. Az utolsó nyugati császárokat követő években a keleti gót Theoderic uralkodó 523-ban lemondott arról, hogy bűnözőket vadállatok elé vessenek.

A keresztények által játszott szerep a gladiátorküzdelmek betiltásában nem olyan egyértelmű, mint gondolnánk. Bár a kereszténység terjedése valóban a gladiátorküzdelmek eltűnését eredményezte, a végső betiltásnak nem volt sok köze az ilyen kegyetlenség elfogadhatatlanságához, sőt még a munusok pogány eredetéhez sem.
Wiedemann szerint „az ókor végi keresztény társadalomnak már nem volt szüksége a gladiátorküzdelmek hovatartozást jelző szimbolikus jelentésére: nem volt már szüksége arra az eszközre, amelynek segítségével a kívülálló beléphet, vagy újból bebocsáttatást nyerhet a tisztességes társadalomba." A munust a keresztség szentsége váltotta fel. Ezen túlmenően Róma már nem tekinthette teljesen szeparáltnak magát Európa északi és nyugati részétől. Amikor a barbárok kezdtek beszűrődni a római hadseregbe, valahogy feleslegessé vált az, hogy gladiátoriskolákba kényszerítsék őket.

A kereszténység korai századai nem sok könyörületet mutattak, legalábbis a császárok részéről. Valójában a keresztény Rómában és Bizáncban a vadállat bemutatók gyorsan a társadalomba integrálódtak, és elvesztették pogány eredetüket. Prudentius bizánci császár teljesen elfogadhatónak tartotta, hogy bűnözőket vadállatok elé vessenek, sőt kijelentette, hogy Istennek tetsző az a város, amelyben ilyen eseményeket szerveznek.
Constantinus korától kezdődően a tűzzel vagy vadállatokkal büntethető bűncselekmények körét kibővítették, bár lehet, hogy ez csak azt a célt szolgálta, hogy a császárnak lehetősége legyen kegyelmet gyakorolni. Világos, hogy a korai kereszténységnek nem voltak problémái az állatokkal és emberekkel elkövetett kegyetlenkedésekkel. Thomas Wiedemann a következőket hozza fel bizonyítékul:

Az időszámításunk szerint 506-ban szervezett Aerobindus játékokat ábrázoló diptichon egyik szárnyán a tömeg látható, ahogy a konstantinápolyi Circusban medvéket kínzó akrobatákat figyel, a másik szárnyán pedig négy bestiarius szerepel, akik lándzsájukkal ugyanolyan pózban veszik célba az oroszlánokat, mint amilyen a korábbi századokból fennmaradt emlékeken látható.

A pogány római ember számára a vadállatok leölése Rómának a kaotikus természeti erők feletti hatalmát képviselte. A keresztény ember számára az analógia megváltozott, a vadállat már nem csak a természetet képviselte, amelyet az üdvözülés érdekében az embernek meg kell szelídítenie, hanem azokat a benne rejlő bűnöket és szenvedélyt is, amelyet le kell igáznia és le kell győznie.
A keresztények számára a gladiátorjátékok által előidézett legnagyobb problémát nem az jelentette, hogy férfiak véres és gyötrelmes halálával jártak; a problémát az jelentette, hogy a játékok olyan feltámadási formát eredményeztek, amelynek semmi köze nem volt a keresztény Istenhez. A pogány rómaiak számára a gladiátor (a nép csodálatának ellenére) „infamis" volt, a társadalmi ranglétra legalsó fokát foglalta el; mégis, szakmájának köszönhetően lehetősége volt a „virtus" visszaszerzésére, ha ügyesen és bátran küzd az arénában.
A gladiátorküzdelem által ily módon kínált üdvözülés azonban elfogadhatatlan volt a kereszténység számára, mivel azt nem az Isten, hanem a római emberek kínálták fel. Ezért, valamint a keresztényi felebaráti szeretet okán nem lehetett a gladiátorküzdelmeket tovább folytatni.

Ma az amfiteátrumok csendesek. A gladiátorküzdelmek rémségeinek már századok óta vége szakadt, a harcosok és a nézők már régen szétporladtak, és a romos arénák földjére, ahol a múltban férfiak és állatok vére folyt, visszaszállt a béke.