logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Délutáni műsorszám - Gladiátorviadalok

Kora délután mindenki visszatért a helyére. Miközben az arénát takarították, és kihordták a holttesteket és az állati tetemeket, a nézők a pompára, a gladiátorviadal hivatalos megnyitójának számító ünnepélyes felvonulásra vártak. Az előadás valójában már egy-két nappal korábban elkezdődött a Forum Romanumon, ahol nyilvánosan bemutatták a részt vevő gladiátorokat. Egyesével körbevezették őket, kihirdetve korukat, származásukat, hogy milyen fegyvernemben harcolnak, hány küzdelem van már mögöttük, és ezekből hányszor kerültek ki győztesen. A kísérő műsorfüzetben azt is pontosan megadták, hogy ki kivel fog harcolni. Az előadás előtti estén a szervezők díszvacsorát (cena libera) rendeztek a gladiátoroknak, ahol a nézők egy része is megjelent.

Furcsa érzés lehetett szemtől szembe állni azokkal a gladiátorokkal, akik talán az utolsó vacsorájukat fogyasztották. Az eseménynek kétségtelenül lehetett némi voyeur jellege. A résztvevők olyan étkezés szemtanúi voltak, amely az élet és a halál közti szakadékot szimbolizálta: biztosak lehettek benne, hogy az asztaltársak közül másnap este már többen nem lesznek az élők sorában.
A megnyitóünnepség alatt tapinthatóvá vált a csend. A katakombákból indulva hosszú menet vonult be az arénába. Egy Kr. u. 20-30 körülről származó pompeji városi hivatalnok sírján található dombormű meglehetősen pontos képet fest az ünnepélyes nyitófelvonulásról. Legelöl két togába öltözött lictor, a munerarius, a játékok szervezőjének szolgái lépkednek. A vállukon fascest, uruk hatalmát jelképező vesszőnyalábot hordoznak. Mögöttük három tubicines, azaz trombitás érkezik. Az őket követő négy férfi egy hordágyféleségen két kovácsot cipel. Ők talán Vulcanus isten fegyverkovácsait jelenítik meg, mintegy annak biztosítékaként, hogy a gladiátorok fegyvereivel minden a lehető legnagyobb rendben van.
Ezután két férfi következik, egyiknél egy tabella, azaz írótábla, amelyen további részletek szerepeltek a küzdelmekről, a másiknál pedig a győztesnek szánt olajág. Mögöttük maga a szervező lépked togában, őt hat szolga követi, akik a gladiátorok pajzsait és sisakjait mutatják be.
Ezután ismét egy fúvós hangszeren játszó zenész érkezik, ezúttal szarv alakú kürttel (cornu). A sort két szolga zárja, akik egy lovas gladiátor lovát vezetik maguk után. Feltételezhetjük, hogy a pompeji domborművön látható jelenet csak egyszerűsített változata egy igazi bevonulásnak. Egy vidéki városban hamar összejött néhány tucat résztvevő, a Colosseumban pedig ennek többszöröse is, ha a domborművön nem ábrázolt gladiátorok is csatlakoztak a díszfelvonuláshoz.

romaikor_kep



Az aréna közepén megállt a menet. Vajon azért, hogy a fegyvereket hivatalosan is szemügyre vehessék, amit azok felvonultatása is sugall? Meglehet; mivel azonban ilyenkor semmilyen támadó fegyvert nem mutattak be, kézenfekvőbbnek tűnik az az elképzelés, hogy a sisakjaik és pajzsaik nélkül megjelenő gladiátorok fedetlen szépségét lehetett így megcsodálni. Az arénába való bevonulás alatt folyamatosan egy trombitákból, kürtökből és kettőssípokból (tibiae) álló zenekar játszott. A Zliteni Mozaikon is láthatunk egy fasípos víziorgonát, melyen egy pulpitus mögött álló nő játszik.
Mihelyt a menet visszatért az amfiteátrum katakombáiba, elkezdődött a gladiátorok bemelegítése, amit a rómaiak „előjáték"-nak neveztek. A gladiátorfőnökök és a szervezők által kitalált kombinációkban kettesével léptek színre a gladiátorok, és feltehetőleg ugyanazokkal a fafegyverekkel imitálták a harcot, amelyeket az edzések alatt is használtak. Ezzel kicsit ellazíthatták az izmaikat, a közönség pedig ráhangolódhatott az elkövetkező igazi összecsapásokra.
A bíró jelzésére a gladiátorok újból elhagyták az arénát, majd a személyzet behozta az arénába az igazi fegyvereket, az „éles vasakat" (ferra acuta), hogy hivatalosan is jóváhagyják őket. Ellenőrizték az acél-éleket, és ha szükséges volt, megélezték őket. A harc alatt semmit sem hagyhattak a véletlenre, hogy a küzdelem valóban kiélezett lehessen.

