A Pannoniában megszokott, fejlett agrikultúrát igénylő csupasz közönséges búzával ellentétben a Barbaricumban a búzák közül továbbra is a pelyvásak: alakor és tönke maradtak termesztésben. Ebben a keleti hagyományok mellett az Alföldön élt őskori népek gabonatermesztési örökségét is fellelni véljük.
Az ebben az időben az Alföldön élt szarmaták életmódjára, gazdálkodására vonatkozóan nagyon gyér ismeretanyaggal rendelkezünk. A szarmata kor kortárs irodalma sem bővelkedik információkban: Ptolemaiosz a 2. század közepén városaikról tudósít, az idősebb Plinius (Nat. hist. 18, 100.) pedig arról ír, hogy ételük a lovak tejével és vérével kevert köleskása volt. A szarmaták törzsei iráni eredetűek voltak.
Az Kr. e. 7-3. sz. közötti időben a Fekete-tenger északi részéről kiinduló, és az Alföldet is magába foglaló törzsszövetségi birodalmat hoztak létre. Az 1. században az Alföldön megtelepedett szarmaták a 3-4. századra földművelőkké váltak, és csak viseletükben, ételeikben, étkezési szokásaikban őrizték meg a nomád hagyományaikat.

A szarmaták keleti hagyományaiknak megfelelően kezdetben még nomádok voltak. A szarmata települések állatcsont anyaga fejlett állattartásra utal. Az Alföld akkori természeti képe (vízborításos-erdős sztyeppe) azonban nem kedvezhetett a nagyállattartó-vándorló életmódnak, és így hamarosan letelepült földművelőkké váltak. A gyér számú mezőgazdasági eszközanyag is ezt támasztja alá (gondoljunk az ózdi sarlótöredékre). A késő szarmata korból származó eddig ismert növénytani leletanyag (Hódme- zővásárhely-Solt Palé, Szalkaszentmárton-Dögtemető lelőhelyek) szerint fő terményük a köles volt, de a pelyvás tönke búzát is kultiválták.

A Tiszántúlon az 1. században megtelepült szarmaták a 4-5. századra már áttértek a földművelésre és növénytermesztésre, s már csak harcmodorukban maradtak meg nomádoknak. Ez viszonylag lassú folyamat lehetett. A Tiszántúl akkori természeti adottságai folytán különben sem volt alkalmas hosszan tartó nomadizálásra. Sajnos a szarmata kor alföldi kezdeteiről semmiféle régészeti-növénytani leletanyaggal nem rendelkezünk.
A szarmata kor III. periódusából (Kr. u. 260/270 - kb. Kr. u. 480) bizonyos, hogy jelentős változások következtek be településrendszerükben: kelet felé a Körösök és a Maros vidékéig, északon pedig Budapesttől a Bodrog torkolatáig terjesztették ki településeiket. A szarmaták mezőgazdálkodásáról kialakított eddigi kép jelentős mértékben bővült az 1987-90 között, Gyomaendrőd térségében folytatott ásatások eredményeképpen. Endrőd 170. számú lelőhely közelében palynológiai vizsgálatra is sor került.

1987-ben, az MTA Régészeti Intézetének „Békés megyei mikrorégió” című kutatási projektje keretében, Gyoma 133. számú lelőhelyen pollenfeldolgozás céljából mintákat vettek szarmata kori réteget is tartalmazó kútból és házból. Számos gabonaféle és gyomnövény, illetve az egykori környezetből származó faj pollenje került ekkor elő.
A telep egykori lakosainak növénytermesztésére a gabonafajok (árpa, búza), az őszi- és tavaszi vetésű gabonagyomok, illetve a taposásos területeket kedvelő fajok pollenjeiből következtetünk. A telep változatos környezetére utalnak a természetes vegetáció fajainak pollenjei: a közelben nyílt víz, erdő és a legelő (sztyeppe) volt.

