A szekér hirtelen döccent egy nagyot, felébresztve a rabszolgát kimerítő álmából. Hajnalodott, és a halvány reggeli fények azonnal és vészjóslóan eszébe juttatták, hogy ez lesz az utolsó napja a Földön. A rabszolgát Attalusnak hívták. A férfi az előtte elsuhanó vidéket figyelte, amelynek nyugalmát csak az út porával küszködő kerekek nyikorgása verte fel. Újból végiggondolta (talán vagy századszor), hogy mi miatt van itt ezen a napon.
Attalus gazdája kíméletlen és bosszúvágyó volt — mégpedig határtalan mértékben. Nem elég, hogy minden kis hibáért megverette és megkorbácsoltatta, szívesen hangoztatta, hogy Attalus egy szép nap az arénában fog meghalni, bármilyen engedelmesnek igyekszik is lenni, vagy bármilyen meggyőzően juttatja kifejezésre gazdája iránti szeretetét még a korbácsütések elcsattanása közben is. Gazdája örömét lelte abban, hogy világossá tegye Attalus számára, élete fájdalommal és szenvedéssel lesz teli, ha másért nem, hát azért, mert gazdája így akarja. Biztosította rabszolgáját arról, hogy Attalus a déli nap forróságában fogja halálát lelni, miközben 50 000 néző állati üvöltése visszhangzik a fülében.

Attalus sok éven keresztül tűrt, mivel tudta, mi történik azokkal a rabszolgákkal, akikkel gazdáik egyre elégedetlenebbek. A legjobb esetben is csak abban reménykedhettek, hogy eladják őket egy familia gladitoria számára, ahol a verés és a szenvedés tovább folytatódik egészen addig, amíg fel nem készítették őket a harcra az arénában. A rabszolgák számára még ez volt legelviselhetőbb formája a halálnak: egy kardcsapás nyakra, a vér kispriccelése és kegyes felejtés.
Mások haláltusái sokkal borzalmasabbak voltak. A tunica molesta, a szurokkal bekent tunica és a kibírhatatlanságot ígérő fáklya: jajkiáltásokkal kísért haláltusa, mivel a testet a tűz pusztítja el. Vagy az ad bestias büntetés: az arénába taszítottra vad ragadozók várnak, amelyekkel fegyver nélkül kell szembenéznie, míg egyetlen vágya, hogy gyors halált haljon. Vagy a keresztre feszítés, amelyen a szerencsétlen úgy csüng, mint az oszlásnak induló dög, míg nyakában izmai el nem gyengülnek, feje légcsövét elzárva a mellére hanyatlik, és lassan megfullad.

Attalus ilyen álmokat látott, míg aludt, s most gondolata állandóan azokon a szavakon járt, amelyekkel gazdája a sorsát megjósolta. Minden egyes nap kötéltáncot járt a pokol felett, és ha csak egy kicsit is megingott, számolnia kellett a kibírhatatlannal. Egy héttel ezelőtt eljött az az este, amikor nagy sorscsapás érte. Egy pillanatnyi figyelmetlenség, és egy kehely a földön tört szét. A gazda szemében felvillanó harag — amelyben a büntetés primitív káröröme is tükröződött — azt súgta Attalusnak, hogy meneküljön a villából, rohanjon, ahogy csak bír, ki a szürkületbe, bárhova... bárhova, csak el innen. Ehelyett, már záporoztak is az ütések, a korbács húsába mart, amelynek minden érintése égető fájdalmat okozott. E borzalom közben azonban Attalus azon merengett, hogyan tud egyetlen érintés ilyen szétáradó fájdalmat okozni.
Amikor Attalus azt hitte, már nem bírja tovább, gazdája hirtelen felhagyott a csapásokkal. Mindketten ziháltak és izzadtak. Egy pillanatig Attalus arra gondolt, hogy vége van a büntetésnek, de, amikor annak ellenére, amit a józan ész diktálna, felpillantott gazdája arcára, valami állatit, valami embertelent vett rajta észre. A gazdának eszébe jutott valami, egy kis finom szörnyűség, amivel rabszolgája szenvedését és büntetését a százszorosára növelheti. A gazda ledobta a tógáját a földre, majd hozzákezdett a végső megszégyenítéshez.

A következő nap Attalus megszökött a gazdája házából, miközben fejében gyötrő gondolatok kavarogtak az ellene elkövetett borzalomról. A támadás szörnyűsége és az a tudat, hogy ez az új büntetési forma milyen nagy élvezetet adott a gazdájának, tehát minden bizonnyal máskor is alkalmazni fogja, ha módja nyílik rá, nem hagyott más választást Attalus számára, minthogy megpróbáljon megszökni, bármi legyen is ennek a következménye.
Bár a villa már olyan messze volt, hogy nem látszott a reggeli napfényben, Attalus még mindig magán érezte gazdája szemét, ahogy az állati szenvedély megvillant benne, elhomályosulva a gerjedelem párájától, ami még a test kigőzölgéseit is elnyomta. A gazda gerjedelme töltötte be az előző estét. Attalus nem csak a fizikai bántalmazás elől menekült azon a reggelen; sokkal inkább félt attól, hogy élete fennmaradó részében minden nap ezekbe a szemekbe kell néznie.

