A pompeji kaszárnyák egyik feliratából például megtudjuk, hogy két gladiátort Amaranthus essedariusszal való összecsapásra jelöltek ki; a felirat szerzője hozzátesz: „Most reszkethet mind a kettő.”
Annak sem volt több szerencséje, aki ellenfelén ugyan diadalmaskodott, de belehalt a sebeibe: ilyen esetet elég gyakran említenek a feliratok, s az így elesettnek mintegy végső vigasztalásul a kiváltságos invictus (veretlen) címet adják.
Mások életkoruknak köszönhették a balsikert; eljött a pillanat, amikor rugalmasságuk megkopik, és karjuk biztonsága sem a régi. Ismét mások „rossz formát fogtak ki”: a viadal előestjére ugyanis, mintegy orvtámadásként, cena libera, ingyen vacsora esett, a gladiátoroknak felkínált utolsó étkezés, ahol a húsból es borból mindenki annyit vett, amennyi belefért; s a dús lakoma végzetesen elnehezítette a harcost a másnapi próba előtt. Az összeroppanás szót gyakran a vereség szépítésére használják: a vesztest meglepte, tőrbe csalta, elárulta a sors.
A halál megszabadítja a szenvedőket a jövő gondjaitól. A gladiátorok temetőjében egymást érik a sírfeliratok, melyeken gyászosan visszhangzik a világ minden népének neve: Generoso, Retiario invicto... natione Alexandrinus, amabili secutori, natione Dacus... Modena szülöttei hevernek itt Frígiából elszármazottak oldalán. Ha nincs özvegy, aki gondoskodnék a tetemről, a familia gladiatoria vagy éppen a halott egy bajtársa veszi gondjába : szent kötelesség ez, s hogy teljesíthessék, a gladiátorok gyűjtést indítanak, sőt társaságokat szerveznek maguk között.
A síremlék csaknem mindig feliratot hordoz: szövege a halott küzdelmeit sorolja fel, olykor rövid életrajzot ad, esetleg a halál körülményeit is hozzáfűzi. Egyes sírokat a gladiátor álló képmása díszít, teljes fegyverzetben: sisakja karján, vagy egy oszlopon nyugszik; több emlékművön az ünnepélyes tartású harcos lábánál kutya üldögél, talán a hűséges társ egyszerre megható és kíváncsiságra ingerlő jelképe.
De milyen jövő várt azokra, akik megérték szerződésük lejártát? Nem tudjuk, hány év vagy hány viadal után szabadult a gladiátor összes kötelezettségétől. Mindenesetre ilyenkor átnyújtották neki a rudist, a fakardot; ezt olykor a nép is kikövetelte azok számára, akik el tudták nyerni a kegyeit. Ha az illető eredetileg rabszolga volt, a rudis birtokában még nem vált szabad emberré: a felszabadítást külön kellett megszereznie.
Az elítéltek esetében a rudis annyi előnnyel járt, hogy nem küldték őket többé porondra, de büntetésük fennmaradó részét a ludus falai közt, valamilyen alantas munkakörben töltötték. Így hát végeredményben csak az önként jelentkezőt szabadította meg végképp a rudis elnyerése: az illető ilyenkor elment Mars templomába, s ott ünnepélyesen letette fegyvereit. És azután?
A sikeres gladiátorok gyér számú csoportja, valamint azok, akik a mesterségben hosszú tapasztalatra tettek szert, a visszavonulás és valami szinekúra állás között választhattak. Példák bizonyítják, hogy hajdani gladiátorok békés vidéki birtokosként fejezték be az életüket. Ha pedig nem tudtak annyit félretenni, hogy vagyonuk járadékaiból éljenek, egy lehetőség mindig nyitva állt előttük: elszegődhettek oktatónak (doctor) a kaszárnyába, ahol jól megfizették a tapasztalatukat, s ahol többen tisztes öregkort értek meg.
Végül ha netán újra engedtek korábbi mesterségük csábításának, legalábbis drága pénzt kérhettek toborzójuktól.
A középszerűek hatalmas tömege viszont vagy vállalta, hogy összegyűlt kevéske pénzével küzd sorsa - elég valószínűtlen - jobbrafordulásáért, ellenkező esetben viszont nem volt más választása, mint megint elszegődni vagy nyomorban élni. Az újgazdag veteránok mellett akadtak olyanok is, akik koldulni kényszerültek. A még jó erőben levő és fiatal veteránokat minden az újabb szerződés felé hajtotta.
A kísértés ugyanaz volt, mint a rulettban: a gladiátorságot elhagyva, egyfelől visszanyerte szabad rendelkezési jogát a megjátszott tét, vagyis az élete fölött, másrészt az előző fordulón nem nyert semmit, hiszen ugyanabba a helyzetbe került, mint azelőtt. S a fél siker sugallta derűlátáshoz még egy döntő szempont járult: ha újra elszegődik, most már tekintélyes fejpénzre számíthat.
Hogy az ifjak hajlandók legyenek tűrni a kemény gladiátoréletet, ráadásul a jobb jövő minden biztosítéka nélkül, annak érdekében, láttuk, ravasz módszereket eszeltek ki. De szerepet játszott benne a „kaszárnyaszellem” is, mely az újoncot igen hamar áthatotta, és bizonyos mértékig hozzásegíthette az alkalmazkodáshoz. Ez a szellem sajátos becsületkódexben jutott kifejezésre: a gladiátor például megtagadta a harcot olyan ellenféllel, akit magánál csekélyebb képességűnek ítélt.
A mottót egy sírfeliraton talált mondat szolgáltatja: „Sok harc, sok győzelem.” Senecának van egy idevágó helye, ott említi, hogy Triumphus myrmillo, aki Tiberius alatt nem léphetett elég gyakran porondra, mert a császár mindössze a törvényben szigorúan előírt munusokat tartotta meg, a füle hallatára így elégedetlenkedett: „Csak az időmet vesztegetem!” S végül - felesleges itt újra ismételnünk, hiszen beszéltünk már róla - mindnyájan megtanulták, hogy szemrebbenés nélkül fogadják a halált.
Másrészt a testületi szellem és az összetartás védelmet nyújtott nekik szörnyű helyzetük ellen. Igaz, egy gladiátor sírjára, akit valamelyik korábbi összecsapásban megkímélt ellenfele szúrt le, jó tanácsul rávésték, hogy „sohase kíméld a legyőzöttet”, de úgy látszik, ez a gondolat nem a közfelfogást fejezi ki.
A kocsihajtók közt oly gyakori kicsinyes rivalizálás és dühödt féltékenység nem volt jellemző a ludusra: éppen ellenkezőleg, itt nagy gonddal adták meg az elhunyt bajtársnak a végtisztességet, es, ha alkalom kínálkozott rá, becsületes küzdelemben bosszút is álltak érte.
Így egyesült a becsületérzés és testületi szellem a férfias lelkesedéssel.