Bár a vadászatok sok évvel ezelőtt a délutáni gladiátor bemutatók bevezetéseként szolgáltak, gyorsan népszerűvé váltak a könnyen megcsömörlő rómaiak körében. A köztársaság korszakának végére a venatiók legalább olyan népszerűek voltak, mint a munerák, és a tömeg mindig kész volt arra, hogy elámuljon egy új és egzotikus vadállattól, amelyet azért hoztak, hogy itt lelje halálát Rómában, a világ valaha ismert legnagyobb birodalmának szívében.
Ezután az állatokat arra kényszerítették, hogy küzdjenek meg egymással. A magisterek csapata, akik tunikát viseltek és fegyverükként csak az égő szalma szolgált, az arénát körülfogó podiumra helyezett sötét fülkékből figyelte rosszul álcázott reszketéssel az eseményeket. A nézőtér hirtelen elcsendesedett, amikor a ketrec két ajtaját kinyitották. Amikor a medve és a bika belépett az arénába, a tömeg újból üvölteni és kiabálni kezdett.

A nyolc láb magas csupa szőr és izom medve rémülten szemlélte új környezetét: a hatalmas és üres homokos terület, amelyet üvöltő lények ezrei vesznek körül, valószínűleg ijesztő látványt nyújtott a szerencsétlen állat számára. Amikor meglátta a bikát az aréna másik oldalán, meglepődése ösztönös haraggá változott. Ez már olyan dolog volt, amit a medve meg tudott érteni — erős és veszélyes ellenség... olyan, amely sötét és rosszindulatú szemmel méregette őt.
Minden figyelmeztetés nélkül a bika megindult a medve felé, szarvát előreszegezte, mintha lándzsát tartana maga elé, míg mögötte a homok hatalmas felhőkben terjengett. A bika már majdnem elérte ellenfelét, amikor a medve is támadást indított. A nézők egyre hangosabbak lettek, néhányan már fogadást kötöttek arról, melyik állat lesz a győztes. Az utolsó pillanatban a medve megváltoztatta irányát, és kitért a bika halálos szarva elől. A bika, amely még jobban feldühödött, megtorpant, miközben lihegett és fújtatott. De ekkorra a medve már megfordult, és rávetette magát az ellenfelére; karmai belemélyedtek a bika húsába, erős mancsai forró vért préseltek ki a bika izmos nyakából.

A párás levegőbe spriccelő skarlát színű folyadék, a nap első vérontása a közönség lázas kiabálását és tapsát váltotta ki. A nézők vérszomjúságát, ami miatt az amfiteátrumba mentek, az első ízelítő még vadabbá tette. A szerelmesének testét megpillantó emberhez hasonlóan a közönség szenvedélyének lángját is még tovább szította a küzdelem — nem elégedett meg a látottakkal, még többet követelt.
A medve által ejtett seb okozta fájdalom a bikát még elszántabbá tette, megvonaglott, izmai lágyvasként remegtek izzadt bőre alatt. A medve súlya alatt a bika a földre esett, de ahogy a tömeg előrehajolt, hogy jól láthassa a végzetes pillanatot, a csodálatos állat még idejében össze tudta gyűjteni minden erejét. Miközben a medve egyre csak harapott és harapott, ellensége összeszorította mellső lábának izmait, feltolta hátát, és lelökte a medvét. A nézők felüvöltöttek, mivel a bika azonnal megfordult, gyors támadást indított a medve ellen, testét középen érte el, és egyetlen mozdulattal elhajította.
Miután földet ért, a medve vére a homokkal keveredett össze. Egyik oldalán hosszú vágás keletkezett; vére patakokban folyt sűrű bundáján. Az ütéstől meglepődve, lassan álló helyzetbe emelkedett, hogy minél jobban meg tudja ijeszteni fújtató ellenfelét. De ez túl sokat vett ki belőle, és négy lábra esett vissza. Mindkét állat súlyosan megsebesült — most már gyengeségük és nem erejük egyenlítette ki egymást. Hosszú percekig méregették egymást, lihegve, fújtatva, életösztönük ereikben dobolt.

