logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Sztárkultusz az ókori Rómában

„A gladiátoroknak az ókorban pontosan olyan ambivalens hírnevük volt, mint ma a pornósztároknak: amikor ugyanis nem az aréna sztárjaiként csillogtak, irtózatot keltettek, mert ők, az arénában arató halál önkéntesei egyszerre voltak gyilkosok, áldozatok, öngyilkosjelöltek és jövőbeli eleven hullák.
Tisztátalannak tartották őket, éspedig pontosan azért, mint a prostituáltak: hozzájuk hasonlóan fertőzésgócokat jelentettek a városok szívében: tisztátalanságuk miatt erkölcstelenségnek számított érintkezni velük. Ez könnyen magyarázható: a népesség nagy többségéből ambivalens érzéseket váltottak ki a gladiátorok éppúgy, mint a hóhérok: vonzerővel bírtak, ugyanakkor óvatos ellenszenv célpontjai is voltak; ott munkált e többségben egyfelől a vágy, látni a szenvedést, a halál igézete és a holttestek látványa keltette gyönyör, másfelől azonban a szorongás is annak láttán, hogy miközben béke uralkodik a városban, annak szívében legális gyilkosságok történnek, melyeknek nem ellenségek vagy bűnözők az áldozatai: az, hogy az ember társadalomban él, nem véd meg többé a dzsungeltörvénytől” - írja Paul Veyne.

A gladiátorok nevei is hasonlítottak a mai sztárok mű vészneveihez: Petraites („Rocky”), Spiculus (Fullánkos - Nero favoritja), Columbus (Galamb), Proculus (Kalapács). Az ókoriak sztárkultuszát a költők is megörökítették. Martialis például nem tartotta méltóságán alulinak, hogy a láványosságokról szóló könyvében háromszor is visszatérjen Carpophorus bestiarius dicséretére, akit magánál Herculesnél is többre tartott: „Bére annak a hír, ennek a csésze arany.”
A híres „vadász” valószínűleg Domitianus kegyence lehetett, mivel a császár rajongott a vadászatért. De Martialis megénekli Hermest, a gladiátort, Scorpust és Thallust, a híres kocsihajtókat is. Egy Eutyches nevű kocsist annyira megkedvelt Caligula, hogy még a lakomáit is a zöld párthoz tartozó hajtók kaszárnyájában rendeztette, őt pedig kétmillió sestertiusszal jutalmazta. Nero földbirtokot és házakat adományozott Spiculus nevű kedvenc gladiátorának. Hierocles, Heliogabalus kedvenc kocsihajtója pedig még a kormányzásba is beleszólt, sőt - amint Cassius Dio mondja - az uralkodóénál is nagyobb tekintélyre tett szert. A kocsihajtók idővel a könnyen szerzett gazdagság Jelképévé váltak: a maró tollú Iuvenalis szerint vagyonuk száz ügyvédével vetekedett.

Petronius Satyriconjában is számos alkalommal találunk utalást a gladiátorsztárokra: Trimalchio poharain, házának falfestményén Laenas gladiátori viadala látható; ezüstcsészéin Hermeros és Petraites viadalai vannak ábrázolva; síremlékére pedig Petraites valamennyi viadalát akarja ráfaragtatni.
A Nero korában játszódó szatirikus regény ezúttal is a valóságos jelenséget parodizál (lásd a 20. fejezet keretes szövegében írottakat). A gladiátorok rajongói (fautores) számos falfirkán örökítették meg kedvenceik viadalait Pompeiiben: köztük szerepel Tetraites neve is, akit általában Prudesszel állítottak párba. Az ókori Rómában is virágzott a népszerű igényeket minden mennyiségben kielégítő, olcsó bóvlikat gyártó giccsipar.

A 19. század második felében több olyan öntött vagy fújt üvegből készült poharat találtak a régészek, amelyeken neves gladiátorok párviadalait ábrázolták. Bécsben egy [Petr]aites Prudes Calamus feliratú poháron az előbbi két név tűnik fel egy galliai poháron Petrahes és Prudes; Spiculus és Columbus; Calamus és Holes; valamint Proculus és Cucumbus küzdelmei láthatók.
Egy Spiculus nevű gladiátor feltűnik Pompeiiben is, Ner[onianus] melléknéven, ami nem is csoda, hiszen a császár egyik favoritjáról van szó, akit a feldühödött tömeg meglincselt Nero halála után. Egy Petraites-Prudes-Ories-Calamus feliratú pohár Scarbantia (Sopron) területén került elő 1892-ben. A Petraites, Petrahes, Tetraites alakban írt nevek ugyanarra a személyre vonatkoznak.

Bücheler szerint a név helyes alakja Petraités, amely a görög Petraea földrajzi névből származik (úgy mint a Phókaitész a Phókaia névből). A lydiai Iulia Gordos helységben talált és 109/110-re datálható felirat szintén egy [P/T]etraitész nevű raetiariusnak állít emléket. Louis Robert szerint a Lydiában őshonos nevet ez utóbbi gladiátor a Nero-kor hírességére történő emlékeztetés végett vette fel.

