Ebben a fejezetben szeretnénk a gladiátorjátékokkal kapcsolatos jogi szabályozások közül néhányat kiemelni. Ezen császári rendeletek és senatus consultumok szólhattak a játékrendező személyi feltételeiről, a rendezés pénzügyi oldaláról, illetve a játékok rendezésének visszaszorításáról.


A rendező személyére vonatkozó szabályozások

Ahogy már az első fejezetben is említettük, a gladiátorjátékokat eredetileg temetési szertartásként tartották, később pedig népszerűség növelés céljából rendezték ezeket főként a hivatalokra pályázó magánszemélyek. Kr.e. 63-ban a Lex Tullia de ambitu megtiltotta, hogy valaki magistratussá jelöltetése előtt 2 éven belül gladiátor játékokat rendezzen. A rendezés fokozatosan állami kézbe került. Az első ilyen állami rendezvényre Kr.e. 44-ben került sor amikor egy senatus consultum kimondta, hogy évente egyszer Caesar tiszteletére gladiátorjátékokat kell rendezni. Azelőtt nem voltak rendszeres időközönként ilyen események.
A rendezők személyi körét Kr.u. 27-ben igencsak korlátozták, miután ebben az évben egy magánszemély rendezett egy fából épült amfiteátrumában gladiátorviadalt, de az épület összedőlt, és húszezer ember meghalt. Ez volt a fídenaei szerencsétlenség. Ezután vagyonhoz kötötték, hogy ki rendezhet gladiátorjátékokat. Érdekes módon csak Vespasianus kezdeményezte egy állandó, kőből épült amphitheátrum megépítését, ennek eredménye lett a Colosseum.
További korlátozás volt, hogy Augustus Kr.e. 22-ben szabályozta, hogy mindenki évente legfeljebb két viadalt rendezhet, és maximum 120 küzdőpár volt a megengedve egy viadalon. Végül Augustus reformjai következményeként váltak teljesen állami rendezésű eseményekké a gladiátorviadalok, és a rendezés a császári hivatalnokok illetve papok feladata lett. Augustus valószínűleg azért tiltotta be a magán rendezésű viadalokat, mert a rendező népszerűsége veszélyeztethette volna a császári hatalmat.


A rendezés pénzügyeire vonatkozó jogi szabályozások

A gladiátorviadalok rendezése nem kis költségekkel járt, ezért elengedhetetlen néhány szót szólni a rendezés pénzügyi oldaláról, és az erre vonatkozó jogi szabályozásokról. A játékok összköltségéhez hozzájárult az esemény hirdetése, az aréna előkészítése, a nézőknek adott ajándékok, de talán a legnagyobb kiadást az arénában szerepeltetett gladiátorok jelentették, ugyanis azokat a lanistától kellett bérelnie a játék rendezőjének. Persze az is előfordulhatott, hogy egy-egy pap vagy tisztviselő, aki a játékot rendezte, saját gladiátorokkal rendelkezett, így nem kellett a lanistától bérelnie. Ezeket a gladiátorokat rendszerint továbbadták az őket hivatalukban követő személyeknek.
Gaius szerint a játék rendezője és a lanista közötti ügylet vagy adásvétel, vagy bérlet. Ha a gladiátor meghalt vagy súlyosan megsérült a rendezvény alatt, akkor kellett csak kifizetnie a rendezőnek a gladiátor értékét, különben csak bérleti díjat fizetett, és a viadal után a gladiátor visszakerült a lanistához a gladiátoriskolába. Tehát az adásvétel feltétele a gladiátor halála vagy súlyos sérülése volt, ennélfogva a játék rendezőjének nem állhatott érdekében a rengeteg halálos áldozattal járó viadalok rendezése, hiszen akkor ki kellet fizetnie az elhunyt gladiátorok értékét.
Mivel a lanista infamis személy volt, képtelen lett volna utólag az elhunyt gladiátor árát behajtani a játék rendezőjén, ezért valamilyen biztosítékra volt szüksége, hogy mindenképpen megkapja a pénzét. A rendező viszont nem fizette ki előre a gladiátor értékét letétként a lanistának. Ennek a problémának a megoldása volt a receptum argentarii, vagyis a játék rendezője egy bankárnál helyezte letétbe a pénzt, aki kifizette a lanistának az elhunyt gladiátorok értékét. A receptum argentarii egy praetori pactum volt, melyben a bankár (argentarius) ígéretet tett, hogy ügyfele, vagyis a játék rendezője helyett egy meghatározott 3. személynek, jelen esetben a lanistának, szolgáltatást teljesít (itt: pénzfizetés).