A következő mozdulatot a bika tette meg. Újból támadott, de most már nem volt elég helye a nekifutásra. A medve azonnal ütést mért ellenfelére, a halálos szarvak közé, majd erős mellső lábaival átfogta a bika nyakát. Újból harapni kezdte a már megszaggatott húst, miközben a bika, dühvel és haraggal előre és hátra táncolt, hol gyorsan, hol hirtelen megtorpanva, kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy megszabaduljon támadójától.
A nézők kéjsóváran és elégedetten figyelték a titáni küzdelmet; sokan együtt ziháltak az állatokkal, bár nem szimpátiából, hanem mert várták, mikor fröccsen ki újból a vér. Nem csalódtak. A bika addig rázta a fejét, míg végül a medve elengedte, előrecsúszott, hasa és melle éppen a két szarv között siklott el, miközben rémületében és mérgében üvöltött. Most elülső mancsaival kétségbeesve fogta a bika szarvát, miközben leguggolt a forró homokba, szó szerint szemtől szembe ellenfelével.
Egy pillanatra találkozott a két állat szeme. Egy pillanatra ősi kapcsolat jött köztük létre, valami elsuhant közöttük, aminek már semmi köze sem volt az emberekhez, akik mohón figyelték őket mindkét oldalról. Talán ez kétségbeesés volt, talán ösztönös felismerése annak, hogy a halál mindkettőjüket becserkészi, még akkor is, ha ők cserkészik be egymást.

Egy pillanatnyi mozdulatlanság után a medve villámgyorsan lesújtott. Majd fejét előrevetette és erős állkapcsával a bika csöpögő orrát ragadta meg. A bika üvöltött fájdalmában, miközben a sárga fogak húsát, csontjait és porcait véres és alaktalan masszává őrölték. Ahogy a bika támolyogva, szédelegve, a fejét elárasztó fájdalom szorításában visszavonult, a tömeg visított, nevetett és arra a vörös szökőkútra mutogatott, amely megállíthatatlanul tört elő a bika felszakított orrából.
A medve, érezve, hogy ellenfele hamarosan elpusztul, összegyűjtötte maradék erejét a végső támadásra, és előrelendült; de tudta ezt a bika is, egy utolsó reménytelen mozdulattal — aminél ereje már többet nem engedett meg — felemelte a fejét, és az egyik oldalon a szarvát a rárohanó medve felé tartotta. A nagy lendület miatt a medve már nem tudott megállni.

Felnyársalta magát a bika szarvára, üvöltött a fájdalomtól, majd oldalra zuhant. A szarv a hasát szakította fel, belső szervei kibuggyantak a testéből, miközben a homokba esett. A most már alig felismerhető medve — szőr, vér, fénylő piros és lila zsigerek tömege — kilehelte lelkét, és mozdulatlanul feküdt.
A bika is az oldalára esett a vérfoltos homokon, de még volt benne élet. A nézők tapsolva nyilvánították ki tetszésüket és elismerésüket a nagy csata iránt, majd várakoztak, miközben két kardot cipelő confector lépett az arénába. Az egyik a mozdulatlan medvéhez ment, a másik a ziháló bikához. Jól begyakorolt mozdulattal mindkét férfi átszúrta a kardot az állatok fején, széthasítva koponyájukat, ami azonnali halált okozott.
A titáni küzdelem csupán ízelítőt adott abból, ami még hátravolt, hiszen az eddigiek csupán a nézők étvágyának felkeltésére szolgáltak, akik most a helyükön ülve úgy ziháltak, mint ahogy az előbb a két állat zihált félelmében és dühében, úgy vicsorgatva fogukat, amire csak egy emberi lény képes. A bika és a medve maradványait elvonszolták, hogy előkészítsék a terepet a venatio következő felvonásához.

