Valójában a nézők még nem az utolsó vadállatokat látták ezen a napon: egy néhány állat még porondra kerül, hogy egy másik szerepben, a kivégzőosztag szerepében lépjen fel az arénában. Már megkezdődtek az előkészületek azoknak a bűnözőknek és rabszolgáknak a kivégzésére, akiket „ad bestias" ítélettel sújtottak. Nem ez volt azonban az egyetlen kivégzési mód. Az aréna kegyetlenségei sokféle formát öltöttek.
Ekkor sok néző ment el az arénából, hogy megebédeljen. Mások viszont maradtak, többségében plebejusok, akik elfoglalták a szabaddá vált helyeket. Ezért már az előző nap éjfélkor beálltak a sorba, a csillagok alatt töltötték az éjszakát, és megpróbáltak csendben maradni, nehogy felzavarják a császár lovait, és elkergessék őket. Egy szerény ebéd kedvéért nem hagyták el helyüket, mivel ha ezt tették volna, majdnem biztos, hogy hoppon maradnak, amikor az aréna a délutáni programra telik meg. Így tehát sokan maradtak az amfiteátrumban, akik a venatio és a délutáni munus közötti szünetben is szórakozni akartak.

A rongyos és vérszomjas tömeg tudta, hogy az elítéltek már az amfiteátrumban vannak: nehéz szekerek már korábban ideszállították őket, amelyek a szenvedés hosszú, őrökkel kísért konvojában lassan haladtak Róma utcáin. Ezeknek a férfiaknak nem volt annyi bátorságuk, mint Attalusnak, aki — borzalmas, de gyors módon — már elhagyta ezt a világot, és végre biztonságban volt.
A konvoj elején haladó szekereket szabadnak született férfiak töltötték meg, akiket gyilkosságért, gyújtogatásért vagy fegyveres rablásért ítéltek halálra. Az őket követő szekerek alacsonyabb rendű elítélteket vittek: rabszolgákat, katonaszökevényeket és felszabadított férfiakat. Miután a provinciákban kimondták rájuk az ítéletet, a birodalom minden tájáról Rómába kellett utazniuk ahhoz, hogy a legmegalázóbb módon leljék halálukat, a nézők üdvrivalgása és nevetése közben, míg a barbárság napján csupán rövid közjátékot jelentettek utolsó pillanataik.

Először azonban a paegniariusok pár perces bohózata következett, amelyben a durva kötésekkel bebugyolált idióta játékosok botokkal, korbácsokkal és pajzsokkal harcoltak egymás ellen. Küzdelmük csak tréfa volt, annak is szánták. Az arénában támolyogva egymást püfölték (a sérülések egyike sem volt életveszélyes vagy különösen súlyos) az üsd-vág játékban.
A komikus bemutató nem tartott sokáig, mivel a nézők azért jöttek, hogy kegyetlen halált lássanak. A paegniariusok nem túl lelkes tapssal kísérve elhagyták az arénát, majd megjelentek az első elítéltek. Bár még csak két férfi lépett az arénába, sok másik várakozott az aréna alatt húzódó folyosókon és cellákban. Ők „noxii ad gladium ludi damnati" ítéletet kaptak, ami azt jelentette, hogy tőr által kell meghalniuk — szabad emberből váltak bűnözővé, ezért engedélyezett számukra, hogy e nemes fegyver végezze be életüket.

Az első két elítélt egymással szemben állt az arénában. Egyikük sem kapott gladiátorképzést, egyikük sem viselt páncélt, és csak az egyiknek volt tőrje. Ezért teljesen bizonyos volt, hogy a fegyverrel felszerelt férfi lesz a győztes. Mindketten tudták ezt, ezért a fegyvertelen az életösztöntől hajtva úgy döntött, az egyetlen lehetősége az, ha amilyen gyorsan csak tud, elfut ellenfele elől. Ezt is tette, átrohant a homokon, miközben a nézők hangos nemtetszésüknek adtak hangot.
Hirtelen a szolgák nagy csoportja jelent meg, korbáccsal és izzó vassal a kezükben. Elállták a menekülő férfi útját, és hozzáláttak dolgukhoz. A korbácsütések csattanása és az égő hús füstje kiengesztelte a tömeget. A fegyvertelen férfi csúnyán megperzselődött karjával és vörös csíkokkal a hátán kénytelen volt várakozó ellenfele felé menni. A csata rövid életű volt: a tőrrel felszerelt férfi a fegyvert a másik mellébe szúrta, akinek széttört a bordája. A fegyvertelen szó nélkül összerogyott, majd testét egy olyan bottal vonszolták ki, amelynek végén egy hosszú kampó volt.

