logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A gladiátorok eltemetése.

A legegyszerűbb megoldás a holttestek elégetése lett volna, de ez nem jelentett valódi alternatívát: a városban túl veszélyes lett volna egy ilyen tömeges égetés. A személyzetnek a testeket először egy hatalmas kupacba kellett volna dobálni, majd kocsikra rakni, és megfelelő helyre szállítani, ahol már el lehetett volna égetni őket. Mivel az emberi hús nem ég olyan jól, ezért a máglyákat fával, kátránnyal és papirusszal kellett volna feltölteni ahhoz, hogy némi eredményt is elérjenek. A másik lehetőség az lett volna, hogy valahova elszállítják a holttesteket, ahol egy közös verembe kerülnek. De ezt az eshetőséget is ki kellett zárni, mert a gladiátorok társadalmi rangja túlságosan különböző volt, így nem kerülhettek közös sírba.
A holttesteket el kellett különíteni aszerint, hogy ki hova kerüljön, amihez nemcsak a hivatalnokok ragaszkodtak, akik számára fontos volt, hogy a gladiátorok státusza a haláluk után is ugyanaz maradjon, hanem a becsülettel elesett gladiátor barátai, harcostársai vagy családtagjai is. Ragaszkodtak hozzá, hogy az elhunytnak tisztességes temetésben legyen része. Elképzelhetetlen volt számukra, hogy azt a gladiátort, akinek minden tiszteletet megadtak, és a Porta Libitinarián keresztül vitték ki az arénából, a déli kivégzések egyik húskampóval kivonszolt áldozatával azonos helyre temessék.

A legmegalázóbb sors, amely egy áldozatot halála után érhetett, az volt, ha semmilyen temetésben sem részesült, ha a testét nem földelték el, aminek következtében a rómaiak hite szerint a lelke nem találhatott megnyugvásra, hanem az élők világában kellett bolyongania. Még a legalapvetőbb temetési szertartást, a testre szórt három marék homokot is megtagadták tőle.
A városon kívül egy szakadékba dobták, vagy egy elhagyatott helyen hagyták, legtöbbször nem túl messzire a főutaktól. A társadalom vezető rétegei e hagyománynak köszönhetően szilárdabbnak érezhették pozíciójukat, hiszen Rómában már a korai királyság idején is megtagadták a bűnözőktől a végső nyughelyet. A gyilkosok esetében jogosnak tekintették e lépést, mert bűnös tettükkel elvesztették korábbi jogaikat és társadalomban betöltött helyüket, így haláluk után sem tarthattak igényt a nyugalomra.

A déli kivégzések számos áldozatát a Tiberishez vitték, hogy egy hídról vagy a partról a folyóba hajítsák testüket. Ez a módszer talán még annál is megalázóbb volt, mint mikor valakit egy félreeső helyen hagytak, hiszen mindez a római nép szeme előtt zajlott. Ezt a fajta büntetést emberemlékezet óta a családtagjaikat meggyilkolók esetében alkalmazták, mert a rómaiak hittek tisztító hatásában és abban, hogy ezáltal örökre eltörölhetik az illető emlékét. De az olyan császárok is erre a sorsra juthattak, akik a római néppel szemben túlságosan elvetették a sulykot, és akiket ugyancsak gyilkosoknak tekintettek.
Vitellius, aki 69-ben csupán három hónapig volt császár, hamar elveszítette a nép kegyét, aminek meg is fizette az árát. Lassú kínhalált kellett halnia, majd egy húskampóval a Tiberisbe vonszolták a holttestét. A császár-gladiátor Commodus halála után, 192 utolsó napján csak utódja, Pertinax közbenjárására kerülhette el, hogy végső nyughelye a Tiberis folyó legyen. 222-ben Heliogabalusnak már nem volt ekkora szerencséje. Miután egy illemhelyen meggyilkolták, a holttestét diadalittasan körbehordozták a városban, majd brutálisan megcsonkították, és köveket kötözve rá egy hídról a Tiberisbe hajították.

A Colosseum azon áldozatai között, akiktől megtagadták a temetési szertartást, nagyon sok volt a keresztény. Mivel ők elutasították a császárkultuszt, kívülállókká váltak, akiket könnyű volt megvádolni a legsúlyosabb bűnökkel, és alávetni a legkegyetlenebb kínzásoknak. Mivel a rómaiak pontosan tudták, milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a keresztények-a temetéseknek és a test későbbi feltámadásának, mindent megtettek annak érdekében, hogy meghiúsítsák várakozásukat. Az arénában zajló kínzásokat az áldozat halála után a test megcsonkítása követte a célból, hogy meggyalázzák és egységét megbontsák. A módszer iszonyatos volt, de annál hatékonyabb. A holt-testeket kutyák elé dobták, majd a maradványokat elkülönítették, és elhagyatott helyekre vitték, vagy a Tiberis folyóba dobták. Bizonyos testrészeket elástak, a többit elégették, a fennmaradt hamvakat pedig különböző helyeken szórták szét.
Némely halálraítéltnek még egy szakadék vagy a Tiberis sem juthatott osztályrészül. Szenvedésük, haláluk és „temetésük" is a vadállatok közreműködésével zajlott. Bizonyosan állíthatjuk, hogy Caligula császár eleségként vettette a vadállatok elé a halálraítélteket, és személyesen ügyelt arra, hogy be is tartsák rendelkezését; de az sem volna meglepő, ha kiderülne, hogy a jobb császárok is hoztak hasonló intézkedéseket az állati takarmány hiányát látva.

A sebesüléseikbe belehalt vagy a császár és a nép akaratából ellenfelük által kegyelemdöfésben részesített gladiátorok számára még fennállt a lehetőség, hogy életük során elegendő pénzt spóroljanak össze egy saját sírra. Máskülönben nem volt esélyük arra, hogy ne egy tömegsírban végezzék. A legtöbb sírkő feltehetően valamilyen collegium, azaz gladiátorcéh tagjáé volt. Az ilyen céhek egyik célja éppen az volt, hogy a befizetett tagdíjból végső nyughelyet biztosítsanak az elhunyt gladiátornak. Ez lehetett egyszerű sír egy sírkővel, amelyre az elhunyt legfontosabb csatában elért eredményeit vésték, vagy egy fülke egy közös sírkamrában, ahová a hamvait tartalmazó urnát helyezték. Egy ilyen közös kamrának az volt az előnye, hogy ugyanazon céh tagjainak hozzátartozói közösen gyászolhattak, és együtt tisztelhették az elhunytak emlékét.
Nagyon kevés gladiátor részesült igazán gazdag temetésben, amely megfelelt az élete során élvezett hírnevének. Ez a legjobb gladiátorok kiváltsága volt, akik maguk és gladiátorfőnökük számára is rengeteg pénzt kerestek. Hozzátartozóik a római elit temetési szertartásait követték: a testet bebalzsamozták, s néhány napra felravatalozták egy virágokkal és koszorúkkal díszített halottas ágyon. Ezután elhamvasztották, hamvait pedig ünnepélyesen egy sírba helyezték, amelyet a gladiátor még életében vásárolt.


Forrás: Fick Meijer - Gladiátorok Gondolat Kiadó 2009