A tömeg üdvrivalgásba és tapsba tört ki, amikor ötven venator lépett az arénába. Ok voltak azok a férfiak, akik a vadállatokkal küzdöttek meg. Néhányuk szoros tunikát viselt és venabulumot vitt magával, egy vashegyű vadászlándzsát; mások hasonlóan öltözve egy csomó nyilat vittek; megint más venatorok mellükön vas. vértet, vállukon pedig galerát (vállvédet) viseltek, és kardot a kezükben. A rabszolgák egy csoportja egy cochleát vitt az aréna közepébe, és meggyőződött arról, hogy a fa alap szilárdan áll a homokon. Ha akartak, a venatorok ezzel az embernél kétszer magasabb forgó eszközzel védekezhettek, megzavarva vele a támadó állatokat.

A podium kapui kinyíltak, és számos állat rontott az arénába. Mindegyik sorsa az volt, hogy az arénában lelje halálát. Voltak köztük elefántok és rinocéroszok, oroszlánok, tigrisek és párducok, gazellák, szarvasok és antilopok, több bika és több medve. E rengeteg és sokféle állat között vadászkutyák rohangáltak; feladatuk az volt, hogy segítséget nyújtsanak a venatorok mészárlásaihoz.
A nézők mohó szeme előtt feltáruló színtér a káosz megtestesülése volt. Az amfiteátrum ellipszisében a vérontás hétköznapi állapot volt, a valóság saját magára szabott rendje, a vér és csonkolás univerzuma. Kint a tolvajok tették a dolgukat a kihalt utcákon. Néha egyikük-másikuk elnézett a hatalmas szürke épület felé a távolba; egy pillanatra elvonta figyelmüket a csőcselék kiszűrődő üvöltése.

Az arénában egy vadászkutya elkapott egy gazellát —a többi kutya azonnal ott termett, és mielőtt széttépték volna, marakodni kezdtek a szerencsétlen állaton, amelynek barna szeme csak ürességet és félelmet tükrözött. Néhány lépéssel odébb egy venator célzott, majd nyilával egy támadó oroszlánt talált el a két szeme között. A csodálatos állat egy pillanat műve alatt élettelen tömeggé változott és vérfoltos barázdát szántott a homokon. Egy fényes szőrű, csupa izom párduc az oroszlán élettelen testére ugrott, miközben egy mások venatort üldözött, aki már megcélozta a dárdával, de elvétette a dobást.
A párduc rávetette magát a rohanó férfira, és vadászösztöneinek engedve a földre rántotta. Kinyújtotta mellső lábát, majd száját szélesre tátva, egyetlen harapással kitépett egy darabot a férfi arcából. Ez a nézők figyelmét az aréna itteni oldalára fordította, és meredten szemlélték, ahogy a dühös párduc újabb és újabb darabokat harap. Néhányan izgatottan egymáshoz fordultak, azt tudakolva a másiktól, hogy a férfi életben lehetett még, és ha igen megpróbál-e majd támadójától megszabadulni. Társaik nevetve válaszolták, hogy ez lehetetlen: a fejéből már alig látszik valami. Mozdulatai — magyarázták azok önbizalmával, akik már sok hasonlót láttak — már csak a félig megsemmisült test görcsös rángásai.

Az aréna egy másik részén, mintegy variációként a nap első küzdelmére, egy bika és egy medve volt összeláncolva, hogy őrjöngésüket növeljék. Csatájuk kegyetlensége így a tízszeresére nőtt, mert egyikük sem tudott visszavonulni, vagy kitérni a másik támadása elől. A bikához és a medvéhez legközelebb ülő nézők elismeréssel és izgalommal telve üvöltöttek, mivel a medve darabokat tépett ki ellenfele húsából, mielőtt a bika alsó állkapcsánál felnyársalta volna a szarvával, és élettelenül leesett volna a földre.
Az aréna közepéhez közel egy másik medve, amelyet már az őrületbe kergetett egy vadászkutya, a nyakánál megragadta az állatot, iszonyú erővel megütötte, majd néhány másodperc múlva állkapcsának szorításával letépte a kutya fejét, amely pörögve repült a levegőben. Am nem elégedett meg kínzója meggyilkolásával, és a kutya törzsét fogával és karmaival kezdte marcangolni, egyetlen mozdulattal nyitva meg a testet, majd a levegőbe felszökő vérsugár felé kapdosott.