A pollenanalitikai vizsgálatokkal megegyező eredményre vezettek az Endrőd 170. számú lelőhelyen, 1987-90 között Jankovich B. Dénes ásatásán végzett növényi makrolelet-vizsgálataink is. A növénytani próbák szarmata kori (4-5. század) házakból és különböző rendeltetésű gödrökből származnak. A kimutatott gabonafajok letelepült, mezőgazdasági tevékenységet folytató népességre utalnak. Szántóföldi növényeik a hatsoros árpa, a tönke, a közönséges búza és a köles voltak, konyhakerti növényük pedig a borsó.
A búzák közül az alacsonyabb fejlettségi szinten álló, ezért az agrotechnikával szemben igénytelenebb pelyvás tönke búzát termesztették. Az árpa és a köles viszonylag magas száma a nomád táplálkozási szokások továbbélésére utal.

A szarmata kor archaeobotanikai kutatásaiban további jelentős eredményekhez vezettek a Szalontai Csaba és Tóth Katalin által 1998-99-ben feltárt és a 3-4. századra datált Kiskundorozsma-Nagyszék lelőhely növénytani anyagának kiértékelése. Majd minden régészeti objektumból vettek földmintát, néha egyből többet is.
A reprezentatív értékű mintavételnek köszönhetően, a különböző rendeltetésű gödrökből és házak bontásából származó földmintákban 90 faj (!) közel 30 ezer darab szenült maradványát találtuk meg. Meglepően sok gabonafaj fordult elő itt, de jelentőséggel csak néhány bírt. Legfontosabb gabonaféléjük a hatsoros árpa és a köles volt, ami kétségkívül nomád vonásokat mutat. Hogy ez csak hagyomány volt és nem életmód, arra a magasabb mezőgazdasági kultúrát igénylő, és letelepült életmódot megkívánó búzafajok jelenlétéből következtetünk. Pelyvás búzákat is termesztettek, mindenekelőtt a tetraploid tönkét, sorban utána a diploid alakort. A tönköly csak szórványként fordul elő.

A csupasz szemtermésű közönséges búza és a jellegzetesen sarkos szemtermésű törpe búza szemtermései éppen, hogy csak megtalálhatók. Egyéb gabonaféléket is ismertek, de azok is alárendelt szerepet játszottak: csupasz árpa, kétsoros árpa, rozs. A szórványként előforduló abrakzab-sze- mekről csak két esetben valószínűsíthetjük, hogy azok kultúrfajhoz tartoznak, a többiek gyomfajmaradványok (hélazab). Ellenben a leletanyag konyhakerti növényekben igen szegény volt. Mindössze a kismagvú lóbab szenült magját találtuk meg.

Nagyon sok minta kifejezetten cséplési maradékot (pelyvalevél, kalászorsó töredékek, gyommagvak stb.) tartalmazott. A gabonafélék mellett előfordult gyomnövények jószerivel magas növésűek, így az aratást valószínűleg sarlóval végezték. Szihalom-Pamlényi tábla nevezetű lelőhelyen feltárt szarmata temető (Váradi Adél ásatása, 1997) mag- és termésleletei jól illeszkednek a fenti növényleletek alapján a szarmaták növénytermesztéséről eddig megrajzolt képbe.

Egy nomád növénytermesztési hagyományokra épülő, és ugyancsak ilyen táplálkozási szokásokat megtartó, de letelepült növénytermesztéssel foglalkozó népesség archaeob- otanikai leletanyagát találtuk meg itt, egyáltalán nem szokványos helyen, nem telepásatásban, hanem sírokban, ahová egykor valószínűleg kultikus céllal kerültek. Ezek elsősorban gabonafélék szenült maradványai: többségében köles, de tönke- és közönséges búzaszemek is előfordultak közöttük.




Gyulai Ferenc


Gyulai Ferenc (1955) agrárkémikus mérnök, környezetvédelmi szakmérnök, archaeobotanikus, az MTA doktora, a tápiószelei Agrobotanikai Intézet tudományos főmunkatársa, a Szent István Egyetem Gödöllői Campus Környezetgazdálkodási Intézetének docense, a Pécsi Tudományegyetem Régészettudományi Tanszékének óraadó tanára.