Az első gladiátorpár a zenekar ritmikus, lelkesítő zenéjére lépett be az arénába. Széles körben elterjedt az a téves elképzelés, hogy a gladiátorok a császár páholya elé járulva a következő szavakkal köszöntötték őt: Ave Caesar, morituri te salutant („Üdvöz légy, császár, a halálba indulók köszöntenek").
A köszöntés csupán Suetonius művében olvasható, aki annyit mond, hogy egy Claudius császár által a Fucino tavon rendezett „tengeri csata" elején a részt vevő tizenkilencezer fogoly ezekkel a szavakkal üdvözölte a császárt. Arra sehol sem találunk utalást, hogy a gladiátorok minden esetben így köszöntötték volna a császárt. Nem is lenne logikus, hiszen a gladiátorok a veszélyes háborús helyzetekben lévő római katonákhoz hasonlóan abban a reményben vették fel a harcot, hogy nyernek, és életben maradnak.

Az összecsapás első pillanatától kezdve erőteljes buzdításba kezdett a közönség, amely több volt lelkesedő, ujjongó és tomboló tömegnél: bizonyos fokig részese volt minden egyes küzdelemnek, hiszen befolyással lehetett a viadalok végső kimenetelére. A nézők tudták, hogy eljöhet az a pillanat, amikor az ő hangjuk dönt élet és halál felett. Is-meretlen hatalom érzésével töltötte el őket az a tudat, hogy ők, akik a hétköznapi életben teljesen tehetetlenek, és a császár kegyétől függnek, itt a Colosseumban mások élete felől dönthetnek.
Előbb azonban a két gladiátor között le kellett zajlania a véres össze-csapásnak. A hosszú kiképzés alatt tanult összes trükköt bevetették: a támadás és a védekezés állandó váltakoztatását, a megtévesztő mozdulatokat, a szúrás elhárítását és az előle való kitérést, az ellenség sebezhető pontjainak megtalálását és a meglepetésszerű támadást. A vaktában való támadás egyenlő volt az öngyilkossággal, hiszen a gladiátorfőnök éppen azért párosított össze két adott gladiátort, mert izgalmas küzdelmet várt tőlük.

A harcosok gyakran már ismerték egymást, így tudták, melyek az ellenfél gyenge pontjai és erősségei. Tapasztalt veteránokat csak ritkán engedtek össze fiatal újoncokkal, de olykor megesett, hogy a gladiátor-főnöknek, más választása nem lévén, egy vén róka ellen kellett egy ifjú és tapasztalatlan harcost az arénába küldenie. De nem minden esetben húzta a fiatalabb gladiátor a rövidebbet. Egy pompeji falfirka jól mutatja, hogy egy tehetséges újonc akár fölényes győzelmet is arathatott. A falfirkában említett gladiátor, Marcus Attilius korábban ismeretlen volt e körben.
Murmillo harcosként szállt szembe a tizennégy győzelmet maga mögött tudó thraex Hilarusszal, és nyert. A császár és a közönség el volt ragadtatva a küzdelemtót. Attilius elnyerte a jutalmát, emellett dübörgő tapsviharban is részesült. Végül Hilarus is élve hagyhatta el az arénát. Attilius egy csapásra hírnevet szerzett magának, és legközelebb újra egy tapasztalt thraex harcossal eresztették össze. Erre ugyancsak egy falfirkából következtethetünk, amely egy másik veterán, a tizenkétszer győzelmet aratott Lucius Raecius Felix elleni sikerét örökíti meg. Ennek a veteránnak is meg kellett adnia magát, és csak a császár és a közönség irgalmának köszönhette életét.