Amikor a testből már csak csontok maradtak, a medve a cochlea felé nézett, amelyet egy venator vadul forgatott, hogy megpróbálja egy támadó tigris karmait elkerülni. Egy pillanatig ezt a furcsa szerkezetet bámulta, azután visszavonulót fújt, míg meg nem pillantott valamit, ami újból iszonyatos haragra gyújtotta: egy rinocéroszt, amelyet a reszkető magisterek csoportja korbácsütésekkel és égő szalmával hozatott ki a béketűrésből. Hatalmas fejével oldalra csapott, eltalálta az egyik magistert, aki nekivágódott a podium márványának, és betört a koponyája. A közelben ülő nézők gúnyos nevetéssel fogadták a látványt.
A rinocérosz otthagyta a többi magistert, mivel a medve iszonyú bömböléssel támadást indított ellene. Néhány néző kétségbeesve kapott a fejéhez, mert a korábbi venatiók alapján jól tudták, hogy a medve nem megfelelő ellenfél a gyilkológép rinocérosz számára.

Tudták, hogy a csata már a megkezdődése előtt eldőlt, ezért vállukat vonogatva figyelték az elkerülhetetlen véget. A rinocérosz megindult a támadó medve ellen. A törhetetlen páncél puha húsba ütközött, és a medve szalmabábként repült a levegőben. Miután csontjait törve földet ért, a szerencsétlen nem tudott semmit sem tenni a rinocérosz második támadása ellen, s annak szarva befúródott a medve hasába.
A lelkesedés új lendületet vett, amikor a tömeg azt vette észre, hogy a rinocérosz nem áll meg, hanem folytatja rohamát, egyenesen egy sisakos venatort célozva meg, aki háttal állt az állatnak, mivel egy elefántra összpontosította figyelmét — kardjával éppen az állat oldalába akart szúrni. A következő néhány másodpercben, miközben a rinocérosz megközelítette a venatort, aki még mit sem sejtett a fenyegető veszélyről, a nézők visszatartott lélegzettel figyelték az eseményeket, úgy ízlelgetve a közelgő pillanatot, mintha az finom bor lenne.

Az elefánt ellépett a venator elől. Ugyanakkor a venator fémsisakján mély, vészjósló hang szűrődött át. Elég tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja, ez paták hangja a homokban; azt is tudta, hogy a hang nem gazellától származik, és gyakorlatilag ő már halott. Még arra sem volt ideje, hogy megforduljon, ahogy a rinocérosz szarva befúródott a hátába, összeroncsolva gerincét, gyöngyház színű szilánkokat lökve ki szétrobbant mellkasából. A kimerült és vérrel borított rinocérosz most megállt, miközben a nézők hiába bíztatták arra, hogy a többi venatort is pusztítsa el.