Kr.u. 177-ben egy senatus consultummal korlátozták a gladiátorjátékok folyamatosan emelkedő költségeit. Kezdett olyan drága lenni a rendezés, hogy a papok illetve a tisztviselők, akiknek feladata volt a rendezés, már nem tudtak annyi, és olyan magas színvonalú viadalokat tartani, mert nagy terhet jelentett számukra az egyre dráguló játékrendezés, és némelyiküket már az eladósodás veszélye fenyegette. Mivel ez csökkentette volna a császár, Marcus Aurelius népszerűségét, a nép elégedetlenségének megelőzése érdekében beavatkozásra volt szükség a játékrendezés pénzügyeibe.
A Senatus Consultum de Pretiis Minuendis meghatározta a gladiátorok maximum árát, amely kihatott arra is. hogy a lanista mennyiért adhatta bérbe a gladiátorait a játékok rendezőinek. Ez az intézkedés eltörölte a vectigalia nevű adót a gladiátor bérlése után. Ez az adó 33% volt auctorati (önkéntes gladiátorok) esetén, és 25% rabszolga gladiátorok esetén. A vectigalia nevű adót nem a bérleti díj, hanem a gladiátor teljes értéke után fizette a lanista, de gyakorlatilag ezt beleépítette a bérleti díjba, így a játékrendezővel fizettette meg. Az adó eltörlése által viszonylag nagy bevételtől esett el a kincstár, de mégis szükség volt rá, mivel a növekvő költségek miatt kevesebb, kevésbé színvonalas gladiátorjátékokat rendeztek, és a császár népszerűségének megóvása, illetve a nép elégedettségének fenntartása fontosabb szempont volt. A gladiátorok maximum értékét az adott játék összköltségének nagyságától tették függővé. A játékokat összköltségük alapján az alábbi ábrán látható kategóriákba sorolták, és ezeken belül a gladiátorok 3 vagy 5 rangja létezett, amelyek más-más maximum értéket takartak.

Tehát egy 30-60 000 sestercius összköltségű gladiátorviadalra egy 1. rangba tartozó gladiátorért halála esetén maximum 5 000 sesterciust kérhetett a lanista a játék rendezőjétől. Fontos tehát, hogy ezek az árak a gladiátorok értékére vonatkoznak, nem a bérleti díjra, de a bérleti díj is ettől függött, ennek bizonyos százaléka volt. A senatus consultum célja tehát a gladiátorok árának (és közvetve a bérleti díjuknak) a felső határának megállapítása volt. Ahogy az ábrán látható, a legjobb gladiátorok ára is maximum 15 000 sestercius lehetett. Azt. hogy egy gladiátor melyik rangba tartozott a korban már létező gladiátor osztályozási rendszer, a Palus rendszer határozta meg. (Palus = egy földbe helyezett faoszlop, amelyen a gladiátorok gyakorolták a kardozást). Bár a senatus consultum ezt név szerint nem említi, feltételezhetően ezt vette alapul a gladiátorok rangokba sorolásakor.
A Palus rendszerben a legfelső rang a primus palus volt, ide tartoztak a legjobb gladiátorok korábbi teljesítményük, tehetségük, érdemeik alapján. Feljegyezték minden gladiátornál a játékok, győzelmek számát, és hogy hányszor kapott missiot, vagyis hányszor nyerte el az elbocsátást az arénából. Az ábrán nem látszik, de a bűnözőkből vagy rabszolgákból lett gladátorok illetve a még képzetlen önkéntesek ára maximum 2 000 sestercius lehetett, mivel ők még nem voltak kiképezve. Tehát a legolcsóbb kiképzett gladiátorok ára is meghaladta az övékét.