Pszeudo-Quintilianus érzékletesen írja le, hogyan is érezhette magát az a gladiátor, aki az arénába belépve megpillantotta esélyesebbnek tartott ellenfelét:

„Eljött a nap: már összegyűlt a tömeg, hogy láthassa, miként bűnhődünk, s az elítéltek halotti menete is áthaladt az arénán. Gazdánk is elfoglalta helyét, hogy vérünkkel szerezzen magának népszerűséget. Egy dolog miatt azonban — mint olyasvalaki, aki a véletlen folytán került ide, s nem tudni róla, milyen a származása, s van-e gyermeke vagy apja — mégis szánalmat váltottam ki némelyekből: ellenfelem láthatólag jóval erősebb volt nálam, s bizonyosnak tűnt, hogy én maradok holtan az aréna homokjában; senki sem volt nálam esélytelenebb. Minden irányból a halál eszközeinek zaját lehetett hallani: az egyik ember kardot köszörült, a másik a vaslemezeket hevítette; innen vesszőket, onnan korbácsot hoztak elő... Szóltak a gyászos hangú harsonák; behozták a halottak szállítására szolgáló saroglyákat is: temetési menet volt ez, egyelőre halottak nélkül. Mindenütt sebek, halálhörgés, vér; az emberek szemében rettenet."

Habár keveset tudunk a játékszabályokról, feltételezhetjük, hogy mind a gladiátorok, mind pedig a közönség tisztában volt azzal, hogy az arénában mit szabad és mit nem. A különböző ábrázolásokon olykor megjelenik egy tunikába öltözött bíró, aki egy bottal a kezében éles figyelemmel követi az összecsapást. Talán arra felügyelt, hogy mindegyik gladiátor mindvégig a krétával megjelölt körön belül maradjon, és esetleges pánikrohamában ne tudjon az arénából elmenekülni, kitérve a nála kiválóbb ellenfél halálos szúrása elől. Feltehetően ismételten be kellett avatkoznia a passzivitás vagy a fáradtság miatt ellaposodott viadalba, és a riválisokat aktívabb küzdelemre kellett buzdítania, olykor talán éppen a Pszeudo-Quintilianus által említett tűzforró fémkoronggal.

Nem lehetett előre tudni, hogy milyen hosszú ideig tart egy összecsapás. Egy viadal nagyon sokáig elhúzódhatott, ha mindkét gladiátor állta a sarat, és ha egyikük sem tudta kikényszeríteni a döntést. A nézők teljesen beleélték magukat kedvencük küzdelmébe, hangosan szurkoltak neki, ordítva próbálták győzelemre sarkallni. Akkor, amikor már mindkét gladiátor a végkimerültség szélére került anélkül, hogy egyikük is fölébe kerekedett volna a másiknak, a bíró beavatkozott a küzdelembe, és rövid szünetet iktatott közbe, hogy a harcosok lélegzethez jussanak, és ihassanak valamit.

romaikor_kep



Ha a folytatás után sem dőlt el a harc, akkor beszüntette a küzdelmet, és a császárhoz és a nézőkhöz fordult ítéletért. A bátran küzdő gladiátoroknak méltányos elvonulást biztosítottak, aminek stantes missi („állva elbocsátás") volt a hivatalos elnevezése. A gladiátorok büszkék voltak döntetlenül végződött küzdelmeikre, és sírfelirataikon a győztes viadalok mellett ezeket is megemlítik. Martialis egy ilyen döntetlen összecsapást örökít meg az alábbi epigrammában:

„Priscus tartja magát, ugyanúgy, mint Verus, a harcban,
és nem bírt köztük dönteni Mars maga sem.
Már kiabálják: itt az idő felmenteni őket,
ám Caesar a szabályt tartja be mégis,
azaz pajzsuk nélkül kell folytatni az ujjemelésig,
s ő egyet tehet itt, pénzadományokat oszt.
S egyszer vége szakadt, és megszületett az eredmény:
párban harcoltak, s párban is estek el ők.
Mindkettő megkapta a pálmát és a fapálcát:
dupla vitézségért íme a várt jutalom.
Mások alatt sose volt ilyen ám, Caesar, csak alattad,
hogy két ember küzd, s győz ez is és amaz is."