Egy páncélba öltözött vadász a császár páholya közelében térdelt, csak pajzsa választotta el egy hatalmas oroszlántól. Commodus élénken figyelt, arca vérszomjat tükrözött, amikor az oroszlán fa és bőrdarabokat tépett ki a venator pajzsából. A harcos most teljesen hátrahajolt, egyre növekvő elkeseredésében előkapta kardját, miközben sebezhető pontot keresett a nagymacska hasán. A hosszú, vérfoltos sárga fogak most már úgy csattogtak, mint a korbács, mind közelebb a venator sisakos fejéhez.
Commodus előrehajolt, nyakát nyújtogatta, hogy jobban láthassa azt a pillanatot, amikor az oroszlán állkapcsa megragadja és letépi a venator sisakját, láthatóvá téve a vadász elszánt arcát. A császár odafordult egyik kísérőjéhez, megelégedését fejezve ki, hogy a férfin nyoma sincs a félelemnek. A délután színre kerülő gladiátorokhoz hasonlóan a venatoroknak is megtanították, hogyan kell teljes megvetéssel viseltetni a félelem és bármilyen erőszakos halál iránt.
Végül, miközben az oroszlán sörényes fejével már majdnem elérte célját, és forró lehelete a venator izzadó homlokához ért, a férfinak sikerült kardjával megtalálnia a megfelelő pontot, és mélyen az állat bordái közé szúrt. Miközben az oroszlán fájdalmában üvöltve és prüszkölve felpúposította a hátát, a venator eldobta a pajzsát, kigurult a kitekeredett állat alól, és kardját újból és újból az állat nyakába szúrta.
Amikor az oroszlán utolsó lehelete is elhagyta vérrel telt pofáját, a venator diadalmasan állt az állat felett, és felnézett a császárra. Ez meglehetősen ostoba döntés volt, mert Commodus azt szerette volna látni, hogy az oroszlán tépi le a venator fejét a testéről; most, miközben meglátta a venator rá mosolygó arcát, Commodus elégedetlensége gyilkos haraggá változott. A venator csaknem azonnal rájött a hibára, de már túl késő volt.

Commodus lehajolt, és egy nyilat vett ki a széke melletti tartóból. Gyors és határozott mozdulattal célzott, majd egy nyílvesszőt lőtt ki a venator nyakára, aki azonnal meghalt. Miután a nyilat undorral maga mellé dobta, Commodus hátrahajolt a székében, és megpróbált a venatio más eseményeire figyelni, de már kihozták sodrából, és csak a venator pimaszsága körül jártak a gondolatai. Hangulata egyre borúsabbá vált a dél közeledtével. Azt remélte, hogy a déli kivégzések majd egy kicsit felvidítják, de most kételkedett ebben. Átadta magát azoknak a gondolatoknak, hogy délután maga is az arénába lép, hogy megküzdjön néhány gladiátorral, és beteljesítse végzetüket, és ez jobb kedvre derítette.
Eközben a venatio folyt tovább. Az aréna már vérben úszott, a rohanó venatorok nagy darabokat rúgtak ki az átázott homokból, ahogy következő áldozatuk felé igyekeztek. Testük a vértől és az izzadtságtól rózsaszínűen fénylett, izmaik kötegekben lüktettek, ahogy mind keményebben próbálták a mészárlást tovább folytatni. A fáradtság most ugyanolyan halálos ellenséget jelent, mint egy vadmacska vagy egy tomboló bika. Fejvesztett rohangálásukat a vörösben úszó homokon a legmohóbban az előkelőségek feleségei figyelték, akiknek vágya még csak most lobbant fel, és majd akkor éri el tetőpontját, amikor a gladiátorok mutatják be bátorságukat kéjsóvár szemük előtt.

Az elefántok és a rinocéroszok hatalmas mozdulatlan testei úgy feküdtek, mintha szigetek lennének egy furcsa okkersárga tavon. A gazellák és az antilopok már rég bevégezték sorsukat, nyitott tetemeikre időnként a még életben maradt kutyák vetik rá magukat. Az oroszlánok és a párducok, saját birodalmuk legfőbb urai, csonthalmazként fekszenek az aréna porában, bőrüket kardok, lándzsák és nyilak szabdalták szét.
De a venatiónak még nincs vége. A nézők még többet akarnak és követelnek. A podium ajtói újból és újból megnyílnak, még több vérengző nagymacska, még több bika és medve, még több elefánt és védtelen gazella rohan az arénába. A küzdőtér egyik részén az újabb oroszlánok egy csoportja azonnal lefekszik, és nem hajlandó harcolni, ami a nézők gúnyos nevetését váltja ki. Más oroszlánok is látszanak a podium ajtajai mögött, ők még arra sem hajlandók, hogy bemenjenek az arénába. Ez egy kis zavart idéz elő a venatorok között, akik a tömeg hurrogása közben ölik meg a fekvő állatokat. A podium nyílásai mögött meghúzódó állatokat messziről nyilazzák le.