Most egy másik elítélt lépett az arénába; az elsőnek át kellett neki adni a fegyverét, így ő vált védtelenné. Nem telt sok időbe, hogy ő is a homokon feküdjön, miközben nyakából vér szökik fel. Az eljárást megismételték: a győztes átadta a tőrt az újonnan érkezőnek, ám az nem akart támadni. Talán tudta, hogy ő is fegyvertelenné válik majd, talán más életének elvétele ugyanolyan rémisztő volt számára, mint saját életének elvesztése, talán csak azért késlekedett, mert kétségbeesve próbálta életét pusztán pár perccel meghosszabbítani, jól tudva azt, hogy a győzelem csupán saját halálának előhírnöke.
Mindenesetre nem volt hajlandó a végzetes szúrást megejteni. Bár korábbi alkalmakkor a nézők már számtalanszor látták ezt a kétségbeesett taktikát (vagy éppen emiatt), a tömeg újból felhördült, szitkokat szórva a szerencsétlenre. A szolgák megindultak feléje, és a kegyetlenség piktogramjait festették korbáccsal a hátára, miközben az elviselhetetlen fájdalmat okozó izzó vassal ösztökélték. A félelem, a fájdalom és a nyomorúság könnyei folytak a férfi arcán, ahogy megindult a számára egyedüli úton, majd vadul vagdalkozni kezdett ellenfele felé. A gladiátorküzdelmek ügyességének és kidolgozottságának itt nyoma sem volt, csak a kés mozgott egyre vadabbul, csupán az a vágy kapott teret, hogy minél előbb öljél meg valakit, mielőtt téged is meggyilkolnak.

A kés felnyitotta a fegyvertelen férfi hasát, és a tömeg tapsolni kezdett, mivel zsigerei kibuggyantak, majd a homokkal keveredtek el. Térdére esve a haldokló felnézett gyilkosára, akinek arca azt tükrözte, mennyire iszonyodik attól, amit tett, és ami vele fog történni. A haldokló megpróbált mosolyogni, hiszen nemsokára békére lel, a félelem és a fájdalom pedig csak a múlté lesz. Megingott, és arccal előre saját meleg vérébe dőlt.
A mészárlás addig folytatódott, amíg az utolsó bűnöző az arénába nem lépett. Mivel most már nem volt kinek a tőrt átadni, egy confector (akinek az is feladatai közé tartozott, hogy a venatio alatt a sebesült állatokat leölje), jelent meg a bűnöző mögött, majd elvágta a nyakát. Ezzel zárult a kivégzések első felvonása.

A következő felvonásban olyanokat végeztek ki, akiket különböző bűncselekmények miatt ítéltek halálra, ám társadalmi státuszuk nem tette lehetővé a tőr általi halált. Az elítélteket egyesével terelték az arénába. Az első egy rabszolga volt, aki egy éjjel késsel átvágta gazdája nyakát. Két szolga egy kis szekeret tolt be, amelyen a rabszolga hátrakötött kézzel egy facölöphöz volt erősítve.
A csupán ágyékkötőt viselő férfi rémülten nézett körbe, fülében a nézők megvető üvöltése dobolt. Zavarodottan pillantgatott a podium egyik ajtajáról a másikra. Ezt látván a nézők egyike-másika azon viccelődött, hogy talán azt próbálja kitalálni, melyiken keresztül jön érte a halál.