A legtöbb összecsapás azonban valamelyik harcos győzelmével zárult. Ha az egyik gladiátoron felülkerekedett a fáradtság, vagy elbotlott valamiben, az ellenfél egy ütéssel vagy lökéssel kimozdíthatta az egyensúlyából, vagy súlyosan megsebesíthette, s így végül az ő oldalára billent a mérleg. Gyakran ábrázolták a győzelem bekövetkeztének pillanatát, amikor a vesztes már csak a kegyelemdöfésre vagy teljes kétségbeesésében a térdeire rogyva a halálára vár.
A Zliteni Mozaikon végigkövethetünk néhány küzdelmet: legelőször is egy-két murmillo harcos közti összecsapást. A bíró a bal oldali férfit mutatja győztesnek, aki éppen az imént döntötte le ellenfelét. Egy retiariust is láthatunk a mozaikon, aki súlyos sebet kapott a lábán, és a jobb mutatóujjának felmutatásával kegyelmet kér. Ennél is hatásosabban örökítette meg a döntő pillanatokat a pompeji közhivatalnok sírján található, korábban már említett, sajnos nem túl jó állapotban fennmaradt dombormű középső eleme. A legszélén balra feltehetően egy lovas gladiátor (eques) áll. Bal kezével magasra emeli pajzsát, míg jobb kezében egy kard van, amellyel a még életben lévő, földön fekvő és fejét könyörögve felemelő ellenfelére készül éppen lecsapni. Jobbra tőlük egy thraex emeli fel a kardját, akit egy bíró figyel. Ezt követően öt férfit látunk, akik közül négyen togát viselnek, míg egyikük ágyékkötőt és egy sisakot. Az utóbbi egy thraex harcos, aki sebesülten a térdére roskad, miközben a négy másik férfi — akik feltehetően az amfiteátrum személyzetéhez tartoznak — éppen próbálja őt felemelni és kitámogatni.
A fríz közepén látható a legtragikusabb jelenet: két nehezen meghatározható típusú gladiátor (talán provocatorok) a küzdelem végső fázisában. A jobb oldali férfi féltérdre ereszkedve kegyelemért könyörög a másikhoz, amit bal keze mutatóujjának a felemelésével jelez. A dombormű jobb szélén pedig egy hoplomachus épp egy murmillo mellkasába mélyeszti a kardját. Az utóbbi érzi, hogy a kapott szúrás halálos, ezért kétségbeesetten a mellkasához kap.

Különleges jelenet látható azon a Rómából származó 4. századi mozaikon, amely ma a madridi Museo Arqueológicóban található. A mozaik egy küzdelem két fázisát örökíti meg. Alul láthatjuk, ahogy a secutor Astyanax a retiarius Kalendio ellen küzd. Kalendiónak sikerült Astyanaxra kivetnie a hálóját, akit már-már Kalendio háromágú vasvillájának döfése fenyeget. Mégis Kalendio kerül ki vesztesként, mert Astyanax utolsó erejét összeszedve Kalendio bal lábába döfi a kardját, aki erre összeesik, és nem tudja folytatni a küzdelmet. Bár a gladiátorokat arra képezték ki, hogy méltóképpen tudjanak meghalni, mégis teljes mértékben érthető, hogy néhányan közülük a halállal szemtől szembe kerülve inkább a megadást választották, és kegyelemért könyörögtek.