A harc közben az egyik venator egy tigris figyelmét keltette fel. Az állat ijesztő sebességgel közeledett. Mivel már kilőtte az utolsó nyilát is, a venator helyzete megpecsételődött. Kétségbeesetten hátrapillantva a férfi észrevette, hogy a cochlea csak egy pár lépésre van tőle, még mindig forog, bár nem tudni, ki hozta mozgásba.
A tigris leheletét már szinte a hátában érezte, amikor az aréna egyetlen menedékét kínáló eszközéhez ugrott. Amint elérte, a venator meglendítette a cochleát, és arccal a földre vetette magát, miközben szájába vérrel átitatott homok került. A cochlea mögött remegett, miközben undorodva gondolt arra, hogy mi van a homokban. Köhögve és köpködve próbálta az eszközt mind gyorsabban forgatni.

A tigris megtorpant, farkát idegesen csóválta, míg pofáján nyál csorgott végig. Vadászösztöne elillant, és csak nézte ezt a valamit, ahogy csak forog és forog. Vajon veszélyes? Meg lehet enni? Miközben a cochlea előtt fel-alá járkált, a hatalmas ragadozó bizalmatlanul méregette a furcsa szerkezetet, figyelmét csak a körülötte folyó mészárlás vonta el olykor.
Egy másik venator, akinek önbizalmát már sok győzelem erősítette, üvöltve az állatra rohant, mindkét kezével a venabulum nyelét fogva. De őrült visítása kizökkentette a nagymacskát a forgó valami bámulásából, és a tigris száját óriásira tátva azonnal megfordult. Hatalmas mancsával úgy ütötte ki a venabulumot a vadász kezéből, mintha az csak egy gallyacska lenne, majd hirtelen előrelendült. Lendületében a venator egyenesen a tigris szájába rohant, amely azonnal összezárult a férfi feje fölött, nem hagyva mást belőle, mint egy élettelen rongybabát.

A pörgő cochlea mögül figyelő másik venator látta társa halálát, szeme nagyra kerekedett, szíve vadul kalapált. A tigris, miután végzett egyik ellenségével, most újból a forgó furcsaság felé fordította a figyelmét. Érezte, hogy valami zsákmány bújik meg az eszköz mögött, ezért lassan körözni kezdett a gép körül. A venator a felette tizenhárom láb magasan ülő nézők üvöltését hallotta. A tömeg azt hitte, hogy elvesztette a fejét, és eluralkodott rajta a félelem. A nézők ritkán tévedtek, mivel jól ismerték a félelem jeleit, hiszen már ezrével láttak olyan bűnözőket, akiket az arénában végeztek ki.
Kapkodó mozdulatai, az izzadtságot az arcából remegve törlő keze, az egész testét átjáró kétségbeesés mind mind belső érzéseinek árulkodó jelei voltak a közönség számára. Azon felháborodásukban, hogy a férfit leigázta a félelem, a nézők szitkokat szórtak feléje, azt kiáltva, hogy gyáva féreg, egy megszeppent kisfiú, aki semmivel sem jobb, mint a vadászkutyák, amelyek a gazellahúson marakodnak egymás közt.