A kérdésre nemsokára megérkezett a válasz. A rabszolgától jobbra egy ajtó nyílt ki, amelyen egy oroszlán lépett be óvatosan az arénába, ugyanúgy megbámulva a tömeget, ahogy az előbb a rabszolga tette. A szolgák már a biztonságos távolból figyelték az eseményeket. Az elítélt egyedül maradt kivégzőjével. Az állat továbbra is lassan, csaknem tétován ment. A tunikát viselő szolgák egy pillanatig azt hitték, hogy korbácsukat kell majd használniuk, hogy rávegyék az állatot a támadásra.
De az oroszlán megindult a remegő férfi felé. Aligha lehet elképzelni, mit érezhetett, miközben a hatalmas állat fenyegetően közeledett felé. Talán semmire sem gondolt, hiszen az állati félelem kikapcsolta az agyát. Talán a római utcákat rovó filozófusok egyike meg tudná mondani, hogy ilyen lelki állapotban mi járhat az ember fejében, mielőtt a véres haláltusa megkezdődne. De ez mit sem jelentett az eseményeket figyelemmel kísérő nézők számára. Csak azt érdemes fontolóra venni, hogy ez a férfi és a többiek is azért bűnhődnek, mert bűntényeket követtek el. Ez a megfelelő büntetés számukra, semmi más.

Amikor mintegy harminc lépésre megközelítette a kis szekeret, a vadállat újból felüvöltött, és rövid rohamot indított a zsákmány ellen. Ráugrott a férfira, hatalmas súlya alatt azonnal eltört a facölöp és a férfi medencéje is. Az elítélt szerencsétlenségére ez még nem volt elég a halálhoz. Az oroszlán és a rabszolga is a szekérre esett, amely százfelé tört. Az egyik fadarab lándzsaként a férfi hátába fúródott, tovább növelve szenvedéseit.
Az oroszlán egy mély harapást ejtett, majd ide-oda rázta a fejét — csodálatos sörénye hatalmas okkersárga felhőként kevergett feje körül. Megnyílt a test, feltárult a remegő hús, és a férfi úgy feküdt ott, mint egy pillanat alatt elhervadt virág, vörös húskocsonyaként. Mialatt az oroszlánt korbácsokkal és égő szalmával visszaterelték a podium mögé, lakomájának maradékait is kivonszolták az arénából, miközben a tömeg elhelyezkedett, hogy felkészüljön a következő látványosságra.

A nézők szeme az egyik nagy csapóajtóra szegeződött, amely most lassan kinyílt, a kétségbeesés sötét, vészjósló és kézzel fogható vermét tárva fel. A tömeg mély mordulást hallatott, ami nehéz láncok baljóslatú zörgésével keveredett, amelyekkel egy emelvényt vonszoltak az arénába. Az emelvényen egy nagy fakeret állt, két függőleges és egy vízszintes rúdból készítve. A vízszintes rúdról egy férfi lógott fejjel lefelé, csak egy ágyékkötő volt rajta.
A lábait összekötő durva kötelek már bevágódtak a bokájába, lábszárán vér folyt végig, az ocsmány sebeket csak még tovább mélyítette kétségbeesett kapálózása. Kezeit szorosan hátrakötötték, izmos karja verítéktől és piszoktól fénylett az erős napfényben. A menekülés teljesen lehetetlen volt, és mégis tovább küzdött, életösztöne legyűrte az észérveket is. Nagyon jól tudta, mi következik. Azért kell életével fizetnie, mert Róma környékén útonállóskodott. Életében sok fájdalmat és szenvedést okozott azoknak, akiket megtámadott. Most ezt a fájdalmat és szenvedést ezerszeresen kapja vissza.

A szemébe csöpögő izzadtságtól erősen pislogva az útonálló körbefordította a fejét. Ebben a feje tetejére állított világban az amfiteátrum az elragadtatott nézőkkel teli széksoraival, amelyekből a tömeg moraja egyre erősebben hallatszott, úgy nézett ki, mintha az alvilág mennyezete lenne; a hatalmas ponyvatető közepén a kerek nyíláson keresztül megcsillanó égbolt mintha a Halál mohó szája lenne. Ahogy szeme ide-oda ugrált a podium kapui között, az útonálló azért imádkozott, hogy a Természet is forduljon a feje tetejére, a kötelek a lábán szakadjanak el, és ő az arénától messze essen, bele a fényes kékségbe, az örök szabadságba...
A tömeg üvölteni kezdett, az útonálló tudta, hogy utolsó perceire már nem kell sokat várnia. Azt is tudta, hogy ezek a percek lesznek életének leghosszabb percei. Megpróbált ösztönei ellen küzdeni, és szemét nyitva tartani, továbbra is fejét forgatta, hogy láthassa, honnan csap le rá végzete.