A szökést természetesen nem tervezte meg. Vad, pánikszerű menekülés volt, minden elképzelés nélkül arról, hogyan teheti tartóssá a hirtelen jött szabadságot. Délre már el is fogták Attalust. Talán csak az új kínzási mód untatta, talán csak minél előbb valóra akarta váltani fenyegetéseit, de a gazda nem tett mást, csak bezárta Attalust a házba, majd intézkedéseket tett a rabszolga elszállításáról az arénába.
Most Attalus gondolatai visszatértek a zötykölődő, döcögő szekérre, amely a nyugalmas vidéken át borzalom helyszínére szállítja. Nézte a társait, három másik rabszolgát, akiket gazdáik ismeretlen bűntények miatt rakták a szekérre, de az is lehet, hogy semmilyen bűnt nem követtek el. Mindegyikükre ugyanaz a sors várt — az arénában fognak meghalni, csak a kivégzés módja volt még bizonytalan.

Ahogy a városhoz közeledtek Attalus félelme egyre nagyobbá vált. Aligha tudta elképzelni a haláltusákat, amelyek közül bármelyik az ő végzetévé válhatott. Izmai percről percre feszesebbek lettek, lélegzése egyre szaggatottabbá vált, szeme pedig egyre nagyobbra kerekedett. A nyakára tett bilincs, amelynek segítségével társaihoz hozzáláncolták, éhes óriáskígyóként tekeredett köré, amely ki akarja szorítani a lelket áldozatából.
Bárcsak ez lenne a sorsa — gondolta; bárcsak a bilincs, valami kegyes varázslatnak köszönhetően hirtelen úgy összeszorulna, hogy akkor és ott gyors halált halhatna. Ahogy a városhoz közeledtek, egyre reményvesztettebbé vált, és Attalus újból és újból csak ezt gondolta: „Bárcsak most halhatnék meg. Bárcsak meg tudnék szökni... megszökni egyszer s mindenkorra..."

Irtózatos kétségbeeséssel emelte fel szemét a tengerkék égre, majd lassan lefeküdt a szekér aljára. Néhány bárányfelhő volt az égen, szinte észrevehetetlenül lassan úsztak a kékben. Valójában e testhelyzetben Attalus csak a szekér kerekeinek mozgását tudta észlelni, ahogy kegyetlen kérlelhetetlenséggel gyűrték maguk alá a távolságot.
Ekkor jutott eszébe az egyszersmind borzalmas és kecsegtető ötlet. Lassan, fájdalmasan ülő helyzetbe tornázta magát, így már a hozzá legközelebb eső kerék felső részét is látta. Rájött, hogy a forgó faeszközben rejlik a menekvés, a megmenekülés az amfiteátrum borzalmaitól. Tudta, hogy ez csúnya, ám gyors halál lesz — talán elég gyors még ahhoz is, hogy ne érezzen fájdalmat.

Szörnyű bizonyossággal lett világos Attalus számára, hogy ez az utolsó esélye: a szekér már lassított, nemsokára kirángatják belőle a többi rabszolgával együtt, és az elképzelhetetlen borzalmak birodalmába viszik őket. Gyorsan kellett cselekednie — egy pillanatnyi bátorság, és mindennek vége lesz. Gazdája csalódni fog, hogy nem láthatja halálát. Jóslatai semmivé foszlanak. Csak egy pillanatnyi bátorság...
Attalus feltérdelt, a forgó szekérkereket szemlélte, majd egy nagy lélegzetet vett, mintha éppen erre a levegőre lenne szüksége végső tervének végrehajtásához. Bal kezével egy kissé maga felé húzta a következő rabszolgához őt hozzákötő láncot, hogy meg tudja tenni a szükséges mozdulatot.

Itt az ideje a cselekvésnek. Az ötlettől a tettig nem telt el több idő, mint amíg harmincat ver egy rettegő ember szíve. A bátorság a lelkében rejtőzött; a sorsa megváltoztatásához szükséges erő pedig izzadt tenyerében pihent, ahogy a szekér oldalát markolta. Attalus egyetlen mozdulattal lábra pattant, becsukta a szemét és fejét a kerék forgó küllőibe lökte.
Egy pillanatnyi bátorság, egy pillanatnyi fájdalom és bevégeztetett. Attalus nyaka egy szempillantás alatt eltört. Feje, amely a kerék rabságába került, sok küllőt pozdorjává tört, furcsán kificamodott helyzetbe került csaknem teljesen elvált a testtől, és fényes, bíborvörös permettel vonta be a többieket. A szekérhajtó hátranézett, látta mi történt, és hirtelen megállította a járművet, miközben a ló nyerítve és fújtatva fejezte ki nemtetszését.
A többi rabszolga a rémülettől megdermedve ült a szekéren amíg a hajtó megvizsgálta az összetört testet,, és a járműben keletkezett károkat. Még egyszer Attalus összeroncsolt fejére pillantott, és átkozódott a kellemetlenség miatt. A halálra ítélt rabszolga már nem hallhatta az átkokat, nem érzékelte e világ borzalmait és fájdalmait, nem várt már a tűzre, az állatok fogaira és karmaira. A többi rabszolga Attalus mozdulatlan testére nézett, és irigyelte őt.