Ha egy vesztes elejtette vagy eldobta a kardját vagy háromágú villáját, és ezzel kinyilvánította, hogy nem tud vagy nem akar tovább harcolni, akkor a bíró közbeavatkozott, és megakadályozta, hogy a győztes végrehajtsa védtelen ellenfelén a kegyelemdöfést. A játékvezető ezután a játékok szervezőjéhez fordult — a Colosseumban legtöbbször magához a császárhoz —, és az ő ítéletét kérte. A császárnak természetesen megvolt ahhoz a hatalma, hogy saját maga döntsön, legtöbbször mégis a közönséghez fordult. Erre az egyetlen pillanatra komolyan vette a népet, amely átélhette a hatalom birtoklásának érzését, és ujjongásával vagy elutasító hurrogással kinyilváníthatta a véleményét. Mindeközben a vesztes gladiátor térdelve várta az ítéletet.
Aki bátran harcolt, még reménykedhetett a kegyelemben. Ha a közönség kiáltásaiból a mitte („engedjétek el!") vagy a missum („elküldve”) szavakat hallotta ki a gladiátor, akkor már tudhatta, hogy élve távozhat az arénából, és visszatérhet a gladiátoriskolába. Az a gladiátor, aki elveszítette a nép rokonszenvét, megadóan várt a sorsára. Az egész arénát betöltötte a kiáltás: iugula („vágjátok el a torkát!"). Ha még volt annyi ereje, hogy feltekintsen a lelátókra, akkor láthatta, hogy a tömeg a pollice verso jelet (elfordított hüvelykujj) mutatja. (Máig nem dőlt el a vita, hogy a hüvelykujjat ilyenkor lefelé vagy felfelé fordították-e. Ezzel a nép aláírta a harcos halálos ítéletét, akitől ráadásul azt is elvárták, hogy bátran nézzen szembe a halállal.

A legyőzött gladiátor körbekulcsolta karjával legyőzőjének hátát vagy lábait, és mélyen meghajolt előtte. Legtöbbször nem vette le a sisakját, hogy az ellenfelének ne kelljen a haldokló utolsó pillantását látnia, így várta a nyakára vagy a lapockái közé mért halálos szúrást. Miközben a római zsargon szerint „befogadta a vasat" (ferrum recepit), a nép az kiabálta: habet, hoc habet („megadták neki!").

romaikor_kep



A császár nagy ritkán megtagadta a nép akaratát, és nem adta meg egy legyőzött gladiátornak a közönség által kért kegyelmet. A nép tiltakozott, de a császár mégis keresztülvitte a szándékát. Egy esetben Domitianus még így is nagyon messzire ment. Egy thraex és egy murmillo harcos összecsapása zajlott, amelyben az utóbbi győzött, de a nép biztosítani akarta a vesztesnek a tisztességes elvonulást. Domitianus azonban, akiről köztudott volt, hogy nem különösebben rajong a thraex gladiátorokért, elengedte a füle mellett a nép kegyelemért való kiáltását. Amikor egy néző azt merte bekiabálni, hogy egy thraex elbírt egy murmillóval, de a játékok rendezőjével nem, a császár kiráncigáltatta a nézőtérről, és az arénába vettette a kutyák elé a nyakában egy táblával, amelyen a következő felirat állt: „Thraex harcosok barátja, aki felségsértés bűnét követte el."