Egyszerre három irányból. Három kaput felnyitottak, majd három párduc jelent meg az arénában. Az elegáns fekete állatok húsból és szőrből szőtt rémálmot testesítettek meg. Azonnal felfedezték a zsákmányt, és mivel már napok óta nem kaptak enni, rögtön rávetették magukat áldozatukra. Az első párduc az útonálló bal karját ragadta meg, és úgy rántotta ki a férfi vállából, mint amikor egy ínyenc ember a sült csirke combját tépi le. Az állat ezután megpróbált zsákmányával elmenekülni, csak az volt a baj, hogy a kart a durva kötelek még mindig a másikkal együtt tartották. A haragra gerjedt nagymacska fejét ide-oda rángatta, minden erejét beleadta ebbe a tevékenységbe, izmai megfeszültek a mellső lábán. Az útonálló csípője körül forgott, jobb karja már elvált testétől, lapockái kipúposodtak, és egymást súrolták. Sikolya belehasított az amfiteátrum párás levegőjébe, elvegyült a tömeg üvöltésével — egyetlen üvöltés ezrek ellenében.
A párduc végül sikert aratott a test elleni küzdelemben: a férfi karja szabaddá vált, testének két tátongó sebéből vér szökött fel, míg húsa cafatokban lógott. Egy pillanatra a másik két párduc azt fontolgatta, hogy társuktól el kellene venni a húst; erre azonban kevés esélyük volt, ezért a keretről csüngő reszkető testtel kezdtek foglalkozni.
Az útonálló utolsó sikolya olyan erős volt, hogy hangszálai beleszakadtak; utolsó hangja egy erőtlen, magas sípolás volt, amely egy kis időre zavarba hozta gyilkosait, akik közül az egyik ezután karmával feltépte a férfi hasát, a másik pedig a fejét tépte le. A maradványokat lerángatták a keretről, majd gyorsan felfalták. A tömeg hangosan tapsolt, amíg a párducokat visszaterelték a podium ajtajai mögé. A keret az aréna vérfoltos földjére dőlt.

A következő látványosság a tömeg kedvencei köze tartozott, hiszen ahhoz az elítélt ügyességére is szükség volt, bár ez az ügyesség nem menekítette meg a haláltól. A korbácsütésektől és az izzó vastól menekülve megjelent a következő férfi. Elődeihez hasonlóan ő is csak egy ágyékkötőt viselt, ám kezében egy hosszú, vékony botot tartott, amely egy kampóban végződött. Az aréna közepén állt, és a podium sötét ajtajait kémlelte. Ő is útonálló volt; ő is idegesen pillantgatott egyik ajtóról a másikra, hogy láthassa, melyik szabadítja rá a halált.
Az előző férfitól eltérően ő összpontosítani tudta figyelmét. A császár páholya alatti boltív felől két hatalmas sötét állat közeledett, amelyek már egymásnak estek, üvöltve és fújtatva küzdöttek egymás ellen. A kapu kinyílt, és a nyers erő két félelmetes lényben testesült meg az arénában. A bika és a medve egy tíz láb hosszú lánccal volt összekötve. Iszonyú dühükben újból és újból egymásnak estek, nem tudtak menekülni, hiszen az erős lánc nem eresztette őket. Az elítélt dolga az volt, hogy a bot kampójának segítségével valamelyik állat nyakán kiakassza az állatokat összekötő láncot.

Iszonyú félelemben közeledett a pár felé, miközben a tömeg megvetően szitkokat szórt rá, a kiáltások szinte dübörögtek a fülében. Természetesen a vadul küzdő gigantikus és izmos testek lehetetlenné tették a szétválasztást, kivéve, ha azonnal akar meghalni. Életösztöne azonban azt súgta, hosszabbítsa meg a játszmát, és a remegő, verítékező férfi újból és újból megközelítette, majd otthagyta az állatokat. A bika és a medve nem vette észre a férfit, teljes figyelmüket a másik foglalta le, és folytatták a küzdelmet.
Ez azonban nem mehetett sokáig, ezért a tömeg megelégedett azzal, hogy a két vadállat harcát figyelje, időnként sértéseket vágva a boldogtalan elítélt fejéhez. A nézők azt várták, hogy a két állat elfáradjon. Amikor ez bekövetkezett, tudták, hogy az elítéltnek közelebb kell majd mennie az állatokhoz, elég közel ahhoz, hogy használni tudja a kampós botot.