Bár elfogta a félelem, amikor megpillantotta a hatalmas csíkos démon vicsorgó fejét a cochlea mögött, a venator mégis szégyent érzett a nézők gúnyolódása miatt. A tigris szemébe nézett, amikor a hatalmas macska egy kis szünetet tartott. A kiáltások halkulni tetszettek, miközben a méltóságteljes állatot bámulta. Az aréna zaját saját szívverése, a fejében őrült sebességgel áramló vér lüktetése nyomta el. A pillanat óráknak tűnt. Az ember és az állat úgy méregette egymást, mintha két olyan hadsereg utolsó katonái lennének, amelyek időtlen idők óta titáni küzdelmet folytatnak egymással. A venator belebámult ellensége szemébe, hirtelen megborzongott annak félelmetes szépségétől. Szemek, amelyek feltárják a vadász lelkét. Örökkévaló szemek, amelyek felfedik a halál végtelenségét. Drágakövek, melyek a síremléket díszítik.
Már sok végső pillanat érkezett el ezen a délelőttön ember és állat számára egyaránt. A halál láthatatlan felhőként borította be az arénát. A venator levette a szemét a tigrisről, mivel a nézők üvöltése visszarángatta a valóságba. Vajon ez lesz az ő utolsó pillanata?
Ahogy lenézett a földre, valami csillogást vett észre. Fejét balra fordítva már tudta, hogy mi az: egy kard éle, amely csupán pár lépésnyi távolságra hevert a homokban félig eltemetve. Tulajdonosa már elment, talán az aréna távolabbi pontjára, talán sokkal, de sokkal messzebbre. Életösztöne, amely legalább olyan erős volt, mint a tigrisé, azt súgta, hogy szedje össze minden erejét, és adjon egy utolsó esélyt magának a túlélésre.

Kétségbeesett erőfeszítéssel bal felé rohant. Ugyanebben a pillanatban a tigris is megindult, élő lándzsaként lőve ki magát a férfira. A venator mélyen belemarkolt a homokba, megtalálta a sorsára hagyott kard nyelét, felvette a fegyvert, miközben a hátára fordult. A tömeg elismerően üvöltött, díjazva azt, hogy a venator visszanyerte bátorságát, és végül is nem szégyenletes halált hal.
A hatalmas állat a levegőben úszott, rávetette magát a zsákmányra, mindent beleadva ebbe a végső, halálos játszmába. Még ha észrevette volna is a kardot, ez sem tántorította volna el a szándékától. A tigris ráesett a férfira és a kardra, a penge éppen akkor találta meg célpontját, amikor a tigris mancsa elérte a venator fejét, és hátralökve azt, eltörte a férfi nyakát. A venator azonnal meghalt, talán az egész délelőtt legkevésbé fájdalmas halálát halva. A kard a tigris szívébe fúródott be. Utolsót üvöltve a nagymacska a venator testén rogyott össze. Mindkettőjük számára elérkezett a végső pillanat.

A dél közeledtével lassan véget ért a venatio. A venatoroknak szerencsétlen napjuk volt: az átlagosnál több vadász vesztette életét ezen a délelőttön. A venatorok maradék csoportja végzett a még életben lévő állatokkal — egy sebesült oroszlánnal, és egy összeszabdalt elefánttal, amely fájdalmasan sírt fel, amikor a lándzsa a szemébe hatolt.
Miközben a venatorok a nézők üdvrivalgásától és tapsától kísérve elhagyták az arénát, rengeteg rabszolga jött be, hogy eltakarítsa az emberi és állati testeket, és megforgassa a vérrel átitatott homokot. Mire feladatukkal végeztek, az aréna úgy nézett ki, mintha semmi sem történt volna.
A kimelegedett és szomjas nézőkre illatosított vizet permeteztek egy bonyolult csőrendszerből, amely vérerekként tekergett a cavea alatt. A nézők eközben nyugodtan üldögélve tárgyalták meg egymással a délelőtt történéseit. Bár iszonyú vérontásnak lehettek szemtanúi, a tömeg nem lakott jól. Sokkal több halál és vér vár még rájuk, ezért jókedvűen dőltek hátra székeikben.