A viadal győztese a császár páholyához ment, hogy átvegye a díját: egy olajágat és egy bizonyos pénzösszeget, olykor pedig babérkoszorút is. Meghajolt a császár felé, integetett a közönségnek, majd hangos éltetés közepette a Porta Sanavivarián (az Egészség és Élet Kapuján) keresztül elhagyta az arénát. A győztes gladiátornak megnövekedett a piaci értéke, s a szervezőknek ezentúl magasabb összeget kellett fizetniük, ha az általuk rendezett játékokon akarták látni. Éles ellentétben állt ezzel a halott vesztes távozása, akit egy hordágyon vittek le a csatatérről, bármennyire is hatásos volt az a szertartás, amely az arénából kivezető utolsó útját övezte. Egy leplekkel borított ravatalra helyezték, amelyet „Libitina nászágyá"-nak (torus Libitinae) hívtak (Libitina a halál és temetés istennője volt). Nem tudni biztosan, hogy ilyenkor megismétlődött-e Charon és Mercurius jelenete, amely a kivégzések áldozatainál lezajlott.
A fellépésüket megörökítő Tertullianus szerint ekkor is megjelentek a színen. Számára persze, lévén keresztény, nem volt lényegi különbség a kivégzések és a viadalok áldozatai között: minden halott Róma vérszomjának esett áldozatul. Érthető az álláspontja, de mégsem alkalmazható a gladiátorküzdelmekre, amelyek során teljesen más hangulat uralkodott, mint a déli kivégzések alatt. Felmerül a kérdés, hogy Charon és Mercurius jelenete ilyenkor is ugyanakkora lelkesedét váltott-e ki. Valószínűleg nem, mert a bátran küzdő gladiátor utolsó útját tisztelettel övezték. A halottvivők az úgynevezett Porta Libitinarián, Libitina kapuján keresztül vitték ki az arénából a holtat, aki ezután a közvetlenül az amfiteátrum mellett elhelyezkedő spolariumba került, ahol megfosztották fegyverzetétől, és átvágták a torkát. Erre azért volt szükség, hogy biztosak legyenek abban, hogy valóban meghalt, és nem csak halottnak tetteti magát, hogy életben maradjon.

Egész délután tartottak a küzdelmek. A Colosseum szolgálatában álló írnokok szorgalmasan követték az eseményeket. A győztes neve mellé egy V-t, vagyis a vicit („győzött") szó kezdőbetűjét vésték, míg a vesztes neve mellé vagy egy M, a missus kezdőbetűje került (amennyiben élve hagyhatta el az arénát), vagy egy P betű, amely a perlit („meghalt”) szót jelölte. Olykor a görög ábécé théta betűje állt valakinek a neve mellett — amelyet theta nigrumnak (fekete thétának) is hívtak — a thanatosz, a halál görög elnevezésének rövidítéseként. Az írnokok nyilván nem jegyezhették le, de a falfirkák megörökítették a missus perlit kifejezést is, amely annyit tesz, hogy a gladiátor bátor küzdelem után a császár és a közönség kívánságára megmenekült ugyan a haláltól, de később mégis belehalt sérüléseibe.

Sok múlott a császáron, hogy a nézők egy Colosseumban töltött nap után elégedetten térjenek haza. De a császár emellett világossá akarta tenni számukra, hogy az a hangulat, amely az arénában elragadta őket, nem jelenti azt, hogy a Colosseumon kívül is hallathatják a hangjukat. A hétköznapi életben más törvények uralkodtak: a nézők ott újra a császár alattvalói voltak. Ő volt a támogatójuk, tőle függött az anyagi „jólétük". A gladiátorjátékok végén a császár finoman figyelmeztette erre a közönséget, azáltal hogy különféle ajándékokat osztogatott.

A Colosseum megnyitóján például Titus császár példátlan bőkezűségről tett tanúbizonyságot. Cassius Dio lejegyzi, hogyan fitogtatta a hatalmát, és miként növelte ezzel a népszerűségét:

„Az amfiteátrumban kis fagolyókat dobatott be magasról az arénába, melyek mindegyikébe maghatározott dolgok nevét vésték: lehetett ez étel, ruhadarab, ezüst-, sőt aranyedény, ló, teherhordó állat, marha vagy rabszolga. Ha valaki megkaparintott egy ilyen golyót, csak el kellett mennie az ezzel megbízott hivatalnokhoz, és tőle megkaphatta a fagolyón megjelölt dolgot."

Titus bátyja, Domitianus továbbvitte ezt a gyakorlatot. Jó szokásává vált, hogy a gladiátorjátékok után többkosárnyi finomságot osztott szét a nép között. A közönség örült ennek, mert minden ajándékot szívesen látott, miközben a császár nyugodt lehetett afelől, hogy egy ideig nem kell aggódnia a nép hűsége miatt.


Forrás: Fick Meijer - Gladiátorok Gondolat Kiadó 2009