Az állatok folyamatosan megfeszülő izmai gyorsan elfáradtak. Küzdelmük már kevésbé volt vad, és olyan messze mentek egymástól, amennyire az erős lánc csak engedte. Kifulladva és gyűlölködve méregették egymást. Az elítélt elindult, a medve felé bökött, de nem gondolta volna, hogy ellenfele még nem gyengült el teljesen. Kinyújtotta a botot, és a kampóval a medve nyakára tett bilincset célozta meg. Azonban amikor a medve észrevette a férfit, erős mellső lábával az elítélt felé csapott. A férfi még éppen időben ugrott hátra a nézők legnagyobb bosszúságára, akik hangosan szidták gyávaságáért, és azt követelték, hogy próbálkozzon újra.
A medve mozdulata ismét feldühítette a bikát, amely minden erejével támadást indított ellene. Az állatok újból egymásnak estek, testük és végtagjaik táncát vér, szőr és nyál elegyének felhóje kísérte. Az aréna egyik végéből a másikba mentek át, mögöttük homok és por kavargott, miközben az elítélt ide-oda ugrált a rohanó állatok elől. Újból és újból megpróbálta az állatokat összekötő láncot kiakasztani, tudva, hogyha nem jár sikerrel a korbács és az izzó vas fogja életét bevégezni.

A félelem és rémület könnyei folytak végig arcán, amelyek saját verítékével és a vadállatok vérével és nyálával keveredtek. Az elítélt kimerültségében a homokba; esett, a nézők pedig felháborodva integettek e szánandó viselkedés láttán. A szolgák késedelem nélkül az arénában termettek, és korbáccsal és izzó vassal próbálták a férfit jobb belátásra bírni.
Hátát sebek borították, bal karja az izzó vas nyomán feketéllett és füstölt. Lassan lábra állt, majd egy utolsó erőfeszítéssel a bika nyaka felé nyúlt. A tömeg minden bizonnyal szerencsés mozdulatnak ítélte ezt, ám az elítélt kétségtelenül másképp gondolta. Ahogy fejjel a homokba esett, a bot végén lévő kampó megtalálta a célpontot, és a lánc leesett a dühösen fújtató bikáról.

A nézők fülsüketítő rivalgásba törtek ki, mivel az elítélt iszonyatos kétségbeeséssel nézte, hogy a két állat megszabadult egymástól. Jól tudta, mi következik. A szolgák életükért futottak, mivel a bika és a medve most már arra az alakra fordította figyelmét, aki az előbb megzavarta küzdelmüket. Mindkettőjükben súlyos sebeket ejtett a lánc, de nem elég súlyosakat ahhoz, hogy ne pusztítsák el a kimerült férfit, aki még mindig kettőjük között feküdt.
Miközben a medve leült a homokban, hogy kifújja magát, a bika megtámadta a férfit, és felrepítette a levegőbe. Az érintéstől a férfi bordái összetörtek, majd leesett a földre és nem mozdult. Már csak annyi ereje volt, hogy levegőt vegyen, a tüdejéből felszökő vérrel telt meg a szája, testét finom vörös pára vette körül.

Miközben a bika visszavonulót fújt, hogy felkészüljön az újabb rohamra, a medve is magához tért, és fejét előre szegezve támadt a hason fekvő elítéltre. Fogával és karmával rávetette magát a védtelen férfira és szaggatni kezdte. A húsdarabok az égbe repültek, majd leestek a homokba, miközben a medve és a bika is újból és újból nekiesett a testnek. Mire teljesen kimerültek, csak bőr, csontok és karmazsinvörös zsigerek maradtak a szerencsétlenből. Ekkor confectorok léptek az arénába, hogy leöljék az állatokat.
A következő kivégzésre azonnal sor került, a tömeg legnagyobb örömére, amelynek vérszomjassága még nagyobb méreteket öltött. Üvöltés, kiáltások és ütemes taps mellett egy másik bika jelent meg az arénában. Hátára egy asszonyt, egy hamisítót kötöztek. A hátrakötözött kezű nő csak ágyékkötőt viselt.

Az asszony félelemsikolyai a nézők elégedett nevetését váltották ki, mialatt ide-oda zötykölődött az állat felpúposított hátán. Miközben a bika egy hirtelen mozdulatot tett, mivel már meg akart szabadulni bosszantó terhétől, az asszony arca erős nyakának ütközött, és eleredt az orra vére. Feje a vállára hanyatlott, közben vérét és a fogait köpködte. Az egyre dühösebbé váló bika az aréna egyik oldaláról a másikba rohant, hatalmasakat rúgva és magasakat ugorva a levegőbe. A szerencsétlen asszony már nem sikoltozott, mivel vérző tüdeje alig kapott levegőt, már csak azzal tudott foglalkozni, hogy levegőt próbáljon venni.
A tömeg elégedetten vette tudomásul, hogy a nő összeroncsolt arcából patakokban folyik a vér levegő után kapkodó mellén, majd a bika hátán izzadtsággal keveredik össze. E haláltánc még jó néhány percig tartott, míg a nőt tartó egyik szíj el nem szakadt, és az asszony az egyik oldalára dőlt. De még nem jött el a menekvés ideje, a többi szíj még tartott, így az állat hatalmas hasa alá csúszott, miközben a bika továbbra is futott, ugrott és rúgott.
Az asszony verítékkel és vérrel szennyezett végtagjai vadul himbálództak, feje állandóan a földnek ütődött, testét hol a bika mellső, hol hátsó lábai rugdosták, mivel az állat egyre dühösebb lett. Végül a bika megtorpant, és kissé hátramozdult. Most már szemügyre vehette a nőt, aki félig holtan feküdt előtte a homokban, testét vér és lila sebek borították el, karjai és lábai kificamodtak, groteszk szögben hajolva meg. A bika fújtatott és morgott, lehajtotta a fejét, és újból és újból nekiszegezte a szarvát az asszonynak, miközben a nézők előrehajolva üvöltöttek és tapsoltak.

Ismét feltakarították az arénát, hogy felkészüljenek az utolsó déli kivégzésre. Az aréna négy hatalmas csapóajtaja lassan kinyílt, hogy alulról emelvényeket tudjanak a küzdőtérre emelni. Amikor a tömeg meglátta, hogy mi van az emelvényen, újból lelkesen tapsolni kezdett. Mindegyik emelvényen fakeresztek álltak, amelyekről elítéltek lógtak. Mind a négy férfit gyújtogatásért ítélték el, amelyet délen, Brundisiumban és Capuában, az északi Aquileiában és Rómában követtek el. Mindegyikük tunikát viselt, de ez nem mindennapi tunika volt.
A fekete ruhák csillogtak a napfényben. Az elítéltek tunica molestát viseltek, olyan ruhadarabokat, amelyeket szurokban forgattak meg. A gyújtogatókat bűntettüknek megfelelően büntették: „ad flammas" ítéletet kaptak, ami azt jelentette, hogy élve égetik el őket az arénában. Amikor meglátták a négy confectort, az elítéltek sikítani és nyöszörögni kezdtek, és a tömegtől kegyelemért könyörögtek. A nézők visszaüvöltöttek. A gyújtogatók félelemtől eltorzult arccal fordultak a császár felé. Commodus csak mosolygott, barátságosan feléjük intett, majd kényelmesen elhelyezkedett.
Mindegyik confector egy égő fáklyát tartott a kezében, amelyet az elítéltek tunica molestá-jához fognak tartani. Ahogy a confectorok közeledését figyelték, két elítélt nem tudott bélműködése felett uralkodni. Amikor Commodus meglátta a lábukon végigfolyó bélsarat, elnéző mosollyal legközelebbi kísérőjéhez fordult, mintha csak valami sziporkát akarna valakivel megosztani egy színházi előadáson.

Eljött az elítéltekért a halál. A confectorok fáklyáikkal megérintették a szurokba forgatott ruhákat, és a lángok belekaptak az elítéltekbe. A tűzköpenyben a gyújtogatók sikítani kezdtek, mivel a szurok húsukba égett. Az aréna fölé négy füstoszlop emelkedett. Az elítéltek teste kínok között vonaglott; a nézők pedig izgalmukban és jókedvükben fészkelődtek. A koponyák a hőtől szétrobbantak, felfedve szürke tartalmukat. A zsigerek sisteregve főttek. A sülő hús bűze betöltötte az arénát. A sikolyok már elhaltak, a tömeg üvöltésén kívül csak a tűz ropogását lehetett hallani.