A bérleti díjban (és az esetleges vételárban) a játék szervezője állapodott meg a lanistával. Az önkénteseknek joga volt, hogy közvetlenül tárgyaljanak a játék szervezőjével az árról. Habár elvben minden gladiátor a lanista „rabszolgája”, Gaius szerint az önkénteseknek magmaradt a szabadsága ilyenkor is, ezért illeti meg őket a tárgyalás joga. A bérleti díj egy részét a gladiátor kapta meg, függetlenül az eredménytől, tehát ha nem győzött, de túlélte a viadalt, akkor is. Ez az összeg szabad gladiátorok esetén a bérleti díj 25%a, míg nem szabad gladiátorok esetén 20%-a. így már érthető, hogy sokan önként álltak be gladiátornak, hiszen ez jó pénzkereseti lehetőséget jelentett számukra.


A gladiátorjátékok visszaszorítására vonatkozó császári intézkedések

A következő császári rendelkezések a gladiátorjátékok visszaszorításával, betiltásával kapcsolatosak. Ezek az intézkedések a Kr. u. 4. századtól kezdődtek, és egyik kiváltó okuk a kereszténység egyre nagyobb mértékű terjedése volt. Mivel a Római Birodalomban egyre többen vették fel a keresztény vallást, amely elutasította a pogány eredetű gladiátorviadalokat, ezért a császárok a gladiátorviadalok rendezésének korlátozása mellett döntöttek. A kereszténység és a gladiátorjátékok viszonyáról a 3. fejezetben lesz részletesebben szó. A másik ok, ami miatt egyre kevesebb játékot tudtak tartani, az a gazdasági hanyatlás volt, így az ilyen költséges rendezvények számát csökkenteni kellett.
Először I. Constantinus császár tett lépéseket a gladiátorjátékok korlátozására 325 október 1-én kiadott rendeletében. (I. Constantinust, vagy másnéven Nagy Konstantint nevezik az első keresztény császárnak. Ő volt az, aki 313-ban kiadta a jól ismert milánói ediktumot, amely szabad vallásgyakorlást biztosított a keresztényeknek). A császár rendeletben tiltotta meg a gladiátorok kiképzését, ezzel elvágva az utánpótlás lehetőségét, és a már meglévő gladiátorokat pedig bányamunkára helyeztette át.
Rendeletének nem volt nagy hatása, mivel 328-ban Antiochiában már újra rendeztek gladiátorviadalt. A rendelet szövege így szólt: „Most, hogy béke honol mindenütt, s helyreállt a belső rend, ne gyönyörködtessenek bennünket tovább a véres játékok. Mostantól megtiltjuk tehát, hogy gladiátorokat képezzenek ki. Ügyelj arra, hogy azokat, akiket eddig bűneik miatt arra ítéltek, hogy gladiátorként éljenek, küldjék bányákba, ahol véráldozat nélkül bűnhődhetnek tetteikért.”

Kr.u. 367-ben I. Valentinianus megtiltotta, hogy keresztényeket arénában végrehajtandó halálra ítéljenek, de a nemkeresztényekre ez nem vonatkozott. Tehát ez a rendelkezés a keresztényeknek tett engedmény volt, mivel nekik nem szabták ki ezt a büntetési nemet vallási meggyőződésük és a gladiátorviadalok közötti ellentét miatt. A rendelet így hangzott: Azokat a keresztényeket, akik bűncselekményt követtek el, nem lehet a nyilvános játékokon való kivégzésre ítélni. Ha valaki mégis így ítélkezik, őrá nézve is szigorú következménnyel kell számolnia, és a hivatalából eredő legsúlyosabb büntetés is sújtja.

A 4. század végétől már ténylegesen hanyatlottak a játékok, a császárok már nem nagyon rendeztek gladiátorviadalokat, mivel a római nép körében egyre inkább a keresztény vallás lett a jellemző. Nem véletlen, hogy Theodosius császár 393-ban államvallássá tette a keresztény vallást. Theodosius kísérletet tett a játékok végleges betiltására is, de ennek ellenére még az 5. század elején is rendeztek ilyet. Fia, Honorius 399-ben nem közvetlenül a gladiátorjátékok rendezését, hanem a gladiátoriskolákat tiltotta be, így megszűnt a gladiátorok kiképzése. A gladiátorjátékok betiltása egy legenda szerint 404-ben történt, miután egy Telemachos nevű szerzetes az arénában harcoló gladiátorok közé vetette magát, hogy szétválassza őket, de a szerzetest a felbőszült tömeg megkövezte. Ez az eset indította Honorius császárt arra, hogy végleg betiltsa a gladiátorjátékokat.