Térjünk rá a színészsztárokra. Pompeiiben - ahonnan legtöbb adatunk származik - a pantomimszínészet nagy múltra [163] tekinthetett vissza, hiszen maga a kilikiai Püladész (aki i. e. 22-ben Rómában is meghonosította a színjátszásnak ezt a típusát) többször is fellépett a városban.
A Vezúv hamuja alá temetett település számos falán maradt fenn színháztörténeti vonatkozású megjegyzés. Összesen tizenöt pompeii és három herculaneumi feliraton szerepel „a színpad urának” (scaenae dominus) nevezett Actius Anicetus Castrensishez címzett jókívánság és tetszésnyilvánítás. Az egyiken például azt írják: populo cito redi vagyis „gyorsan térj vissza a néphez”, ami félreérthetetlenül utal népszerűségére. Neve több feliraton együtt fordul elő Nero kedvenc pantomimszínészével, L. Domitius Parisszal, aki röviddel a város pusztulása előtt látogatta meg Pompeiit. Anicetus Castrensis még a kocsmákban is közkedvelt volt: egy Hédoné nevű csaplárosnő például italárjegyzéke fölé írta a falra: „Legyőzhetetlen Castrensis, legyenek hozzád kegyesek az istenek”.

Anicetus társulatának több tagját is ismerjük névről: így Chloét, aki népszerű komika volt; a zenész Mysticust; és más színészeket: Echiót, luvenist, Horust, Crastust. A színészek rajongótábora a társulatvezető nevét vette fel: Paris kedvelői magukat Paridiani, Anicetusé pedig Anicetiani néven említették. Sokan messzi utakat tehettek meg azért, hogy kedvencüket lássák a színpadon: „három fanatikus” (fanatici tres) Anicetus-párti színházőrült egy pompeii szálloda falán örökítette meg nevét.

Eddig a porond és a színpad emberi sztárjairól esett szó, pedig a rómaiak éppúgy imádták a versenylovakat, mint a későbbi korok lóversenyeinek szerelmesei. Feliratokról és mozaikképekről összegyűjtötték a versenylovak elnevezéseit, a nyugati tartományokból szám szerint ötszázhatvankettőt. A lónevek - csakúgy mint napjainkban - külső és belső tulajdonságokat, a lovak származását és a tőlük elvárt eredményeket tükrözték. A származásra utaló nevek különösen érdekesek, mivel a lótenyésztés és - kereskedelem kiterjedt voltára mutatnak rá: Aegyptus, Africus, Aithiopsz, Anatolicus, Babülóniosz, Baeticus, Borysthenes, Celtiber, Danaus, Dardanosz, Hellén, Gaetulus, Galata, Germanus, Indus, Italus, Libyus, Lyceus, Lydius, Macedo, Maurus, Medus, Noricus, Siricus, Tingeitanosz, Tuscus és Tyrrhenus név szerepel közöttük. Pannon(ic)us név egyelőre nem került elő, bár Danuvius nevű lovat is megörökítettek a feliratokon. (A folyónevek különösen kedveltek voltak cirkuszi körökben: pl. Indus, Nilus, Tagus, Tiberis, sőt Oceanus is előfordul.)
A többi név ma is ismert a lóversenypályákról: Ádáz (Ferox), Tüzes (Igneus), Fékezhetetlen (Indomitosz), Embertelen (Inhumanus), Éji kóborló (Noctivagus), Kőhajítógép (Ballista), Legyőzhetetlen (Anicetus), Szépengyőző (Callinicus), Fölülmúló (Exsuperator), Dicső (Gloriosus/-a), Szökevény (Fugitivus), Győzedelmes (Triumfator) stb.

A gladiátori viadalok a 4. század folyamán, azaz a keresztény uralkodók idején értek lépésről lépésre véget, de szó sincs arról, hogy ezek a kegyetlenségek a kereszténység győzelmének köszönhetően szűntek meg. A látványosságok közül a színház a maga erkölcstelenségeivel mindig elítélendőbbnek tetszett az új vallás hívei számára, mint a gladiátorviadal. Paul Veyne szerint a gladiátorviadalok megrendezésének és eltörlésének magyarázata egyaránt a politikai hatalomban és nem a vallásban rejlik. A politikai „jéghegy” szemünk elől elrejtett részében változott meg valami a bizánci korban, ami lehetetlenné tette a viadalok megrendezését: ez pedig nem más, mint a senatus. Ez a testület - a politika művészetének akadémiája - úgy őrködött a „konzervatív” (vagyis pogány) értékrend fölött - írja Veyne -, amiként az Académie Française őrködik a francia helyesírás fölött.

A senatus eltávolításával az uralkodók ter - mészetes módon népük (vagy „nyájuk”) „pásztorává” váltak, s ez a politikai gyakorlat megváltozásával is együtt járt.


Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom